Magyaros estélyikben csillogott az elit, pattogatott kukoricából készült jelmezben szórakozott az ifjúság Erdélyben a két világháború között. A farsang akkor volt igazán sikeres, ha fotó is készült róla.

Az erdélyi arisztokrácia és polgárság számára a farsangi bál hosszú ideig a párválasztás, a társadalomnak való bemutatkozás fóruma volt. Az 1930-as évek végén és a második világháború első éveiben egyre kevesebbeknek telt fényűzésre, változni kezdtek a párválasztási szokások is, a farsangi bálok mégsem maradtak el, csak átalakultak a békebeli jólét iránti nosztalgia, a nemzeti öntudat ünnepévé.

A farsangi bálokat különböző egyesületek szervezték, legtöbbször jótékonysági céllal: a bevételt olyan szegény diákok vagy árvák segélyezésére fordították, akik kimaradtak a mulatozásból. Voltak hagyományos, estélyiruhás „úri mulatságok”, jelmezbálok, és divatba jött a „magyar bál” is. Ilyent szervezett a 1941-ben a Kolozsvári Atlétikai Klub is, a Fotofilm felvételeivel pedig a Magyar Világhíradó is beszámolt róla: 

„A mai bál szerepe már nem a házasságok összeboronálása. Régen csakis a bálok adtak alkalmat arra, hogy az ifjúság egymást megismerje. Ma már azonban más a helyzet... Lányok és fiúk együtt ülnek az egyetem padjain, együtt „gürcölnek" a hivatalokban, – sport, kirándulások, mind megannyi alkalom arra, hogy egymást felleljék” – írja 1938. február 24-én a Keleti Újság.

Ennek ellenére a báli szezon főszereplői továbbra is a nők voltak: a szervező, ruhát tervező kreatív és egyben felelős „bálanyák”, és a fotóriportok főszereplői, az elsőbálozó lányok. Évente három hónapon keresztül, januártól márciusig a sajtó közzétette a bálok időpontjait és felhívásait, majd beszámolt az eseményekről. A két világháború között Kolozsvárról szerkesztett Keleti Újság című romániai magyar napilap 1936-tól vasárnapi képes melléklettel egészült ki, amelyben a világ történelmi eseményeiről (pl. Hitler, Mussolini találkozóiról), a legújabb vívmányokról (pl. újonnan felavatott óceánjáró), a legújabb látványosságokról (pl. egy hollywoodi film vagy filmcsillag) és a helyi eseményekről közöltek fotókat. Az átvett sajtófotók mellett felbukkannak a lapban a kolozsvári műtermi és amatőr fotósok képei, névsorukat összeállítva valójában a korszak fotóriportereinek a lajstromát kapnánk. A műtermek közül a Fotofilm munkái mellett gyakran fordulnak elő a Sárdi fotó termékei, reklámjai, különösen a farsangi bálokról szóló tudósításokban. A Sárdi fotó műteremről azonban kevés információt találni, szívesen fogadunk bármilyen kiegészítést olvasóinktól.

Kolozsvári Diák Bál 1938 februárjában, jobb felső sarokban a bonchidai bál gyermekszereplői.
Bár a báli fotózás lényege, hogy a helyi hírességek felismerhetőek legyenek rajta, a képes újság szerkesztői itt egy távoli, helyenként elmosódott felvételt választottak, talán mert jól érzékelteti a kissé kaotikus, vidám karneváli forgatagot. Sárdi felvétele – olvasható a jobb alsó sarokban.
Sárdi Elemér – vagy fotóstúdiójának munkatársai – készítette a Keleti Újság kolozsvári báli fotóinak többségét, például ezeket az 1940-es lányportrékat.
„Az első bálozó lányok arcán boldog, gyermekesen kedves ragyogás, a másokén sugaras jókedv. Tánc, poharak csengese, kacagás, tere-fere, vidám báli zűrzavar olvadt egybe reggelig.” (1938. január 19.)
„A fotóriporter kis gépe egymásután kattant, első bálozók piruló arcát, szép asszonyok kacagását, kedélyesen beszélgető, borozgató társaságokat örökített meg a fényképezőgép lencséje.” (1938. január 19.)
Az 1930-as években a bálhoz már nem csak a gonddal kiválasztott estélyi, hanem az ünnepi fotó is hozzátartozott. A Keleti Újság képes mellékletének címlapja 1938 februárjában „Az első báli ruha...” című Sárdi-felvétel (balra). A farsangi időszak nem csak bálozóknak, hanem a fotósnak is jó reprezentációs lehetőséget jelentett. Sárdi Elemér a téli lapszámokban „A Szépasszonyok fényképészete” címen hirdette Ferdinánd király (Híd) utcai műtermét, többek között a Magyar Színház primadonnája, Ürmössy Magda egészalakos, estélyis portréjával (jobbra).
„Hajnalfelé egy kis szalonspicc: Bázsa Éva, a Magyar Színház tagja telefonál” – tudósít a szemfüles Sárdi egy másik kolozsvári színésznőről az 1937-es újságíróbál után. Míg mások mulattak, a fotóriporter, aki nem csak a műtermi beállított képekhez, hanem a spontán beállításokhoz is értett, dolgozott.
A kolozsvári Árvaleánynevelő Otthon bálja 1937 januárjában.
Az újságíróknak ezzel szemben egyetlen fontos feladatot kellett teljesíteniük, és már át is adhatták magukat az éjszakának: „A báli tudósítás lényege természetesen a névsor. A többit, a „szószt”, ahogy szerkesztőségi nyelven mondják, bármelyik jófantáziájú riporter hozzá tudja írni „hasból” is. A névsor lényege az, hogy teljes legyen. Mert jaj annak a báli tudósítónak, akinek a névsorából egy ifjú hölgy neve kimaradt.” (1940. február 11.)

Krémer Manci és Jenei János tangódalt énekel a kolozsvári Magyar Színház Szomjas Krokodil című farsangi revüjében (1939. február 5.).
Január-februárban a színházi beszámoló, a divattippek, a receptek is a farsanghoz kapcsolódnak az újságban. A háború előtti években a szerkesztők megpróbáltak egyensúlyt teremteni a párizsi és hollywoodi mintájú csillogás és a „Szegények vagyunk, de jól élünk!”-típusú önvigasztalás között: „Hogy ha nehezek is viszonyaink, ha bajjal, kínlódással élünk is, kedélyünket azért még nem veszitjük el. Egész heti robot után szombat este kicsípjuk magunkat, elővesszük a háromszor átalakított báliruhát és „farsang van“ jelszóval bálba megyünk. Nagyon fontos, hogy hangulatunk megmaradjon.”(1938. február 14.)
A marosvásárhelyi Magyar Iparos Egyesület hagyományos jótékonysági táncmulatsága 1938-ban.
Az „elitbálok” mellett, mint amilyen például a Kolozsvári Atlétikai Klubé, nyomdászbálról, iparos bálról, sőt az első postásbálról számol be a Keleti Újság. „Nem szabad elmulasztani azt a kedvező alkalmat, hogy a hivatali ablak mögött oly zordan és fensőbbségesen elzárkózó postáskisasszonyokat egyszer mi, közönség is amúgy istenigazában megtáncoltassuk.”
A fényűző elegancia másik alternatívája a jelmezbál volt, ahol inkább a kreativitás számított. A középen látható hölgy például kínai lánynak öltözött, jobbra pedig egy ifjú bálozó pattogatott kukoricából készült jelmezt visel, amelyet Hintz Györgyné tervezett az 1937-es idényben.
Vasvári Olga és Vargha Manci, mint „néger lányok” az Árvaleánynevelő Otthon 1938. február 26-i álarcosbálján.
A hagyományos kolozsvári szezonzáró eseményt 1939-ben azzal népszerűsítik, hogy híres amerikai filmproducer vesz majd részt rajta „új filmcsillagok felfedezése érdekében.” „Mivel a nevezetes férfiú még a rendezőségnek sem árulta el, hogy jelmezben fog-e megjelenni, vagy anélkül, ajánlatos minden vonalon résen lenni, mert az est bármely pillanata döntő lehet egy-egy karrier kialakulásában.” (1939. február 15.)
„Az ilyen mulatságnak könnyű, pajzán a hangulata, s amellett nem olyan nehéz hozzáöltözni, mint teszem azt egy elitbálhoz. A hatásos jelmez vagy ötletében, vagy anyagában csillogó. A kettő együtt még jobb. Fő, hogy jelentősége azonnal felismerhető legyen és találjon viselője egyéniségéhez, korához. (…) Szép minden nemzeti viselet ilyen alkalommal: továbbá a virág jelmezek. Divatosak a kártyafigurák, foglalkozások képviselői, stb.” (1940. január 19.)

Dóczyné Berde Amál kolozsvári festőművésznő (jobbra) az újság tudósítása szerint hatalmas sikert aratott saját tervezésű magyaros estélyi ruháival. A feladattal a Pitvar háziipari szövetség bízta meg, és a „Reggeltől estig népiesben” című „kollekcióból”, amelyben gyermekpizsama és játszóruha is szerepelt, divatbemutatót szervezett 1940. január elején.
„Nagy Sándor tánca az Árvalánynevelő Otthon cluji jelmezes bálján.” (1937)