Októberben ünnepelte 80. születésnapját Szabó-Orbán Olga, kolozsvári születésű olimpiai ezüstérmes és világbajnok vívó, akinek élete jelentősen különbözött kortársaiétól: az 1950-es ével közepétől sportolóként beutazta a világot. Vívókarrierjének mozzanatait családja fotókból és újságcikkekből álló albumokba gyűjtötte. Ezek közül kettőnek az 1980-as években nyoma veszett, de csodával határos módon előkerültek a Szabadság napilap szerkesztőségében 2010 körül. Ezek felhasználásával készült el 2011-re az életét bemutató monográfia, így váltak ezek a történetek családi ereklyéből közkinccsé.

A könyvben közzétett fényképanyagban vannak egyedi értékű sajtófotók, ugyanakkor a bajnoknő számos fényképet tárt nyilvánosság elé a családi albumokból is – az örömteli pillanatokról. A sporttörténeti kutatás szempontjából ezek a képek igen fontos mondanivalót hordoznak, hiszen lehetőséget adnak az 1950-es-’60-as évek vívóéletének vizualizálására. Láthatjuk, milyen volt a vívóversenyek helyszíne, a pást világa, a versenyfegyverek. De ugyanakkor felbukkannak azok az arcok is, akik csapattársként, barátként vagy ellenfélként ott voltak Orbán Olga mindennapjaiban közel harminc éves karrierje során.

Orbán Olga 1938. október 9-én született Kolozsváron. Sorozatos hazai és külföldi sikerei után 1956-ban, tizennyolc évesen nevezték a Melbourne-i olimpiára, ahol ezüstérmes lett. Hat évvel később, 1962-ben Buenos Airesben nyerte el egyéniben a világbajnoki címet, éppen akkor, amikor a romániai sportvezetés támogatása nélkül, saját szakállra, edző nélkül utazott ki egyik csapattársával. A román válogatott – Szabó-Orbán Olgával a soraiban – 1969-ben lett világbajnok. Sikerei ellenére a korabeli romániai sportsajtó nem mindig ünnepelte, előfordult az is, hogy „sztárkodással” vádolták.

A 17 éves Orbán Olga és franciatanárnője, Bartos Katalin az 1955-ös országos bajnokság után. A tanárnő, aki egyébként szintén vívott, három évvel korábban elvitte az osztályát vívóedzésre. Ezeket férje vezette, Bartos Tibor, aki akkor a kolozsvári vívás egyik kiemelkedő alakja volt. A diáklányok között felfigyeltek a fiatal Olgára, akit elvittek a kolozsvári Haladás (Progresul) sportklub vívóedzéseire. Tehetségét azonnal észrevette Ozoray-Schenker Lajos vívómester, Olga pedig irányítása alatt kezdett el versenyszerűen vívni.

A pillanatfelvétel az 1956-os ifjúsági világbajnokságon készült, Orbán Olga tökéletes kitörését örökíti meg a szintén kolozsvári Orb Katalin ellen. Ugyanebben az évben Orbán Olga ezüstérmet nyert a Melbourne-i olimpián. „Szenvedélyesen szereti a vívást, a szellemi és testi ügyességnek, erőnek azt a pontos, rugalmas, a pillanat ezredrésze alatt működő összehangolását, amit ez a sport megkövetel, szereti nemes vetélkedésben leküzdeni az ellenfelet. Szeret harcolni, akar és tud győzni” – írja róla Szántó Irén a Dolgozó nő 1957. február 2-i számában.

„Én voltam a legfiatalabb, nem sokat vártak tőlem, már a döntőbe jutásom meglepetés volt. Sajnos, tapasztalatlan voltam, ugyanis az angol hölgytől, akit két nap alatt háromszor is legyőztem, a negyedik, legfontosabb asszóban kikaptam. Bartos tanárnőmnek a férje, Tibor azt mondta: ‹Soha nem leszel ilyen közel olimpiai aranyhoz›. Sajnos, igaza volt!” – emlékezett vissza a Melbourne-i olimpiára a vívó. Az olimpiai ezüst sikere is benne lehet az 1957-es párizsi világbajnokságon készült fotóból sugárzó magabiztosságban.

A román válogatott az 1957-es párizsi világbajnokságon (balról): Orb Katalin, Elena Şamşudeanu, Maria Vicol és Orbán Olga, aki hatodik helyen végzett ezen a versenyen. Közben a román sportsajtó és szakszövetség „sztárkodással” vádolta. Elena Mateescu a Sportul popular hasábjain egyenesen felszólította a kolozsvári és a fővárosi vívó-bizottságokat, hogy ilyen esetben tegyék meg a szükséges lépéseket, hogy a sztárkodást kizárják. Érdekesség, hogy a cikkben nem a döntőbe jutó erdélyi sportoló, hanem a bukaresti Maria Vicol teljesítményét hangsúlyozzák, pedig ő már a negyeddöntőben kiesett.

Olgát vigasztalják egy váratlan vereség után 1957-ben, a varsói ifjúsági világbajnokságon. Az olimpiai ezüstérmes visszaesésének oka az volt, hogy egyetemi felvételire készült. „Én vittelek vívni, az én lelkemen ne száradjon a sorsod” – emlékezett vissza Orbán Olga franciatanárnője szavaira. Bartos Katalin felkészítette Olgát a francia-román szakra, amit a vívókarrier mellett el is végzett, nem kis erőfeszítéssel.

Orbán Olga 1959-ben kötött házasságot Szabó Sándor kolozsvári vízilabdázóval, akivel a Melbourne-i olimpián ismerkedett meg. Ez a felvétel kettőjükről a Szent Péter-bazilika kupolájával a háttérben az 1960-as római világbajnokság alatt készült.

A román válogatott rossz teljesítménye miatt a sportvezetés úgy döntött, hogy nem nevez senkit az 1962-es Buenos Aires-i világbajnokságra. Szabó-Orbán Olga végül csapattársával, Maria Vicollal kiutazhatott az argentin fővárosba, ámde edző nélkül. Bay Béla nagyváradi származású magyarországi vívóedző segített neki tanácsokkal, ezt megfogadva sikerült meghódítania a világbajnoki címet. „Miután a versenyt megnyertem, felálltam a dobogóra, és a zenekar egy egészen ismeretlen himnuszt kezdett játszani, a „Trăiască Regele” kezdetűt. A nagykövet hamar odament a karmesterhez, hogy álljon le, de az folytatta. A szinérváraljai születésű Bay Béla csapkodta a kalapját, úgy kacagott” – emlékezett később a vívó.

A romániai vívócsapatott az 1969-es havannai világbajnokság döntője előtt fotózták le. Szabó (Orbán) Olga a sor bal szélén áll, mellette Drîmbă (Gyulai) Ilona, Ardeleanu Tassi Zsuzsa és Maria Vicol. „Az 1969-es, csapatban elért világbajnoki címnek nagyon örültem, mert az utolsó, az én asszómtól függött a győzelem. Sikerült nyernem Samusenko ellen, és a végső siker azért volt annyira értékes, mert rajtam kívül három csapattársam is örülhetett” – emlékezett a sportoló.

Az 1969-es címet nem sikerült megvédeni az 1970-es ankarai világbajnokságon, bár itt is szép eredményt értek el a romániai lányok: ezüstéremmel tértek haza. Az elvárások viszont magasabbak voltak, a Sportul újságírója elégedetlenkedett, bírálta, hogy a csapattagok gyakran kerülték a kezdeményezést, gyenge fizikai és lelki felkészültségük miatt sokszor túl könnyen veszítettek el csörtéket. A közönség soraiban ülő fotós itt Szabó és Zabelina csörtéjét kapta el a világbajnokság döntőjében.

1970-ben Ankarában az egyéni versenyben Szabó Olga bronzérmet ért el, amit Pierre Ferri, a Nemzetközi Vívószövetség elnöke adott át neki. A sportoló hat évvel később, újabb sikerek után, 38 évesen vonult vissza a versenyzéstől. Edzőként dolgozott a Steauanál, majd családjával Budapestre költözött, még a rendszerváltás előtt. Itt két évig edző volt a Honvéd felnőtt csapatánál, majd a szerződése lejárta után, 1992-től, francia nyelvet tanított nyugdíjazásáig a kispesti Ady Endre Iskolában.