Réka kismamablogja: kire ütött a gyermek?


-A A+

Az emberi butaság többkötetes kultúrtörténetében előkelő helyet foglalhatna el a gyermek hasonlítgatása. Erre a nagyszerű tevékenységre általában már akkor sort szokott keríteni a felnőttek társadalma, amikor az anyuka még csak ultrahangos vizsgálatra jár. Mert ha focinézés közben a baba izeg-mozog a pocakban, akkor például biztos, hogy az apjára fog hasonlítani, ha meg csendben megül, amíg az anyja a laptopon pötyög, akkor türelmes és szorgalmas lesz, mint a női felmenője. Még szépszerével kis sem bújt, és már feladatokat adunk neki: nosza, hasonlítson arra a világra, ahová még csak készülődik.

Ilyenkor aztán, amikor egy gyermek „ráun” a már születése előtt méreteket öltő hasonlítgatós játékra, világra jötte után elkezd hasonlítani Sarah Jessica Parkerra vagy Brad Pittre azért, hogy a családját „megviccelje”, fejtörést okozzon nekik, akik egytől egyig  nem „sarahjessicaparkerek” és még csak nem is „bradpittek”. Persze, erre is van a környezetnek – egy-egy „jóindulatú” nagybácsinak, nagynéninek – kézenfekvő és hagyományos megállapítása, miszerint „a szomszédra” vagy a „postásra” hasonlít a kis jövevény. Ezzel enyhén le is ribancozzák az újdonsült anyát, de probléma egy szál sincs, mert mindenki jót nevet, és az még nem ártott senkinek…

Be kell vallanom, ebbe a csapdába – mármint a hasonlítgatós butaság kelepcéjébe – magam is beleestem. Amikor még nagyon haragudtam a gyermekem apjára, a legapróbb közös vonást is felfedeztem Leában, hogy kiderítsem: márpedig ő csak és kizárólag az én gyermekem. És szegénynek más választása nem is nagyon volt, minthogy csendben hasonlítson hozzám, ne okozzon csalódást azzal, hogy kilóg az általam megrajzolt „képkeretből”.

Aztán egy szép verőfényes napon, egy csavaros fondorlattal hirtelen begöndörödött a haja. Ennek már fele sem volt tréfa, mert igaz ugyan, hogy a húgomnak kiskorában göndör haja volt, azonban a hasonlítgatós beszélgetések új témája az lett, hogy vajon kitől örökölte a gyermekem ezt a „göndörséget”. Könnyű dolgom volt azokkal az ismerősökkel, akik ismerik a testvérhúgomat kiskora óta. De akik nem (ők vannak többen), villogó tekintettel kémlelték a frizurámat és állapították meg magukban, hogy bizonyára valami rejtegetnivalóm van, ha éppen nem ez a gyenge pontom, amin páros bakanccsal lehet ugrándozni…

Na, de annak a felismerésnek, miszerint mekkora bődületes marhaság ez az egész hasonlítgatás, volt egy nulladik pillanata az életünkben: keresztelői mulatságra mentünk az egyik legjobb barátommal (jóképű és kifogástalan öltözetű fiatalember az illető). A roskadozó ünnepi asztal egyik oldalán ültem vele meg Leával, amikor arra lettem figyelmes, hogy az asztaltársaságunk egyik női tagja, aki nem ismert bennünket, kedvesen és élénken hadonászva magyarázza a haveromnak, hogy Lea mely vonásai kiköpött olyanok, mint az övéi: haj, szem formája, szemöldöke. Szegény mondvacsinált „apuka” annyira meglepődött, hogy csak halkan szabadkozott, miszerint nem ő volna a gyermek férfi felmenője, ha szabad lenne ezt neki…  A nő nem is hallotta ezt, annyira belemelegedett a témába, amely kapcsán még azt is megtudhattuk, hogy igen, Lea rám is hasonlít „egy kicsit”. Kedves új ismerősünk lelki világa akkor omlott össze teljesen, amikor az asztalunkhoz megérkezett egy közös barátnőnk, aki jó nagy cuppanós puszikat nyomott a haverom orcájára (egyértelmű volt, hogy nem a testvére), és ez engem „feleségként” láthatóan egyáltalán nem zavart: magam is boldogan üdvözöltem az illető „fehérszemélyt”, aki csak úgy belegyalogolt a „családi” boldogságunkba, kilógott az ideális családi képből, amely éppen összeállni látszott asztaltársaságunk képzeletében. A nő immár szomorúan, sajnálkozva nézett Leára valami olyan tekintettel, hogy „na, aztán igazán szép családba érkeztél, amelyben azt sem lehet tudni, ki kivel milyen viszonyban van, de romlott az egész banda, az biztos”. Töredelmesen bevallom, hogy egy negyedik emberre kellett rábíznom Leát, amíg hármasban jól kiröhögtük magunk a mulatság helyszínének bejáratánál, hogy a hangos kacaj folytán ne legyen a dologból nyilvános megszégyenítés. „Romlottságunk” ellenére mégis vigyáztunk egy kicsit a „látszatra”…

Azóta nagyon poénosan kezelem a hasonló helyzeteket: legutóbb a családi vakáción szüleim egyik barátja sóhajtott fel sokatmondóan, hogy „jaj, vajon kire is hasonlíthat ez a gyermek”… Előbb elmosolyodtam (értettem, hogy ez nem egy egyszerű kérdés), büszkén ránéztem a kis örökmozgó gyermekemre, és azt válaszoltam neki: „Hát, nem is tudom, de anyait-apait beleadtunk…”.  Ebből már tudhatta az illető: ezzel a témával nem sikerül kifognia rajtam, mert Lea családfája – minden ismerős és ismeretlen ágával-bogával – nem fog maga alá temetni, akárhányan is elemezgetik a… „klorofilját”.   








EZT OLVASTA MÁR?

X