Márton Áron (1896-1980), a Gyulafehérvári (korábbi nevén Erdélyi) Római Katolikus Egyházmegye 42 éven át hivatalban levő püspöke, már tisztségéből adódóan is megkerülhetetlen alakja volt a XX. századi erdélyi történelemnek. Ennek megfelelően a kortárs (hivatásos és amatőr) fotográfusok, sajtómunkások, de még a titkosszolgálatok számára dolgozó fényképészek is gazdagon dokumentálták életét.

A Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltárban őrzött gazdag Márton Áron-hagyaték fotóanyaga mellett több magángyűjteményről is tudunk, melyek százával tartalmaznak Márton Áronról készült felvételeket. Ezen gyűjtemények közül mind gazdagságát (több mint 3300 fényképet tartalmaz), mind feldolgozottságát tekintve kiemelkedik Nagy Zoltán hitoktató gyűjteménye, amely 3 DVD lemezen, magyarázó szövegekkel kísérve meg is jelent két évvel ezelőtt. Emellett aligha találunk gyakorló katolikus családot, akinél ne lenne fellelhető legalább egy, bérmálási emlékképként sokszorosított Márton Áron-kép. A képek mennyisége, változatossága és elterjedése arra enged következtetni, hogy a főpásztornak kijáró kötelező érdeklődésen messze túlmutatott a kortársak Márton Áron püspökre irányuló figyelme.

A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum a fent említett gyűjtemények mellett sok magángyűjtő adományát is feldolgozta az idén megújított állandó kiállítás keretében. Az alábbiakban Márton Áron kevésbé ismert fényképeiből időrendben adunk közzé tizennégyet.

Bár még nem volt mindennapos dolog a fényképezkedés a huszadik század elején, a domokosi múzeum gyűjteményében több, a század első éveiben helyi családokról (jellemzően a házuk előtt) készült portré is fellelhető. Sajnos a Márton családban nem őrződött meg ilyen, Márton Áron gyermekkorából való fotó. Az itt látható kép hitelessége kérdéses, bár Domokos Pál Péter Rendületlenül című monográfiájában „Márton Áron édesanyjával” képaláírással jelent meg. Egyrészt a képen látható nő viselete nem jellemzően domokosi (illetve a század elején ekkora hosszúságú szoknyát nem is igen hordtak a faluban), másrészt tudjuk, hogy ugyanez a kép egy tágabb képkivágással már korábban megjelent a Szalay Jeromos által 1952-ben, Párizsban kiadott első Márton Áron-életrajzban ezzel a felirattal: „Csíksomlyói búcsúrészlet.”

Márton Áron egyetlen hiteles gyermekkori képe a csíksomlyói katolikus gimnáziumban készült. Ő az ülő gyermekek között jobbról a második – az egyetlen, aki „fehérharisnyában”, nem „pantallóban” van. Biztosan nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nehezen szokott hozzá a gimnáziumi körülményekhez. Időskori visszaemlékezésében mondja: „másodikos gimnazista koromban megszöktem az iskolából. Gyalog hazamentem télen a Sósmezőn keresztül. Mikor hazamentem, apám nagyon haragudott, s visszakergetett az iskolába. Szerencsém volt, hogy az igazgató jóindulatú volt velem szemben. Volt egy csomó igazolatlan órám, s nem számította be. Azon év végére jeles tanuló lettem.”

Az 1913/14-es tanévben Márton Áron hetedikes gimnazista, utolsó évét tölti az időközben Csíksomlyóról Csíkszeredába (a ma az ő nevét viselő iskolának is otthont adó épületbe) költözött gimnáziumban. (A jobb szélen áll, cigarettával a kezében.) Az utolsó, érettségivel záruló gimnáziumi évet a gyulafehérvári Mailáth Gimnáziumban végzi. Ez az utolsó gimnáziumi év a későbbi történelmi (és élet-) események tükrében is tanulságosnak bizonyult: „Osztálytársaim egyharmada román volt. Voltak közöttük, akik jól, voltak, akik kevésbé jól, és voltak, akik csak törve beszélték a magyar nyelvet. Tanáraink az osztályozásnál a nyelvi fogyatékosságot általában nem vették figyelembe, aki tudta az anyagot, azt érdeme szerint minősítették. S számunkra tanulságos volt a román fiúk magatartása. Meglepő ambícióval s szinte örömmel tanulták azoknak a tanároknak a tárgyát, akik velük igazságosan és jogosan bántak, de ugyanúgy zárkózottak lettek azokkal szemben, aki nemzeti vagy vallási érzékenységüket sértette.”

Márton Áron hadnagy az első világháborúban háromszor sebesült meg, és kitüntetésben is részesült. Így összegezte tapasztalatait: „A világháború Európát egy irtózatos hullaházzá változtatta: kilenc millió Ábel véres teste porladozik a csataterek hantjai alatt; hat millió rokkant testtel, élőhalottként vonszolja magát közöttünk; a hazajött harmincévesek nemzedéke, amelyiknek az iskolapadból a lövészárokba kellett vonulnia, »ölelés helyett ölni kellett tanulnia, nehogy őt öljék meg«, rokkant lélekkel, fásultan érkezett, s legtöbbje az élet bizonytalan útjain vergődik ma is; a mai nemzedék pedig, mint egy lelketlen kor történelmi emléke és egyben ítélete, felhasználatlanul pusztul el szemeink előtt.”

Teológiai hallgató, a jobb szélen áll, hasonló testtartásban, mint az első iskolai csoportképén. Itt is „kilóg a sorból”, frontot megjárt, „meglett” férfi, idősebb a társainál. Tanulmányi felügyelőjének jelentése szerint: „Papnevelőnk legkiválóbbja ez idő szerint. Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, kiben igaz harmóniában olvad össze önérzet és szerénység, buzgóság és ártatlan humor. Elsőrendű papi lélekké fejlődik. Férfias jámborsága épületes.”

Fiatal káplán, a gyergyói katolikus gimnázium hittanára, a katolikus legényegylet vezetője. A Vadgalamb című népszínmű szereplői között látjuk 1928-ban.

Márton Áron a bal szélen, fehér ingben, mellette Bíró Vencel piarista történész, egyetemi tanár. Márton Áron ekkor Kolozsváron főiskolai hitszónok, illetve az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályának, a „Mailáth-körnek” a vezetője. Venczel József, aki akkor tanítványa volt, így vallott róla: „Főiskolai prézességének néhány éve az, amikor Márton Áront az erdélyi katolikus ifjúság teljes egészében magáénak mondhatta. Ez a néhány esztendő azonban elégséges volt, hogy olyan bensőséges kapcsolat épüljön ki közte és e nemzedék között, amely elévülhetetlen. (...) nemzedékünk nem tud elszakadni Tőle, mert Neki köszönheti, hogy ma nemzedék.”

A képen Márton Áron mellett: Bíró Venczel, gróf Bethlen Györgyné, szül. Jósika Paula bárónő, az Erdélyi Katolikus Nőszövetség elnöke, György Lajos irodalomtörténész, egyetemi tanár, akivel Márton Áron együtt alapította és szerkesztette 1933 és 1939 között az Erdélyi Iskola című nevelésügyi folyóiratot. A korabeli kolozsvári értelmiségi réteget erős felekezeti választóvonalak taglalták, Márton Áron  ezt nem helyeselte: „A felekezeti szemszög az erdélyi magyarnak külön veszedelme. Nálunk az emberek felekezeti szemszögből tanulják nézni az életet. S körülményeink között ettől a gátlástól csak az szabadulhat, akiben rajongó igazságszeretet s az eszményihez nagyon közeledő, megtisztult magyarság él.”

Hivatalos püspöki portré a püspökszentelést követően. Hasonló, műtermi kép a negyvenes években készült utoljára a püspökről. „Ha az Úristen azt akarta, hogy ezt a nehéz terhet én vegyem a vállamra, mától kezdve zúgolódás nélkül hordozom azt, lelkiismeretesen engedelmeskedem ennek az isteni parancsnak, a gondok elől nem futok meg. Amit Isten keresztként vállamra rakott, ha vérző térdekkel is, vinni fogom.”

Haynal Imre orvosprofesszorral, valószínűleg 1944-ben. Márton Áronnak a zsidóüldözés kapcsán mondott kolozsvári beszéde, illetve a magyar hatóságoktól a zsidók deportálásának megakadályozását követelő levele közismert. Az akkori vészkorszakra így emlékszik a képen látható orvos fia: „Ko­lozs­vá­rott apám jó is­me­ret­ség­ben volt Már­ton Áron püs­pök­kel, az ő ré­vén ti­tok­tar­tást fo­gad­ta­tott az ápo­ló­nő­vé­rek­kel, így si­ke­rült meg­men­te­nie a há­bo­rú alatt sok ül­dö­zöt­tet, köz­tük mint­egy öt­ven zsi­dót is, aki­ket a kli­ni­ka pin­cé­jé­ben búj­ta­tott.”

Márton Áron arcképe, mely az elfogatása után készült 1949-ben. A kép a Szekuritáté Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács archívumának Bűnvádi Állományában található egyik börtönlapon szerepel. Márton Áron bűnvádi iratanyaga is több száz iratból áll, de ennél sokkal terjedelmesebb, több mint 70 ezer lapot tartalmaz a Márton Áron nevére kiállított dossziék összessége a Megfigyelési Iratanyagban.

A püspöki palota, avagy a szabadság beszűkült tere a tíz év kényszerlakhely és „szobafogság” (1957-1967) idején. Háttérben a „filegória”, ahová a lehallgató berendezések elől remélt menekülni a püspök, és a tacskók, akik állítólag megérezték, ha rossz ember közeleg. 

A háziőrizet feloldása után még „marad” néhány éve, hogy bejárja az egyházmegyéjét. Hívek ezrei várják, hogy hallják, lássák, „nála” bérmálkozzanak. Sztojka Ferenc székelyudvarhelyi fotográfus nemcsak a püspök kíséretét, de a tömegek nagyságát is híven dokumentálta, immár többnyire színes felvételeken.

Csomafáy Ferenc kései portréján, püspöki jelvények nélkül, megbékélten, zavarbaejtő nyugalommal és szelídséggel: „Főpásztori hivatalomból távozva megáldalak benneteket. Megáldom életeteket, családotokat, otthonotokat, munkátokat, gondjaitokat és minden jószándékotokat. A gyermekeket és öregeket, a betegeket, a szenvedőket és a gyászolókat, és kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy ígérete szerint maradjon mindig velünk, és segítsen, hogy példája szerint minden körülmények között megvalósítsuk a mi életünkben Isten akaratát.”