Szopos Béla végigkövette Sepsiszentgyörgy huszadik századi alakulását a polgárosodástól az államosításon át a 2000-es évekig. Szövőgyári művezető fiaként a helyi középosztály tagja volt, a második világháború végén személyesen „adta át” a várost a csapataival bevonuló orosz ezredesnek, később pedig az államosított gyárban dolgozott. Az ő családi fényképalbumát lapozzuk most fel.

Béla bácsi, ahogy a hagyatékát megöröklő Dávid Zoltán emlegeti, családi fényképeit egy kék albumban őrizte. A lomtalanítás alkalmával előkerült album egy székelyföldi tisztviselő család életszakaszainak fontosabb pillanatait, ezáltal értékrendjét, ideáljait mutatja be.

A Szopos család élettörténete összefonódik Sepsiszentgyörgy néhány intézményével, leginkább a 19. század végén alapított Első Székely Szövőgyárral. A létesítmény első művezetője Béla édesapja, Szopos János volt. Az 1912-es születésű Béla maga is itt helyezkedett el, szövőgyári karrierjét azonban a világháború derékba törte: 1940-ben behívták munkaszolgálatra, követ fejteni a bányába. 1941-ben a magyar hadseregben árkász hadapród-őrmesterré képezték át, majd hazatérve a városi vízműveknél lett tisztviselő, a frontszolgálat alól mentesülve. Amikor a szovjet hadsereg 1944. szeptember 8-án bevonult Sepsiszentgyörgyre, Szopos Béla jóformán egyedül tartózkodott a városházán, az elöljárók ugyanis elmenekültek. Az elmenekült tisztviselők helyett ő „adta át” a várost az orosz hadseregnek, mely mindenki mást megelőzve vonult be a magyar hatóságok által kiürített településre. Az orosz ezredes az ő útbaigazítását kérte ácskapcsok beszerzésére a visszavonuló németek által felrobbantott szemerjai híd újraácsolásához. Miután egy évig ő irányította a vízműveket, 1946-ban visszatért a szövőgyárba, ahol az eladási osztályon könyvelt, majd statisztikusként dolgozott 1972-es nyugdíjazásáig. 91 évesen hunyt el Sepsiszentgyörgyön. B. Kovács András interjúja Szopos Bélával a Háromszék napilap 2000. okt. 6-i számában olvasható.

A szövőgyár, Székelyföld első fontos ipari létesítménye 1879-ben alakult, épületét 1892-ben emelték. A gyár, azon túl, hogy megélhetést biztosított a helyieknek, és – ami korábban elképzelhetetlen volt – nőket is foglalkoztatott, fontos katalizátora lett a helyi közösségi életnek is. Klinger Henrik cége 1904-ben vásárolta meg a gyárat és építette ki az egész vármegyére kiterjedő háziipari bedolgozói rendszert. Az első világháború kitörésekor a gyár már 431 rendes alkalmazottal és kb. 500 bedolgozóval működött, amíg ez a rendszer 1916-ban meg nem szűnt, olvasható a Székelyföld története című kötetben. Fénykorában legendás futballcsapata, száztagú dalköre, kultúrcsoportja volt, billiárd- és sakktermeket, művelődési házat, mozigépet, könyvtárat, sugásfürdői villát tartott fent, dolgozóinak ingyenes orvosi ellátást, szolgálati lakásokat, bölcsödét biztosított. Biztos pontot jelentett a második világháborúban is: 1945 őszén több család a szövöde légoltalmi pincéjében vészelte át az aknatámadást, a dolgozók pedig vigyáztak a gyár javaira a menekülés káoszában.

Szopos Béla fotóalbuma azonban nem jeleníti meg a történelmi időt, sokkal inkább a magánemberként megélt időt, a privát, munkamentes délutánok hangulatát találjuk meg az album lapozgatása közben. Az album kronológiai sorrendet követ: Szopos Béla szüleinek portréjával kezdődik.Béla édesanyja, Potoczki Irén Ida és édesapja, Szopos János. Szopos János a 19. századi székely iparosítási mozgalomnak köszönhetően került Csíkszeredából a felvidéki Késmárkra textilipari technikumba, onnan a Balaton mellé gyakornoknak, majd a Budapesti Műegyetemre művezetősegédnek. Itt ajánlották fel neki 1896-ban az akkor létesülő Első Székely Szövőgyár művezetői állását. „A gyár jóval kisebb volt a mainál, vagy 40 szövőszék működött benne, s a környező falvakra volt kiadva a többi bedolgozóknak. A cég egy idő után megbukott, hiányzott a kereskedelmi szellem, az igazgatók azt hitték, a gyárat íróasztal mellől is lehet irányítani. Akkor vette meg egy bécsi zsidó üzletember, Klinger, s mivel ő hozta a maga német embereit, apámat szövőmesterré degradálták, utóbb átvette a raktárat, és onnan ment nyugdíjba 1940-ben. 85 évesen halt meg 1953-ban” – emlékezett Szopos Béla a Háromszéknek 2000-ben adott interjúban.

Béla felnövéstörténete képekben. Az albumban a családi amatőr fotók mellett hivatásos fotósok által készített portrék, csoportképek láthatók. Szopos Béla a 30-as évei után már ritkán készíttetett képet magáról. Az egyik legkésőbbi kép az alsó sorban látható, és az 1950-es években készülhetett.

Állattan órán, 1920-s évek. „Béla bácsiék hárman voltak testvérek, ő a Mikót járta ki, majd Brassóban érettségizett román bizottság előtt, vizsgája másodszori nekifutásra sikerült. Az Anghelescu-féle törvény és retorziók idején halomra buktatták a magyar diákokat, s nagy szó volt, ha valaki egyáltalán átment az érettségin. 1938-ban maga is a szövőgyárban helyezkedett el, az ún. kartonnyomda festékes műhelyében fejkendők számára keverték a színezőanyagot. Egy német mesterrel történt összetűzése miatt otthagyta a műhelyt, 1940-ben a román hatóságok behívták munkaszolgálatra. – Ha nem jön a bécsi döntés, talán ma is ott volnék!” – nyilatkozta B. Kovács Andrásnak, a Háromszék újságírójának.Az albumba alig került be olyan fotó, amelyen Béla és mindkét testvére együtt szerepelnének. Azonban az 1937-ben, tüdőgyulladásban elhunyt Andor fotóit is beragasztotta az albumba. Bizonyos oldalak az elvesztett testvérről szólnak, egyfajta emlékhelyek. A sírjáról és ravataláról is készültek képek.

Az albumban kedvelt képtéma a ház belsejében és kertjében lefényképezett család, míg az arcképek leginkább műteremben készültek.

Béla a szüleivel és lánytestvérével. A szövőgyár hatalmas zöldséges, gyümölcsös kerttel ellátott lakásokat biztosított az alkalmazottak számára. A családi házról és kertről, amelyet a dolgozók idővel megvásároltak maguknak, készült néhány felvétel. A kert egy részét a 40-es évek végén államosították, és tömbházat építettek rá.

Pózváltozatok a kerti padon: Béla, Andor, majd ismét Béla. A huszadik században rendelkezésre álló amatőr fényképészeti eszközök számára a szabadtéri fényviszonyok voltak a lekedvezőbbek, ezért a családi idill lefényképezésesének helyszíne gyakran a kert volt.

A polgári családokra jellemző szabadidős tevékenységek – a sport, a zene, a könyvek, az újság, a bicikli, a kutyatartás, a természetjárás – a fényképek gyakori témája, a szövőgyár viszont, annak ellenére, hogy a biztos munkalehetőséget, sőt, egyfajta társadalmi rangot jelentett, egyetlen fényképen sem jelenik meg, talán azért, mert ott tilos volt fényképezni, vagy a munkahely megörökítését kevésbé tartották fontosnak, mint az ünnepi pillanatokét.

Barátokkal a parkban, a második képen a sepsiszentgyörgyi törvényszék látszik a háttérben. „Barátai mind csak értelmiségiek voltak, 4–5 nyelvet beszéltek.” (Dávid Zoltán közlése)

„A vízügynél volt Szentgyörgyön, s nem kellett menjen a háborúba, a néptanács visszatartotta. Csendes ember volt, nem ivott nem „zelegorkodott” semmit, makacs volt másképp, de egyéb nem volt baj vele. Katolikus volt, minden vasárnap ment a templomba. Reggel felkelt, tornázott, minden reggel. A tyúkhúst nem ette meg, nem szerette, tollpárnát kicserélte a feje alól, szivacsból csináltatott, a nyaka törött ki. Úgy haragudott a tollúra, hogy 6 rend huzatot húzatott a párnára. Minden este sütötte a pityókát s olvasott, s közben elaludt, úgy is volt egy este három rend pityókát sütött, mert örökké elégett. A széken aludt el, addig olvasott, este 9-kor kezdett neki, reggel 5 előtt nem feküdt le. Tévét, rádiót nem szerette, olvasott, zongorázott, s a híreket [követte], egy nap 5-6 újságot is megvett.” (Dávid Zoltán közlése)

„Az erdőt szerette, a csillagok állása alapján kimérte az órát.” (Dávid Zoltán közlése)

Furulyával a Rétyi Nyírnél. „Sokat olvasott, napi 5 órát. Rengeteget gyalogolt.” (Dávid Zoltán közlése)

Képaláírás: „Maestro Paganini és Friedrich Chopin”, 1930-as évek. Béla kedvenc időtöltése a zongorázás volt, a hangszeren halála napjáig gyakorolt, Liszt Ferenc Magyar rapszódiája volt a kedvence. „Megvolt a programja, 1–2-ig zongorázott, Mozartot, Lisztet. Ebbe, az olvasásba, s a versírásba beleélte magát” – emlékezett rá Dávid Zoltán. Egyébként, a szövőgyár munkásainak gyerekeit az 1950-es évek végén a gyár költségén hangszerre taníttatták.

Egy késői portré a ház előtt az albumból, és Béla bácsi 88 évesen, a Háromszék napilapban. „Tizenkilenc évig szabadságra sem mentem, annyira igénybe voltam véve, családom nem lévén, ünnepnapokon is én voltam az ügyeletes. A gyár sokat épült közben, a háború útán kibővítették a fonodával; új irodaépülettel, új vízvezetéket hoztak be az Olt-parti kútról. Gyártottak lepedővásznat, fejkendöket, tűzoltóknak ponyvát, abroszanyagot lenből, sőt, selyemfonalból is nyári szövetjeiét. Sokat rendelt a CFR tőlünk. (…) A hosszú élet titka? Én mindennemű züllést kerültem, nem kocsmáztam, kirándulni viszont nagyon szerettem, még tavalyelőtt tíz-húsz kilométeres bicikli- vagy gyalogtúrákra jártam.” – nyilatkozta 2000-ben B. Kovács Andrásnak.

A szövőgyár történetéről talán még van, aki nyilatkozzon, azonban az album sajátosan túlmutat Sepsiszentgyörgy intézményeinek történetén. A képekről leolvasható egy másik világ múlandósága: az 1930-as évek kertes házban éldegélő polgárjaié, akik a 20. századi impériumváltások és rendszerváltások ellenére megőrizték sajátos, „csendes” szokásaikat, kultúrájukat. Ez a világ Szopos Béla élettörténetéhez hasonlóan olyan mint egy elárvult emlékalbum, amely vizuálisan vonzó, de ugyanakkor az idő távolságából értelmezhetetlen is. Ki fogja örökbefogadni a családjuk utolsó leszármazottainak privát képeit? És miféle örökség ez a polgári kultúra, amelyet leginkább felvillanó töredékekként ismerhetünk?

A cikkben szereplő fotókat az Erdélyi Audiovizuális Archívum digitalizálta és gondozza.