16 unokája, 16 dédunokája van, és egy évvel idősebb, mint Románia – így mutatkozott be a csíkborzsovai Geréd Margit néni, amikor karácsony másodnapján meglátogattuk. Fiával fogadott takaros házikójában, együtt meséltek a régmúlt ünnepeiről, nehézségeiről és „aranyos napjairól”. Megtudtuk, hogy Marcsa néni fiatalon maradt özvegyen: a kommunizmussal érkező államosítást férje nem bírta elviselni, agyvérzést kapott abbéli szomorúságában, hogy „a hét gyermekkel, s a családdal mi lesz, ha mindenüket elveszik”. Marcsa néni nem tört meg a terhek alatt: bár máig szerelemmel emlékszik férjére, 43 éves korától családfőként nevelte gyermekeit, akik közül többen már nem élnek, az életben lévők pedig mind nyugdíjasok. Miként telt el 101 karácsony? Hogyan boldogult támasz nélkül egy folyamatosan változó világban? Egyebek mellett erről is kérdeztük. (Fotók: Gábos Albin)

Geréd Margit néni akkor vált ismertté, amikor harmadszorra is magyar állampolgárságot kapott: 1919-ben született magyar állampolgárként, amit Trianonkor elveszített, a bécsi döntéskor ismét visszakapott, majd 1945-ben újra megfosztották tőle. 100 éves korában kapta vissza, immár véglegesen.

Látogatásunk során Marcsa néni verseket szavalt, anekdotákat, meséket mondott és még énekkel is megörvendeztetett bennünket. A rendezett házikóban pattogott a tűz, és ő csillogó szemekkel emlékezett vissza a 101 évre, amit hittel és jósággal élt meg.  Fényképalbumot vett elő, úgy mutatta meg népes családját, amelynek minden tagjára név szerint emlékszik, legyen az párhónapos újszülött vagy idősödő vő, anyatárs.

Elmondása szerint hitre és munkára nevelte gyermekeit is, és ennek köszönhetően sikerült megmaradniuk: a gyermekek mindegyike szófogadó, rendezett, tanulni akaró volt, így nem csoda, hogy az összes leérettségizett, és becsületes szakmát szerzett – nem kicsiny nehézségek árán, hiszen egyedüli felnőttként nem lett volna ereje mindent előteremteni, ami a tanuláshoz szükséges, így csemetéi nyaranta az erdőben bóklásztak, ahol epret, málnát és gombát gyűjtöttek, hogy az árukból tanfelszerelést, ruhát és cipőt vásárolhassanak.

A kereskedő nő, akit a háború alatt kémnek hittek

Csupán négy osztály végzett, de a könyvek iránti szeretete miatt Csíkszépvízre is eljárt tanulni, így voltaképpen 7 osztállyal rendelkezik. Mégis bölcs, megfontolt és roppant jó memóriával rendelkező nő, aki a legtöbb verset még gyermekkorában, édesanyja könyveiből sajátította el. A családi házuk kész kincsesbánya volt, ahol ritka történelmi és irodalmi könyvektől roskadoztak a polcok, ám az oroszok visszavonuláskor felgyújtották a házat, és mindenük bennégett. Ezek közül édesanyja leginkább a könyveit sajnálta, mert pótolhatatlan értékek vesztek oda – részletezte Marcsa néni, majd hozzátette, a gyermekkorában szerzett tudást igyekezett átadni saját gyermekeinek is, de voltak idők, amikor szigorúan tilos volt az ízes magyar verseket, indulókat szavalni, így az ő csemetéinek egyebeket is meg kellett tanulniuk.

Kislányként Bákóba küldték inasnak, édesapja hivatásos kereskedő volt, és szerette volna tovább örökíteni a mesterséget, ezért küldte gyermekét az ismeretlen vidékre, ahol románok, németek és oroszok vették körül. Marcsa néni emlékei szerint gyermekkora egyik legkeserűbb időszaka volt ez a képzés, hiszen úgy került az ismeretlenbe, hogy nem beszélt más nyelvet a magyaron kívül. Mégis türelemmel és jósággal közelítettek felé, így mire kitanulta a mesterséget, három nyelvet ismert még a sajátján kívül, és azokat máig beszéli. Mindezt bizonyította is nekünk, ugyanis oroszul, németül és románul is megszólalt ottlétünk során. Megjegyezte, azért sikerült elsajátítani a nyelveket, mert a társai komolyan vették: megmondta nekik ugyanis, hogy ha rosszra tanítják, mindnyájukat megátkozza, erre pedig nem volt apelláta, megbecsült tagjává vált a kereskedőtanoncoknak.

A háború alatt nyelvtudása kishíján bajba sodorta, mert az oroszok és németek úgy hitték, Marcsa néni kém, azért beszéli mindkét nyelvet. Akkoriban volt párhónapos az egyik gyermeke, neki pedig a gyermeknevelés mellett azt is ki kellett találnia, miként magyarázza meg a kellemetlen egybeesést. Végül megértették, mert közölte velük, ne osszák a semmit, a nyelvismeret nem jelent veszélyt, csupán a boldogulására szolgál.

A kommunizmus egyszerre volt átok és áldás számukra

Fiával közösen felidézték, az államosítással még több nehézség szakadt a családra: egyszerre veszítették el mindenüket, még a családfőt is magával ragadta a kollektivizálás. Éppen akkoriban készültek újraépíteni az öreg házat, hogy a sok gyermeket biztonságban nevelhessék fel, ám annak a híre, hogy mindenüket elveszik, megtörte az édesapát, aki agyvérzésben hirtelen távozott el mellőlük. „Én maradtam egyedül a sok aprósággal és az öreg házzal” – tette hozzá könnyek között Marcsa néni, majd nyomatékosította, hittel és munkával sikerült megbirkóznia a feladatokkal. Meggyőződése, hogy nekik sem volt rosszabb, mint másoknak, s talán olykor még könnyebb is volt számára a nagy családdal boldogulni, mert „a gyermekeket az Isten vezérelte, szót fogadtak és nem hurcolódtak”.

Ahol kisebb volt a család, és a férfi hirtelen hunyt el, a családtagok mindent eladtak, úgy próbáltak fennmaradni, ők viszont más értékek mentén éltek: még abban az évben, amikor eltávozott a családfő, lebontották az öreg házat, és újraépítették azt. Pityókát értékesítettek, hogy az építkezéssel haladhassanak. A kollektívben az átlagtermelést sikerült annyival meghaladniuk, hogy prémiumban részesültek: az átlagon túlszárnyalva 3000 kilogramm többletet termeltek, ennek fele szintén a kollektívgazdaságé lett, másik felét viszont maguk értékesíthették a piacon, így az 1500 kilogramm jó kereseti lehetőségnek számított. Ahhoz, hogy ilyen magas szinten űzhessék a termelést, a gyermekeknek is ki kellett venniük a részüket a munkából, korukhoz mérten dolgoztak a pityókaföldeken. Fia elmondása szerint sosem jelentett ez gondot, látták, hogy az édesanyjuk dolgozik és imádkozik, így testvéreivel követték őt, dolgoztak és imádkoztak, hogy életben maradhassanak.

A falubeliek lelki üdvéért is imádkozott, tanácsokat adott

A hét gyermek mellett arra is jutott ideje, hogy a kispadra kiülve rózsafűzért imádkozzon. Másokért imádkozott leggyakrabban, és a háza előtt elhaladókat, akik azzal élcelődtek, hogy már megint a rózsafűzért morzsolja, arra intette, hogy ők is tegyék ugyanezt, legyenek emberségesek, hagyják abba az ivást, a veszekedést, a rossz úton járást, és térjenek vissza a jóság útjára.

Ugyan soha nem szólt bele abba, hogy ki hogyan alakítja az életét, mindig azt tanította a fiainak és lányainak, hogy emberségesek és jók legyenek. Mivel életét ennyire meghatározta a hit, rózsafűzértársulatot is alapított, és 50 éven keresztül tanította a fiatalabbakat az imádságos lelkületre. Ez idő alatt megannyi virrasztót is levezényelt, így mondhatni, sokszáz csíkborzsovai lelki üdvéért könyörgött életében. Máig ezt teszi – részletezte Marcsa néni, beismerve, hogy sokat van egyedül, mégsem unatkozik: imádkozik, ami számára megunhatatlan.

A falubelieket tanácsokkal látta el, sőt, az orvosok által írt románnyelvű recepteket is lefordította, megfejtette, így mindenkivel közeli, bizalmas kapcsolatot ápolt. Ezért máig hálásak az ismerősei: nem telik el úgy nap, hogy ne látogatnák meg egy kis aprósággal. Emellett gyermekei is folyamatosan gondoskodnak róla, fia, aki a szomszédságában él, naponta többször meglátogatja, ételt visz neki, hogy ne kelljen a kályha előtt főzőcskéznie, rendezi édesanyját és nagyokat beszélget vele. Mindezekért nagyon hálás Marcsa néni, ám elmondása szerint túlságosan is pártfogolják, mert nem csupán segítenek neki takarítani, hanem takarítanak helyette, és most már abba a korba ért, hogy neki kell szót fogadnia. Most is van egy téli egyezségük – osztották meg velünk humorosan. Marcsa néninek tilos kimennie a fagyos, nyirkos udvarra, mert, ha megteszi, a fia nem látogatja többé, ezt pedig egyikük sem szeretné.

Óvni kell a 101 éves asszonyt, ugyanis megállíthatatlan, örökmozgó: máig szívesen főz, az apróbb szennyest kimossa, s mi több, tavasszal még mindig gyomlálgat kertjében. Nem tudja elhinni, hogy áprilisban már a 102. életévét tölti, tapasztalatai szerint gyorsan repültek el az évek felette, hiszen nemrégiben még járt-kelt a vidéken, gondosan rendezgette a családját, ma pedig otthon ül és várja az elmúlást – amit csöppet sem gyászol, mert várja, hogy visszatérjen teremtőjéhez, nem is engedi, hogy az orvosok beavatkozzanak az életébe. Mostanság kezdett romlani a látása és a hallása, de az orvosi javaslat ellenére, miszerint műtét segíthetne a gondjain, azt válaszolta, a hátralévő röpke időre nincs szüksége ilyesmikre, egyébként is hálás azért, hogy még ennyire is jó az állapota.

„Engemet úgy teremtett az Isten, hogy…”

Miközben családjáról és életéről mesélt, odaszólt fiának, hogy hozza be a családi albumot, „mutassa meg, milyen leány volt” Marcsa néni. Így láthattuk őt fiatalon, legkedvesebb rózsás ruhájában, amit egy nótával tett még emlékezetesebbé: „járt utánam kilenc falu legénye, én meg csak úgy hitegettem, csalogattam, válogattam belőle”.

Arra a kérdésünkre, hogy mi a hosszú élet titka, nevetve válaszolta, hogy sohasem tudta kiválasztani a legbiztosabbat. „Ami elmúlt, szép volt”, és mindig ebbe kapaszkodott, illetve abba a 23 szeretettel teli évbe, amit férjével házasságban töltöttek. „Engemet úgy teremtett az Isten, hogy ha láttam, hogy ő mérges, hagytam, morcolódjon. Egyszer megkérdeztem, na mi bajod van? Ha morogsz, nem kapsz semmit, s ha nem morogsz, kapsz valamit. Aztán kezdett kacagni, s meg volt a békesség: te Marcsa, rád mikor lehet megharagudni? – kérdezte”. Így emlékezett vissza a házasságára, ami elmondása szerint játékos és szerelmes időszak volt. Férjével ugyanis a sok kisgyermek mellett volt idejük a játékra, az udvaron nagyokat kergetőztek, hahotáztak, önfeledten éltek egymás mellett.

Mégis el kellett válniuk, és ez máig belenyíllal a szívébe – mondta könnyes szemmel Marcsa néni. Hozzátette, a haladás titka mindenképpen az volt, hogy a gyermekek hallgattak az édesanyjukra, életének titkát pedig egy verssorral mutatta be: „tudod, mi a virág? A földnek jósága. Tudod, mi a jóság? A lélek virága”.