Állásfoglalásban reagált hétfőn Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az alapítványt és a személyét ért támadásokra.

ÁLLÁSFOGLALÁS

  (avagy: jön-megy az urna)

Amikor néhány évvel ezelőtt kollégáimmal arról beszélgettünk, hogy közéleti fórumként működő, politikusok és értelmiségiek szabad véleménymondásának helyet adó alapítványt jegyeztetünk be, magától értetődően javasoltam, hogy viselje Kós Károly nevét ez az intézmény. Azt gondoltam ugyanis, és ma is azt gondolom, hogy alkotói sokoldalúságával, közéleti elkötelezettségével, az erdélyi magyar önállóság, vagyis autonómia következetes hirdetőjeként, minden más kortársánál teljesebben és pontosabban fejezi ki Kós Károly azt a transzszilván eszmeiséget, amelyet én személy szerint is magaménak vallok, de magáénak vallhatja közülünk mindenki, aki ragaszkodik szülőföldjéhez, és innen elmenni nem akar. Mi több, az itt-ott ugyan sokat ócsárolt, de az erdélyi magyarok elsöprő többsége által újra meg újra támogatott RMDSZ is ezt az elvet követte a maga politikai eszközeivel mindvégig. A két világháború közti itteni politikának nincsen fontosabb, távlatosabb, maradandóbb szándéknyilatkozata, sőt, programja, mint a Kiáltó Szó. Pedig sok program született akkor is, köztük olyan európai színvonalú munkák, mint Jakabffy Elemérék autonómia-tervezetei, amiről mellesleg manapság jóval kevesebbet beszélünk a kelleténél. Egy szó mint száz: nem Wass Albert kultuszára, még csak nem is a Nyírő Józsefére lenne szükség minálunk, hanem akár a művészete, akár a politikai krédója okán, sokkal inkább Kós Károly kultuszra.

Szánalmas paródiának tartom, ha ma valaki „nemzeti értékként” aposztrofálja őt, és közben elvitatja tőlünk a jogot, hogy Kós Károly szellemisége szerint próbáljunk élni és cselekedni, jobboldaliként, baloldaliként vagy éppen semlegesként pártpolitikák dolgában. Annak a Kós Károlynak a szellemi örökségéről van szó, aki Trianon után itthon maradt Kolozsváron, sőt, Sztánán, amikor sokan mások Budapestig futottak. Igen, Kós Károly valóban nem volt sem hithű baloldali, sem hithű jobboldali – tudjuk-e ma is, hogy mi értelme nálunk Erdélyben ennek a címkézésnek? -, hanem demokrata volt. Amit máig nem tanultak meg tőle egyesek, Tőkés László sem, akinek több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen. (Kíváncsian várom, végre valahára ki fogja neki is megmondani, hogy nem ártana időnként belenézni például az értelmező szótárakba, mert akkor rájöhetne, hogy egyik kedvenc jelzőjének – eposzilag: állandó jelző -, amellyel az RMDSZ vezetőit illeti, a „posztkommunistának” az elsődleges jelentése se több, se kevesebb, mint „kommunizmus utáni”, és ennek a térségnek az országai ma szőröstül-bőröstül „posztkommunizmusban” élnek. Mi is, az ex-püspök úr is. Könyörgöm, hajdanában tisztelt, hajdanvolt RMDSZ-es társaim, akik ma EMNP-ben és hasonlókban utaztok, olvassatok is néha, ne csak írjatok. Mármint nyilatkozatokat és közleményeket...) Az állásfoglalások gazdag étlapján (amelyhez most én is hozzáadok egy fogást) igazi csemege, hogy Tőkés László „európai képviselő, az EMNT elnöke” azt nyilatkozza Strasbourgból 2013. január 16-án: „Az erdélyi reformátusok részéről külön is visszautasítom, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület egykori főgondnokának nevét ilyetén konjunkturális kultúrpolitikai célokra használják fel.” Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul ezt a kijelentést, ugyanis ezek szerint az annak idején konjunkturális okokból RMDSZ-listán bejutott európai parlamenti képviselő személyében van egy főmagyarunk és főreformátusunk, aki helyettünk, közmagyarok és közreformátusok helyett is felháborodik, amikor kell, és akkor is, amikor nem kell.

Kós Károly életműve nyilvánvalóan közkincs. Mindenkié, aki jót akar a nagyhatalmak – és az ország önző, rövidlátó vezetői – által egykor nyomorúságos sorsra ítélt, abból kilábalni igyekvő erdélyi magyar népnek. Kós Károly az RMDSZ-é is, de másoké is, akik tisztességes, tartós, elfogadható megoldást keresnek helyzetünkre. Azoknak viszont nincs közük Kós Károlyhoz, akik ki akarják sajátítani azt a közös ügyet, ami fél-nemzettel, féloldalúan megoldhatatlan, legyen szó pártról, ideológiai vagy kulturális táborról, legyen szó mégoly visszhangos, magukat mégoly karizmatikusnak kikiáltó személyiségekről. Én ezt gondolom. Ami nem jelenti azt, hogy mindenkinek így kell gondolnia. Ha ezt kölcsönösen elfogadjuk, akkor talán demokratának mondhatjuk magunkat.

Végül pedig néhány szót arról, ami egyik-másik politikusnál vagy újságírónál úgymond „kiütötte a biztosítékot”, bár azt hiszem, inkább csak siettek egyesek a Magyarországon éppen erősebb politikai oldal mellett „letenni a garast”, ahogy 1989 előtt nevezték az ilyesmit mifelénk. Nehogy megharagudjék a gazda! Lássa, hogy őrizzük a házat. De ki őrzi az erdélyi magyar közélet tisztaságát? Ki szólal meg végre – néhányan szóltak, persze, bár elég tétován -, hogy ne „idegenszívűzzön” a Kolozsváron megjelenő, de tudtommal magyarországi tulajdonban levő országos napilap vezércikkírója? Miközben a Kós Károly Akadémia Alapítvány „bocsánatkérő” vendégeit „idegenszívűzi” hirtelen felindulásában, ő vajon mikor fog ezért bocsánatot kérni? Apropó vendégjog, apropó bocsánatkérés, apropó tiltakozó fiatalok!

Mondják, néhányan hazaárulóztak is a tiltakozók közül. (Melyik haza? Amelyiket éppen most kellene fölépíteni?) Nos, azt hiszem, nem követelhetjük meg egymástól, hogy mindenki mindenkit szeressen vagy legalább elfogadjon ezen az egyre megosztottabb, hibát hibára halmozó magyar politikai glóbuszon. Ne is vágyjunk valamiféle rózsaszínű egyetértésre. De az egyet nem értéstől az árulózásig hosszú az út. Vannak, akik mégis gyorsan bejárják ezt az utat, és nem ocsúdnak fel, hogy az igazi „árulás”, nem csupán az állítólag hagyományos erdélyi tolerancia elárulása, hagyjuk az érzelgősséget, éppen a legelemibb erdélyi magyar érdekek feladása. Aki ugyanis Erdélyben tartós jövőt, hosszútávú megmaradást és boldogulást akar a magyaroknak, az nem ideológiákról papol nekünk, nem nemzeti és nemzetietlen pártokról, hanem annak tudatában, hogy valóban nem mindenki gondolkodik rólunk egyformán Magyarországon, megpróbál minél többeket közös céljaink mellé állítani. Igen, az MSZP-t is. Ha egy párt felülvizsgálja eddigi határon túli politikáját, és ennek Kolozsváron akar nyomatékot adni, akkor azt meg kell hallgatni. Amennyiben tényleg azt gondoljuk, hogy az egész Magyarország támogatására, az egész erdélyi magyar közösség összefogására szükségünk van, mert még így is nehéz lesz – nagyon nehéz! – elérni, amit akarunk. Kell ehhez Budapest, sőt Bukarest is, kell Brüsszel, kell az európai jobboldal és baloldal egyaránt. Akiben nincsen annyi bölcsesség, hogy ezt felismerje, aki nem próbál minden, ma, holnap, holnapután számbajöhető politikai erőt megnyerni ehhez a küzdelemhez, és aki azt hiszi, hogy „kicsi a bors, de erős”, olyan „erős”, hogy még ezt is ketté kell vágni, az inkább ne politizáljon erdélyi dolgainkban. Aki nem látja, hogy most a mi lelkünkért folyik a kiábrándító licitálás odaát, mert politikai szekértáborok akarnak magukénak minket, nem pedig egész Magyarország, az semmit sem ért a Kárpát-medence jelenlegi állapotából. Aki nem veszi észre, hogy nacionalista szlovákok, szerbek, ukránok, románok nevetnek a markukba megosztottságunk láttán, az nem ismeri a huszadik század balkáni és kelet-közép-európai történelmét.

Micsoda képmutatás: pártot alapítani, pártot uszítani ismételten, legutóbb a tavalyi választásokon az RMDSZ-re, hátha szétrágják azt a bizony kevéske esélyt, amit eleink nekünk meghagytak, utána pedig értetlenkedni, hogy miért nem vagyunk hűségesek. Azok vagyunk. De nem a magyarországi politika lehangoló, presztízs-romboló zűrzavarához, nem a máris elkezdődött ottani választási kampányhoz, hanem közös nemzeti érdekeinkhez. Egy olyan nemzetnek az érdekeihez, amelynek csak akkor van lehetősége szellemiekben, anyagiakban gyarapodni, ha befogadó lesz, és nem kirekesztő, és ha képes lesz valóban össznemzetinek mondható kérdésekben az egyetértést kikényszeríteni politikusaiból. Úgy tűnik, ezelőtt kilencven esztendővel Kós Károly ezt jobban tudta, mint ma közülünk sokan.

Summa summarum: túl egyszerű lenne a magyar-magyar viszonyt arra redukálni, hogy jön az urna, megy az urna, hozzák a hamvakat, viszik a szavazatokat...

Marosvásárhely, 2013. január 28.                                MARKÓ BÉLA

                                                                (mint a Kós Károly Akadémia Alapítvány

                                                                  elnöke, de egyébként is természetesen)