Egyetlen egyszer adtam a fejem arra, hogy a nyári fesztiválidényben bemutassam egyenes ágú leszármazottamnak, hogyan is buliznak a „nagyok”. Ez jó alkalom volt arra, hogy eldöntsem: most egy ideig „soha többé” nem gondolom azt, hogy Leának csak akkor lehetek laza anyukája, ha régi habitusaimat megőrizve belevetem magam egy ínycsiklandó koncertforgatagba. Megtapasztaltam: annak korai felismerése, hogy az ember lányának bizonyos dolgokról le kell mondani, ha az anya szerepet felvállalta, nagy lelki válságoktól menthet meg. Nekem el kellett mennem a falig ahhoz, hogy ezt belássam. Pedig picinyem jelezte is illedelmesen, a buddhista szerzetesek nyugalmával, hogy neki ez nem oké. Aztán eleredt az eső…

Az emlékezetes eset tavaly történt, amikor a család egyöntetűen eldöntötte: „muszáj” ott lennünk teljes létszámban a Brassói Magyar Napok zárókoncertjén, amelynek meghívottja az Omega volt. Napokkal előtte készültünk rá lelkileg: szüleim arra, hogy fiatalságuk zenéje „házhoz jön”, én meg arra, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom bemutatni az egyéves Leámnak, hogyan bulizik anya. Nem is értem, miért képzeltem azt, hogy az önfeledt csápolás és a nyakban lógó gyermek két egymással kibékíthető fogalom, de szentül meg voltam győződve arról, hogy fog ez nekünk menni.

Mindent előkészítettünk a legapróbb részletig, felcsomagoltuk a cserepelenkát, cumisüveget és további kisezer szükséges dolgot és nekivágtunk az „életnek”. Időben elindultunk, hogy helyet találjunk Brassó főterének egyik teraszán: szüleim üldögélve, néha fel-felállva, én meg Leával a nyakamban a tömeg pereme és az asztalunk között, hogy ingázva beszerezzem a zenei élményt.

A gyermek eleinte üldögélt, nézelődött teljesen megszokott módon az ölemben, aztán valahogy félrecsúszott a pelenkája, amitől mindketten „vizesek” lettünk. Nekem azonban eszem ágában sem volt hazamenni: jó problémamegoldó készségem latba vetve előbb lemostam a mosdóban a „szégyenfoltot” a nadrágomról, majd elrohantam, hogy Leának új nadrágot vásároljak a sétálóutcán zárás előtt fél órával. Sikerült is kiviteleznem a dolgot, bár a nadrág körülbelül három számmal volt nagyobb: a babahordozóban amúgy sem látszik. Probléma tehát megoldva. Ez volt az első figyelmeztetőjel, amelyet bravúrosan figyelmen kívül hagytam…

Aztán elkezdődött a koncert: hang- és fényeffektusokkal, füsttel, Kóbor János jellegzetes hangjával, és általában mindennel, ami kellett a jó hangulathoz. Lea egy ideig hallgatta, majd elkezdett izegni-mozogni, halkan nyöszörögni. Azonban amikor észlelte, hogy ennek semmi értelme, mert semmi nem történik ennek folyományaképp, fogta magát és rezignáltan belealudt a számára felkínált zeneművészetbe. Amióta világra jött, jellemző rá az: ha valami nincs ínyére, fogja magát és édesen álomba szenderül, nem nyafog vagy üvölt (most már kissé határozottabban, kitartóbban is tudtomra adja nemtetszését, így megtanított figyelni is ezekre a jelzésekre, de a mértékletesség és kíméletesség még így benne van nála a pakliban).

Nyakamban az alvó 8-9 kilós gyermekkel tovább buliztam, még azután is, hogy éreztem: a derekam már nem bírja annyira jól a strapát. Lea aludt, álmában olykor fel-felnyöszörgött, de szüleim is jól érezték maguk, én is vártam még egyik slágerre, aztán meg egy másikra, amikor észrevettem, hogy a háttérben jó nagyokat villámlik. Ez már nem a tervezett fényeffektus része volt… A Gyöngyhajú lánynál már nem volt menekvés, eleredt a sűrű zápor, egyetlen szerencsénk pedig az volt, hogy összefutottunk a rokonainkkal, akik hazavittek bennünket. De ahhoz még meg kellett úszni kvázi „szárazon” az autóig, át kellett rohanni az esőfüggönyön.  A maradék anyai felelősségemmel ráhajoltam Leára és rohantam vele az autó feltételezett irányába. Amikor végre megtaláltuk, eldöntöttem, hogy önvizsgálatot mindenféle kritikával megspékelve csupán otthon fogok majd gyakorolni. Addig még hátra volt az altatás, amelynek alanya egy félálomban lévő, nyöszörgő gyermek volt, aki hazaérve már nem rejtette véka alá elmarasztaló véleményét erről az egészről, teli torokból üvöltött…

Valahogy éjfél után sikerült alvásra bírnom, ami valójában úgy történt, hogy feladta az álmossággal folytatott kitartó küzdelmét.

Amikor már úgy tűnt, hogy mindenek ellenére mégiscsak sikerült maradandó fekete pontok nélkül kimásznom a magam felállította bulis kelepcéből, a táskából kipakolva beleakadt a kezem a babakajába, amit Leának vittem. De elfelejtettem felszervírozni neki. A gyermek tehát éhesen adta meg magát az álomnak, konstatálva, hogy gasztronómiai babér már nem terem számára. Na, ennyit a bulizós önfeledtségről, ezt szépen megcsináltam – gondoltam magamban és székre roskadva zokogni kezdtem, hogy még egy ilyen rossz anyát nem tartott hátán a föld, mint amilyen én vagyok.

Akkor egy józan pillanatomban megfogadtam magamnak, hogy Leát ezentúl csak gyermekrendezvényeken „hurbolom”, mert egy kisgyermek idegrendszerének és napi programjának az tesz jót: ezek lesznek egy jó ideig az alfánk, na meg..  az omegánk is.

Lesz még bőven ideje megtudni, milyen a jó buli, bár félő, hogy azokra nem fogja magával cipelni az anyját. Így majd csak találgatni fogom, milyen is lehet az neki, miközben hazavárom őt egy pohár bor mellett, egyedül, valami hülye tévésorozatba belebambulva.

Jó „buli” lesz! Már most látom…