Ámon Margit rövid, de intenzív nagyváradi színpadi jelenléte nem csak az akkoriban színházi beszámolókat is író Ady Endrében hagyott nyomot, hanem számtalan fényképpapíron is. Különleges fotógyűjteménnyel ünnepeljük a színház világnapját, és a kort, amikor a portré nagy becsben tartott tárgynak számított.

A nagyváradi Szigligeti Színház jól dokumentált és rendszerezett archívumának egyetlen, ám annál jelentősebb hiányossága van: a nagyváradi magyar színjátszás 175. évfordulójának ünnepén, az akkori Nagyváradi Állami Színház igazgatója, a román állami titkosrendőrség kezdeményezésére, szisztematikusan eltűntetett minden olyan dokumentumot, amely az 1900-ban alapított kőszínház első öt évtizedének tevékenységére vonatkozik. Az 1900-1949 közötti időszakról a Kelemen István, Indig Ottó és Nagy Béla színháztörténészek által jegyzett monográfiák tudósítanak, ám tárgyi bizonyítékait a színház nem őrzi.

Éppen ezért jelentős az a gyűjtemény, amelyet a biatorbágyi Réthelyi család bocsátott a színház rendelkezésére, és amelyből szilveszter estéjén nyílt kiállítás a Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában, Egy primadonna emlékei címmel. A kiállítás Ámon Margit egykori nagyváradi operett-primadonnának állít emléket.

Ámon Margit 1875. május 31-én született Kálozon. Színi tanulmányait Rákosi Szidi iskolájában végezte, majd Leszkay András társulatához szegődött. Később, a budapesti Népszínház társulatával gyakorlatilag bejárta a Kárpát-medence magyarlakta nagyvárosait, játszott többek között Szegeden, Pozsonyban, Aradon, Temesváron. Somogyi Károly nagyváradi színidirektor 1901-ben, a Szigligeti Színház második évadában társulati tagként alkalmazta. 1903-ban hozzáment a város elismert országgyűlési képviselőjéhez, a színügyi bizottság elnökéhez, dr. Hoványi Gézához, ezt követően pedig visszavonult. A kiállításon többek között a színésznő Rákosi Szidi színi iskolájában 1897-ben szerzett oklevelét, Jászai Mari Hoványinak dedikált fotóját, Ámon-portrékat, valamint a színház második és harmadik évadaiban készült előadások műtermi fotóit láthatják az érdeklődők.

Ámon Margit fényképei a mai napig feltűnnek különböző aukciós oldalakon, jelezve, hogy a századfordulón közkézen forogtak, a rajongói gyűjtötték ezeket. A következőkben bemutatott fényképek nem albumból származnak, és nem is egy Ámon Margit-rajongó gyűjteményéből, hanem egy paravánt díszítenek (Vigh László Miklós felvétele). A 19. század második felében rengeteg tárgyat egészítettek ki fényképekkel, amelyek így az emlékezés és az emlékeztetés eszközeivé váltak. Felbukkannak képek karkötőkbe és medalionokba foglalva, képkeretbe helyezve, de még kis házi oltárokat is díszítettek fényképekkel. Ámon Margit paravánja emléket állított a primadonna szerepeinek, valamint egyúttal jelezte a lakásba érkezőnek, hogy ki is a hölgy valójában, lehetőséget biztosítva a társalgásra, amelynek így biztosan megkerülhetetlen témája lett a színház. Ezeknek az elképzelt társalgásoknak a megidézésével próbálkozunk meg, segítségül híva Ady Endre korabeli beszámolóit is.

Egészen a 19. század legvégéig a fényképek döntő többsége napfényműteremben készült, és témáját tekintve főleg arckép volt. A nagyobb városokban az 1860-as évek első felében kezdtek megjelenni a fényképészműtermek, amelyek egyre elérhetőbb áron biztosították mindenkinek a portrékészítést. Az emberek elkezdték összegyűjteni rokonaik, ismerőseik fényképeit. Az egyre sokasodó fényképeket albumokba helyezték, amelyet látogató érkezésekor fel lehetett lapozni, történeteket megosztva a közös ismerősökről. Nem csak ismerősök, rokonok portréit gyűjtötték, hanem híres emberek  képmását is, sőt, ezek külföldön gyakran a családi albumba is bekerültek: az első oldalakra kerültek a királyi családhoz tartozóknak az arcképei, majd jöttek a közéleti személyek, és csak utána az album összeállítójának a rokonai, ismerősei. Nem tudjuk, hogy ez nálunk mennyire volt így, az viszont tény, hogy az Erdélyben fennmaradt albumok is tartalmaznak hírességekről készült fényképeket. A politikusok arcképei mellett szívesen gyűjtötték a színészekről készült portrékat is. 

„Tegnap az Ingyenélők népszínművében lépett fel. Virágok s tapsvihar fogadták. Egy kedves parasztleányka szerepét játszotta mindenkit elragadó temperamentummal s kedvvel. Énekszámai is igen tetszettek. Az ő szerződtetése is szerencsés akvizíciót jelent.” (...)
Ady Endre, 1901. április 10. 

A 19. század második felében népszerű népszínművekben gyakran tűntek fel valamilyen tájegység szereplői – kalotaszegiek, torockóiak, székelyek stb. Az őket megformáló színészektől pedig a közönség elvárta a minél hűbb alakítást. Ehhez pedig nemcsak a megfelelő akcentus tartozott hozzá, hanem a jelmez is.

„Tud elragadóan s mindig mosolyogni. Ahogy nyakába borul férfipartnerének, kész betegség, mondhatná egy dekadens stílű kritikus. Csupa temperamentum, tűz és szilajság. De bájosan csicsereg is, ha kell. És ami fő: Ámon Margit táncolni is tud. Gráciával, poézissel, sikkel, tűzzel. Ez Ámon Margit: a színésznő.”
Ady Endre, 1901. január 24. 

Amikor valaki műterembe ment, hogy „levétesse magát”, azaz fényképet készítsenek róla, kívül-belül ünneplőbe öltözött: felvette legszebb ruháját, eligazgatta haját, a hölgyek feltették ékszereiket. A kamera előtt pedig, követve a fényképész utasításait, legkomolyabb arcát mutatta, hiszen a kép az örökkévalóságnak készült. A kezdeti időszakban, amikor még viszonylag hosszú volt az expozíciós idő, különböző támaszokat is használtak, hogy a modell ne mozduljon be – a műtermi kellékek között itt-ott fel szokott bukkanni a fejtámasz lába, de az asztalok, székek, oszlopok, vagy akár mű kősziklák célja is az volt, hogy megtámaszkodhasson az, akiről épp készült a felvétel. Idővel aztán elmaradoztak az ilyenfajta kellékek, mert gyorsabb lett az expozíciós idő, de maradtak a drapériák, szőnyegek, szőrmék és szárított növények, ahogyan az Ámon Margitot ábrázoló portrékon is felfedezhetjük. A jelmezes primadonnát a nagyváradi Fekete Sándor fényképezte le, akinek műterme 1884-től az 1920-as évek első feléig működött Nagyváradon.

Ámon Margit portréi nagy részén jelmezben van, a nem népies vagy régi korokat idéző ruhákról pedig nehéz eldönteni, hogy azok fellépéshez tartoztak-e, vagy sem. Ezen a Mártonfy műtermében készült fényképen az 1890-es évek második felének divatjához hűen nagy, tollas kalapot visel, és szoros fűző karcsúsítja derekát. Megjelenése határozott, ahogyan elvárták egy olyan korszakban, amikor a kamaszos báj helyett az uralkodó, céltudatos asszony volt az ideál.

Jelenet a Gésák című előadásból: Rolly Polly (Ámon Margit) és Vuncsi (Nyárai Antal) (Szigligeti Színház, 1901)

„Ez a stílus minden érzékünkkel játszik. Kápráztat, vért forral, elszédít, s gyors tapsra sürget.”
Ady Endre, 1901. január 24. 

A kép valószínűleg egy időben készülhetett Ady nagyon találó jellemzésével. Ámon Margit szecessziós ihletésű ruhát visel, amelynek első megjelenése 1899-re tehető. A női divat megreformálására hosszú évtizedeket kellett várni, annak ellenére, hogy már a 19. század közepétől hangoztatták a fűzők káros hatását. Itt tehát már nincs szoros fűző, és az ehhez kapcsolódó merev testtartás is eltűnik. A ruha elől és hátul is ráborult a földre, sokszor uszálya is volt, így járás közben fel kellett emelni, ez pedig lehetővé tette, hogy kivillanjon az alsószoknya és a lábak. Az évtizedekig rejtegetett lábak ezután a nő eleganciáját fejezték ki. A díszes, nagy kalapok és a gömbfrizura szintén a stílus jellemzői, Ámon Margit pedig ezt még kacéran kiegészítette a szájából kilógó cigarettával.

„Lotti ezredesei szellemes, kedves paródia. Ámon Margitban sok van az ilyen darabokra predesztinált „fiú-primadonná”-ból. Eleven, kedves és ügyes, de mégsem az igazi. Fedák, pedig látszott, hogy fedákoskodni akart.”
Ady Endre, 1902. március 8. ​

A női ruhák szabadabb, kevésbé merev szabásának kialakítását az is sürgette, hogy egyre többen kezdtek el sportolni. A biciklizés, teniszezés, korcsolyázás nem volt hosszú uszályos ruhában kivitelezhető. Ámon Margit buggyos nadrágja és térdzoknija hasonlít a korabeli női sportöltözékre, azonban nagyon valószínű, hogy ezt az összeállítást egy színpadi darabhoz használta.

„A kisasszony a divatos primadonnák közül való. Annak idején zajos bevonulást tartott a Kerepesi úti operett-csarnokba és sok sikerét jegyezték papírra a kritikusok. (...) Egyénisége különben is predestinálja az olyan sikerekre, melyek fő posztulátuma: a természetes báj.”
Ady Endre, 1901. január 24.

Az 1900-as évek elejére már lazultak a társadalmi konvenciók, azonban az ennyire kivágott ruhák, a vállak szabadon hagyása nem volt általános. De amit nem tehetett meg az ügyvéd vagy a kereskedő felesége, az szabad volt a primadonnáknak.

Válogatásunk utolsó képe nem a paraván képeiből került ki, azonban egy polgári lakásbelsőben készült, egy olyan térben, ahol ez a különleges fotós összeállítás is helyet kaphatott. A kép különlegessége, hogy egy műtermi fényképész készítette, belső térben, ahol a fényviszonyok nem fényképezéshez voltak kialakítva. Fekete Sándor azonban a műfénynél való képkészítésben jártas fotográfus volt. A belső tér Hoványi Géza nagyváradi parlamenti képviselő, illetve a Színügyi Bizottság elnökének otthona lehet, aki fényűző életmódjáról volt híres, házában pedig a kor értelmiségieinek színe-java megfordult.