Szociális munkásként függő fiatalok, bántalmazott nők, elhagyott gyermekek sorsát igazgatja, így számára lételem, hogy a munkájával járó mélabú semlegesítésére az életet adó lendületet kutassa. Ezért fényképezi szenvedélyesen Csíkszeredát és környékét, ezért keresi a természet minden apró rezdülésében a pozitívumot – derült ki Péter András hobbifotóssal folytatott beszélgetésünkből. Megtudtuk, a szemet gyönyörködtető képek gyakran szemetes környéken, elhanyagolt településeken jönnek létre, méghozzá úgy, hogy kattintás előtt a fotográfus szemetet gyűjt, vagy az égő-füstős mezőt elkerülve kapja lencsevégre a természeti adottságokat. A fotók mégsem szemrehányóak, „lelki tükörképként” nem a hibákat, hanem a szépséget emelik ki, ezzel figyelmeztetve a szemlélődőt, hogy „vigyáznunk kell arra, amink van”.

A magyar fotográfia napjának apropóján kerestük fel Csíkszereda hobbifotósát: a közösségi médiában megosztott fényképei nagy népszerűségről tanúskodnak. Nem csoda, hiszen hajnalban kel, hogy a természet ébredését megörökíthesse, éjszakánként pedig képes a telihold miatt órákon át virrasztani. Facebookon megosztott fényképei „megállt az idő” érzetet keltenek, jómaga azonban nem a hírnévért, hanem saját lendületének serkentéséért kapja lencsevégre a különleges pillanatokat.

Elmondása szerint gyerekkorában rajzolt, kamaszkorában együttesek plakátjait festette. Később sakkfigurákat faragott, s hogy a fiatalkori bulik pörgősebbek legyenek, kottaismeret híján gitározni is megtanult – minden életszakaszában szépérzékét finomította, így horgonyzott le végül a fényképezésnél. Csupán három éve műveli „szenvedélyesen”, már-már „függőként” a fotózást: kezdetben autodidakta módon sajátította el annak fortélyait, amit aztán egy képzéssel gazdagított, tehát „nincs nagy iskolázottsága” benne; a visszaigazolások és az elismerések azonban azt mutatják, jó úton halad.

Ha a valóság elviselhetetlen, fényképezőgéppel a hátán a természetbe biciklizik

Állandó munkahelyén kisiklott életeket próbál helyes medrükbe visszaterelni, ezért gyakori, hogy elkeseredik, lehangolódik a 12-24 órás munkavégzés során: 20 éve szociális munkás, kezdetben a Hargita Megyei Gyermekjogvédelmi Igazgatóságnál dolgozott, jelenleg a Csíkszeredai Sürgősségi Kórház sürgősségi osztályának szociális asszisztenseként tevékenykedik. Olyan elhagyott, kitaszított, züllött embereken próbál segíteni, akik krízishelyzetbe kerültek, és nincs egészségügyi biztosításuk, lakhelyük. Közbenjárására megkapják az egészségügyi ellátást. „Színes a paletta itt is, csak ez lelkileg sokkal megterhelőbb: próbára tesz, mert megrázó családi eseményekkel találkozok” – magyarázta Péter András. Az erőt a fotózással képes újból magába szippantani, a fényképezés számára a legjobb kikapcsolódás, amely megszünteti az időérzékét, és nyugalommal, újabb tenni akarással telíti meg.

Első fényképész élményei az Áradat Egyesülethez kötik, ugyanis felkérésükre plakáttervezéssel kezdett foglalkozni, és amikor az előadások témájához gyártott, keresett fotókat, kihívásként élte meg, magáénak érezte a feladatot. Autodidakta módon vágott bele a tanulási folyamatba, amit a soron következő képzés és egy magyarországi pályázat is gazdagított. A pályázatra 6 fényképét küldte el, amelyből 4 díjban részesült, ennek köszönhetően vásárolhatta meg professzionális eszközét.

Úgy véli, a fényképezés drága mulatság, családapaként elsődlegesen a gyermekek körüli teendőket látja el, ezért is örvendett annak, hogy plusz foglalkozásából előteremthette hobbijára a kellő összeget. Mivel mindig is vonzódott a művészetek iránt, kertjében termesztett gyopárjaiból készített festményeire kompozíciókat, az ebből beérkező pénzt pedig a fényképezésre fordította.

„A szépség mellett van árnyoldal is”

Péter András 2019-ben tartotta első önálló fotókiállítását, amelynek a Lelki tükörképek címet adta. Mint kiderült, jelentőségteljes volt a címválasztás, ugyanis a munkájában megtapasztalt megannyi szenvedést és kellemetlenséget állította párhuzamba az élet szép oldalával: a bánat-öröm, a jó és rossz közötti vívódás és az élet-halál, a szeretet, gyűlölet, konfliktusok jelenítődtek meg fényképein.

Bár a hobbija eltereli gondolatait, minduntalan arra emlékezteti, hogy a „szépség mellett van árnyoldal is”, mert akármerre jár, szemetet, megcsonkított tájakat lát. Törzsgyökeres csíkszeredaiként nem igazán mozdul el Csík környékéről, leginkább a Somlyói kegyhelyet és a környező tájat örökíti meg, mert lenyűgözi a természeti adottság, és törekszik arra, hogy ezt hangsúlyozhassa fényképeivel: próbálja megláttatni követőivel, hogy az életterük egyedi, utánozhatatlan, ezért is kell vigyázniuk rá. A folyópartok tele vannak műanyaggal, a szemét ott áll a mezőkön és az erdőkben, az emberkéz beavatkozása pedig minden kis részben fellelhető, és ez elszomorítja – vallotta be a hobbifotós, majd hozzátette, éppen ezért emeli ki a táj gyönyörűségét, mert az „remélhetőleg felhívja az emberek figyelmét arra, hogy jobban meg kell becsülni azt, amit kaptunk”.

„A Facebook egy nagy kiállítás”

Úgy érzi, lelkesednek munkája iránt a székelyföldiek, gyakran előfordul, hogy a közösségi médiában megosztott fényképei határon túlra is eljutnak. Legutóbbi alkotását több ezren osztották meg, és a számadatok azt bizonyítják, tetszik az embereknek az, amit tesz. Legtöbb fényképét címmel látja el: az Égi fénykapu, a Testi-lelki táplálék, a Templom és híd – mindkettő összeköt című alkotásai a csendes természetet, és az épített örökséget jelenítik meg úgy, hogy közben a hitre alapoznak.

Ezek a Facebooknak köszönhetően terjednek a világban: azért örül annak, hogy számára „nagy kiállítássá” válhatott a közösségi média, mert örökmozgóként rendszerint kevés időt tölt a képernyő előtt. A szaladás, biciklizés és természetjárás nem enged időt a fényképszerkesztésre, ezért a legtöbb alkotása csupán fény-árnyék korrigáláson esik át, az utómunkálat számára szinte ismeretlen fogalom, az emberek mégis méltatják a közzétett alkotásokat.

Tartalmasan éli mindennapjait, fontosnak találja, hogy célt adhasson az életének, hogy „amikor este ágyba dől, érezhesse, a máért is érdemes volt élni” – világosított fel Péter András, aki életfilozófiájára hagyatkozva a fényképezést csupán önmagáért, lelki megnyugvásáért teszi, és nem a hírnévért, hanem az emberek „felébresztéséért” osztja meg munkáit a közösségi hálón.