Címke: Papp Sándor Zsigmond

A budapesti Margó Fesztiválon jelentették be vasárnap este a Litera a Magyar ballada – Kortárs egyfelvonásosok Arany-balladákra felhívás győzteseit. Az első három díjazott között két erdélyi író is van.

Az elismerésről a Békés Pál Civil Társaság szakmai kuratóriuma – Závada Pál kuratóriumi elnök, Merényi Ágnes szerkesztő és Reményi József Tamás író, irodalomtörténész – döntött.

Néha már magad sem tudod, milyen évet írtok, ki a miniszterelnök, kit kell épp gyűlölni vagy kritikátlanul imádni. Ki marad folyton és ki jön úgy, mintha máris menne.

Semmi sem jelzi jobban azt, hogy egy intézmény elveszítette demokratikus jellegét, mint az, hogy olyan érzékeny lesz a kritikákra, mint a darázscsípésre.

Amit te összegyűjtöttél, azt én szétosztom, aztán mindkettőnket elnyel úgyis az idő. Csak a történet örök, meg az a félszeg várakozás: olvasóra, kuncsaftra, értő fülekre.

Ha lemondanék a sportról, a sorozatokról és a lektűrökről, akkor jobban fenn tudnám tartani az ellenállás szellemét? Lenne épkézláb gondolatom a rendszer és híveinek megvetésén, a „buta nép” lenézésén túl is?

Amit a megnyitó kínossága nem tudott elérni országimázsban (ez lényegében a műfajból következik), azt pillanatok alatt elérte az óriás toronyugrás: olyan panoráma előtt vetették magukat a 20-27 méteres mélybe magukat az ugrók, hogy az tényleg megért egy misét.

Tudom, hogy ez a tiltakozás bevett és Európában elfogadott módja (használták már nálunk is mindkét oldalon), ám én attól félek, hogy a mi kezünkben ez az eszköz csak olaj a már eddig is izzó gyűlölködésre.

Túl vagyunk rajta. Mostantól végre arra lehet figyelni, ami a lényeg: úszókra, pólósokra, műugrókra. A világ elitjére. És végre lehet szurkolni. A politikusok megkapták, ami a politikusoké.

Az a jó, ha az ítéletet és vele a gyűlöletet már készen kapják, megcsócsálva, egyértelműen. És olyan dózisban, hogy az végül elnyomjon minden más érzületet.

Visszatekintve az események valahogy mindig történelmivé lesznek. Ez a békeidők unalmas történelmisége. A demokráciák biztonságos egyenunalma.

Ez motoszkál folyton bennem: ezt akartuk ’89-ben? Az ilyen-olyan fordulat után? Hiszen akkoriban többek között azért is utáltuk a diktatúrát, mert minden ellenvéleményt stigmatizált és üldözött.

A mondat lett megint fontos, és nem az ideológia árnyékában didergő igazság. Pontosabban az irodalom igazsága lett fontos, és nem a politika, a rendszer igazsága.

A jegyek pillanatok alatt elkeltek. Volt, aki azért ment el, mert nem akart hinni a fülének, mások meg mindent elkövettek, hogy higgyenek a saját fülüknek.

Semmi sem mutat rosszabbul egy szerkesztőségben (még ha az gépezet is csupán), mint a hittérítő politikus. Egyáltalán: a hívás nélkül odatévedő politikus. Nincs ott helye.

A mi kis megszállóinknak sem lehetett könnyű elveszíteni hétköznapi emberségüket, hogy végül egy rendszer arctalan alkatrészeiként beszéljenek bornírt ostobaságokat. Megküzdöttek ezért az ostobaságért.

Egyelőre csak van tehát. Szórakoztató, békés tömegként, tiltakozó, színes masszaként. Nyugtalanítóan sokan ahhoz, hogy kormányoldalról ne vegyék tudomásul, nyugtalanítóan kevesen ahhoz, hogy kibillentse a rendszert bejáratott cinizmusából.

Félő, hogy Erdélyben, a világ legjobb helyén ezek a hangok vannak kisebbségben a kisebbségen belül. Mert a kisebbség többsége a román többség intoleranciájának kendőzetlen nyelvén beszél, és hallani sem akar az európai vagy humán értékek egyetemességéről.

Hiába horkant fel a világ, hiába jelezte az Egyesült Államok is, hogy hiába dörgölődznének Trumphoz, azért mindent mégse lehet. De az a legszebb, amikor a magyarázkodásokon átüt a valódi szándék.

Itt már minden fordítva van: a tehetségkutató nem tehetséget, hanem pénzt keres, az egyetem butít és a civilek a kormány csöndes drukkerei.