Bár szinte harminc évvel a rendszerváltás után a széki nők még mindig piros-fekete viseletben mennek Budapestre dolgozni, a mezőségi falu élete sokat változott. A közösséghez öt évtizede visszajáró Korniss Péter fotográfus művészi látásmódja is átalakult. Tíz következik a Pulitzer-emlékdíjas fényképész széki nőkről készült legrégebbi és legújabb felvételei közül a hétfőn kezdődő Széki Néptánctábor és Kirakodóvásár apropóján.

Korniss Péter, korunk egyik legkiválóbb magyar fotóművésze épp múlt héten ünnepelte nyolcvanegyedik születésnapját. 2017 folyamán a kerek évfordulóra való tekintettel végre több figyelmet szenteltneki a magyar művészeti szcéna, volt kiállítása a Nemzeti Galériában, a Várfok Galériában, impozáns katalógust is megjelentettek. Életműösszegző – bár annak gazdagságára való tekintettel helyesebb azt mondanunk, hogy az életműből szemezgető – kiállítása Bukarestben is megfordult, a Román Nemzeti Szépművészeti Múzeumba és a Balassi Intézetbe egyaránt eljutottak képei.

Hosszasan mesélhetnék Korniss Péter kolozsvári gyerekkoráról, a nehéz évekről, amelyek a Budapestre történő kiköltözésük után következtek, arról, hogy talált vissza, Erdélybe, Székre, a népzene és néptánc segítségével – pedig saját bevallása szerint ő nem tud, és nem is szeret néptáncolni, jó fotósként a szemlélő szerepét élvezi – barátságáról Novák tatával (Novák Ferenc), a székiek hozzá való viszonyulásáról, tiszteletükről, csodálatukról. Mesélhetnék arról, hogy hogyan indult be külföldi karrierje, leszerződéséről egy holland tánccsoportnál, a GEOról és National Geographicról. Folytathatnám a sort az Észak- és Dél-amerikai utakkal vagy épp az oroszországival, felsorolhatnám leghíresebb fotósorozatait, kiemelhetném A vendégmunkást, a sorozatba tartozó zseniális szociofotóit. De nem ezt teszem, hanem megmutatom a képeit, mert Korniss Péter képei nem csak arról a világról mesélnek, amelyet megörökítenek, hanem arról is, aki készítette őket, hozzáállásáról, lelkületéről, bennük van a mosolya.

Lányok a táncházban, Szék, 1967. Korniss Péter első képeit Széken 1967-ben készítette, s a kis Kolozs megyei faluba azóta is visszajár. Nem feltétlenül azért, mert vannak ott rokonai, hanem mert mára már az egész falu rokonként tekint rá, évről-évre várják, hogy pár napra hazalátogasson, hogy megvendégelhessék töltött káposztával és jó, finom házipálinkával. Nekik ő nem a Pulitzer-emlékdíjas fotós, akinek képeit többek között a Time és a Forbes közölte, hanem egy családtag, akit mindig „hazavárnak”. De ő nem csak hazalátogat, hanem „faluja népét” bárhol megtalálja, akár a pesti metróaluljáróban is.Az aluljáróban, 2014. Miután évtizedeken keresztül készített képeket a széki minennapokról, abban a mesébe illően archaikus faluban, amelyet a hatvanas években idelátogató magyarországi néprajzosok, tisztának, szinte érintetlennek láttak, a 2010-es években  megérett az idő egy teljesen más sorozatra. A Magyarországon elsősorban háztartási kisegítőként dolgozó, takarító munkát vállaló széki nőket látjuk fotóin.Falusi iskolások, 1973. Az a Korniss Péter, akit az erdélyi és magyarországi paraszti életet megragadó dokumentarista fotósként szoktak emlegetni, és aki többnyire a megfigyelő nézőpontját választotta, a széki asszonyok, nénik megörökítése során – egy tőle egyébként nem szokatlan – eszközhöz nyúl: szereplői beállítottak, statikusak lesznek, tulajdonképpen valamiféle kontrasztba kerülnek a külvilággal, azzal a világgal, amelynek mégis részei.Úton, 2015. Mindennapi életük színtereit látjuk, a lakásokat, ahol takarítanak, a buszpályaudvart, ahova megérkeznek hagyományos ruháikban, raffiazacskóikkal, minden jóval, otthonival felpakolva (vagy éppen mennek haza a külföldi „áruval”), vásárban, metróban. Mindig csak állnak, és szembenéznek a fotóssal, szembe a nézővel. Éppen nem dolgoznak, de ott a kezükben, mellettük minden tárgy, ami jelzi, hogy miért vannak ott, abban az idegen világban, távol a mezőn szalmakalapban dolgozó falubeliektől, a tipikusan beráncolt ujjú ingektől, a kék lájbiktól.A görkorcsolyás lány, 2008. Korniss nem először választja ezt a fajta beállítottságot – akár sajátos műfajnak is nevezhetnénk ezt a zsáner és a portré között egyensúlyozó, első pillantásra nagyon távolságtartónak tűnő kifejezésmódot. A 2000-es évek folyamán gyakran alkalmazta, például a Betlehemes (2006) című sorozata is a hagyományos szereplők néma mozdulatlansága és az őket körülvevő kortárs nagyvárosi környezet közötti kontrasztra épül, de akár jól ismert fotóját, A görkorcsolyás lányt is említhetjük.Vasalóval, 2015. A 2010-es években készült fényképeken több esetben azokat a lányokat, nőket látjuk viszonyt, akiket a fényképész abban a bizonyos, 1967-es széki táncházban fényképezett. A tizenéves lányok felcseperedtek, családjuk lett, de a megélhetésért akár hatvanegynéhány évesen is felülnek a távolsági buszra, hogy távol mindentől, ami otthonos, hagyományos viseletükben – ami talán megvédi őket a főváros idegenségétől – pénzt keressenek.Siető asszony, 1973. Korniss megtalálja a témákat, és megtaláljaa hozzájuk illő nyelvezetet. Persze ehhez fontos a viszonyulása. Habár a képei dokumentatívak, a fotókon látott személyek nem megfigyelt és megörökített elemek, hanem emberek, akikhez tud szólni, és akiknek érti a válaszait. Fotósként nem csak azt tudja milyen kompozícióba kell a széki néniket beilleszteni, milyen fényekkel, milyen záridőt használva, hanemazt is, hogy mit kell másképp tennie az 1973-ban a mezőn átsiető széki néni és a budapesti karácsonyi dekoráció gyűrűjében álló néni esetében.Karácsonyi vásárban, 2012. A Széki asszonyok sorozat expresszív, szinte mellbevágó. Rezzenéstelen arcok, érzelemmentesnek tűnő tekintetek, mozdulatlanság. Megfáradtak, mégis emberiek. Másfelől a nagyváros, rohanó, elmosódó alakokkal, fényekkel, szürkeséggel. De nem csak a külső terek idegenek, hanem a nagy bútorokkal berendezett polgári házak is távol állnak a piros népviselettől, az egyszerű munkáskezektől. Korniss újabb fotósorozatában ráérez, hogy ez a fajta beállítottság, megrendezettség ennek a témának az esetében többet ér akármilyen életképnél, a pillanatnyiságnál. Ezekben a képekben nem csak a mindennapok vannak benne, hanem sorsok, élethelyzetek, amit egy pillantásra megérez, és megért a néző.Fiatal pár a táncházban, 1992. A kilencvenes évek erdélyi képein még az mosolyogtatta meg a nézőt, ahogy a szőttesekkel és varrottasokkal teli szobák hagyományos világába belopózott a modern, a nyugati: Michael Jackson poszter, kólásüveg, filmplakátok, görkorcsolya. Mára megfordult a világ, a budapesti téren kézimunkát áruló néni képét érezheti át a befogadó.A templomban, 2015. A fényképészet történetének egyik szállóigéje a Robert Capának tulajdonított mondat: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Capa a háborút fotózta, fizikai közelségre gondolt. Korniss Péter képei által pedig az ember megérti, hogy létezik egy másfajta közelség, ami nem a fotós és fotózott közti métereket vagy centiket jelenti. És ilyen értelemben Korniss annyira közel ment alanyai világszemléletéhez, amennyire csak lehetett, lehet.