Milyenek voltak az erdélyi divatfotók, amikor az öltözködési stílust a szocialista „first lady-k” diktálták, a boltok alig létező kínálatát pedig csempészáruval próbálta pótolni a lakosság? A műfaj, bár látszólag ellentmond az államszocialista rendszer értékrendjének, az 1948 és 1989 közötti erdélyi sajtóban is megjelent, természetesen a cenzor jóváhagyásával.

A divatfotózásról főleg a Vogue és Harper’s Bazaar folyóiratok jutnak az olvasó eszébe, pedig közelebb is érdemes nézelődni. A téma kapcsán fontos tény, hogy a divatfotózás egyik megteremtője és mestere épp egy magyar fényképész, a kolozsvári származású, az Egyesült Államokba emigrált Munkácsi Márton (Martin Munkacsi, 1896-1963) volt. Munkácsi olyan hírességeket fotózott, mint Marlene Dietrich vagy Katherine Hepburn, kreatív fényképein gyakori a csíkok, a napernyők és a tenger jelenléte, modelljeit pedig többnyire a szabadban fényképezte.

Coco Chanel azt mondta „nem divat, ami nem terjed el”. Az alapvetően kapitalista szellemiségű fogyasztással és a reklámokkal szoros kapcsolatban álló divatfotózás nem is maradt meg a berlini fal nyugati oldalán. Robert Capa már 1947-es moszkvai látogatása során lefotózta, ahogy egy modell által bemutatott öltözetről tárgyal a Sztálin elvtárs portréja alatt ülésező „divat-bizottság”.

A divat, illetve az öltözködés az 1950-es második felétől lett újra „aktuális téma”, hiszen a szocialista típusú diktatúrák első időszakában a nemek közti teljes egyenlőséget hangsúlyozták, a militáns nőalak volt az ideál, aki a traktoron, a gyárban és a bányában egyaránt megállta a helyét, uniszex kezeslábast viselt, öltözete mellékes volt. Az ötvenes évek második fele azonban Magyarországon és Romániában is politikai változásokkal járt, amelyek kihatottak a mindennapokra is. A nő immár nem nehézipari munkásnő volt, hanem dolgozó nő, aki anya és csinos feleség is egyben. A hatvanas évek nőideálja a helyi ipar termékeit viselte, tulajdonképpen a divat is egy eszköz lett annak elhitetésére, hogy a szocialista országok ipara fejlődik, virágzik. Ennek a korszaknak is megvoltak a maga divatdiktátorai, ám itt elsősorban nem kifutói modellekre kell gondolni: Kádár Jánosné vagy Elena Ceuașescu viselték a legdivatosabb kígyóbőrcipőket és szőrmebundákat.

Az állami áruházak kínálata nem volt túl széles, de a különböző kiadványok szabásmintákkal, tippekkel igyekeztek segíteni a nőknek abban, hogy hogyan dobhatják fel a ruhatárukat. Másrészt már a hatvanas évek végétől elterjedt a ruhacsempészet, nem csak egy eredeti farmer volt igazi státusszimbólum, hanem egy cseh cipő vagy egy nylonharisnya is kincset ért. A divat és az öltözködés az 1948 és 1989 közötti folyóiratokban is megtalálta a helyét, néha reklámok, máskor szabásminták, de akár címlapok formájában is.

Mivel az igényes divatfotó nemzetközi szinten is elsősorban a nőkhöz köthető, logikus, hogy a legtöbbet a szocialista Romániában is a nőknek szánt sajtótermékekben, főként a Dolgozó Nő című havilapban találjuk. Ám nem ez a folyóirat az egyetlen forrás, a képes kiadványokban fel-felbukkannak példák, a Marosvásárhelyen kéthetente kiadott Új Életben is találunk divatfotókat.A műfaj összenőtt a reklám fogalmával, leggyakrabban a temesvári Guban avagy Victoria cipőgyár, a marosvásárhelyi Marostextil, a nagyváradi Miorița kötött, horgolt ruhákat gyártó üzem, a Plastin-Textin cipőgyár tűnnek fel a korabeli erdélyi magyar sajtóban, illetve a Sanda és a Femina kozmetikumok (szemceruza, hajlakk) reklámjai is gyakran a divatfotózás műfajába sorolhatók.A korszakra jellemző, hogy a reklámok, nem konkrét „márkákat”, gyárakat, cégeket népszerűsítettek – hiszen minden állami tulajdonban volt –, hanem csak egy-egy új modellt, színt, formát mutattak be. Gyakori, hogy egy-egy termék alatt csak annyi jelenik meg, hogy a kereskedelmi vállalatok szaküzleteiben található meg.A képeket általában szuggesztív feliratokkal látták el, az Új Élet fenti fényképe mellett a következő szöveg olvasható: „Zöld-fehér kombinációjú ruhák fiatal lányoknak. Igen alkalmas meglévő ruháink felfrissítésére, átalakítására.”A helyi sajtó is igyekezett a nyugati divat fele nyitni, a fenti képen New York-i öltözet látható, a felirat világító ruhaként nevezi meg, és viccesen megjegyzi, hogy az öltözet előnye nem ismeretes, ám hátránya igen: „üzemzavar esetén szerelőt kell hívni”.Az erdélyi fényképek gyakran követnek nyugatabbi példákat. A Dolgozó Nő című folyóirat szerkesztői például a Budapesten kiadott Nők Lapját lapozgatták inspirációért. Néha átvettek képeket, máskor csak ötleteket merítettek.Míg a Dolgozó Nőben már a hatvanas évek közepétől gyakoriak a színes képek, az Új Élet estében elsősorban a kísérő feliratok segítenek a ruhák színvilágának megismerésében. A fotók többsége frontális, többnyire egészalakos portré, a nők általában a kamerába néznek. Gyakoriak a stúdióban készült, semleges hátterű képek, ritkák a fentihez hasonló életképszerű kompozíciók.Bár a korszakban, főként az ötvenes évek végétől, általában feltüntették a fényképek készítőjének nevét, a divatfotók esetében az alkotók ismeretlenek. Ezen műfaj esetében – mely egyértelműen nem tartozott a művészet szférájába – a készítő személye olyannyira lényegtelen, hogy például az Új Élet folyóirat fotóhagyatékában található fényképek első, a cenzorok által láttamozott nagyításainak hátán sem jelenik meg az alkotók neve, még jegyzet szintjén sem. A fenti fotó mellett a következő felirat olvasható: „Alkalmi ruhák szürke szövetből, fehér gallérral és mandzsettával, fekete düsessz masnival, illetve fekete övvel.”A korszak neves fotósai, Marx József vagy Hedy Löffler is készítettek divatfotókat, de a műfaj mindig a periférián maradt, tulajdonképpen a rendelésre elkészített reklámfotók egyik alfaja volt. A reklámokat a korszakban általában az üzem kérésére készítette egy-egy sajtóorgánum fotósa – a még élő alkotók szerint számukra ez inkább nyűg volt, mint szakmai kihívás volt, bár azért igyekeztek minőségit alkotni. A fenti fotó szövege jól érzékelteti, hogy az állam, mint minden másba, az állampolgárok öltözködésébe is igyekezett beleszólni: „Csak fiataloknak: nadrágszoknyás kötényruha, sárga, piros, fekete kockás anyagból, magasnyakú sárga pulóverrel, csípőn hordott piros övvel”.Bár ezek a képek nem a fotóművészet kimagasló alkotásai, társadalom- és divattörténészeknek igazi csemegék: a korszak ízlését, irányzatait, erkölcsi normáit közvetítik, annál is inkább, hogy az öltözet mellett a cipő, a haj, a smink is fontos szerepet kapott rajtuk.
Tény, hogy a szocialista divatfotók megrendelésre, többnyire funkcionális céllal készültek, a beállítást, a kompozíciót figyelembe véve azonban néha találunk olyan alkotásokat, amelyek nyugat-európai vagy amerikai nívós folyóiratokban is megállták volna a helyüket.