„Réka, vajon mi ketten hova mehetnének el egy kicsit pihenni?” – kérdezte a barátnőm félig viccesen, félig komolyan a román tengerparton töltött rövid vakációnk második napján, a napozón. Eközben kétéveseink (mert gyermekek!) sokadik alkalommal bakalódtak hangosan, akkor éppen egy zacskó pufulecen (pedig mindkettőnek volt sajátja). Nagyon úgy tűnt, hogy a nyugalom percei a kivételek, a csöppségeink csörtéje meg a szabály. Persze, jót nevettünk a pihenős felvetésen, aztán sokatmondó csendben a távolba révedtünk: valahol egy másik tengerparton jártunk, ahol szól a kubai zene, a jóképű táncosok színes, jelzésszerű öltözékben keverik nekünk a jobbnál jobb koktélokat, és akár tíz perc is eltelik úgy, hogy nem aggódunk valamiért, nem kell nevelnünk és oktatnunk.

Mert nagyszerű és kalandos vakációnk volt a gyermekeinkkel, eszményi kikapcsolódás, amelyről úgy tértünk haza, mint aki öt hektár cukorrépát kapált meg huszonnégy óra alatt, aztán meg szóltak neki, hogy még lenne vagy kéthektárnyi sürgős gyomlálnivaló.

Persze, nem szeretnék panaszkodni, mert a tengerparti nyaralás messzemenően az egyik leglájtosabb műfaj a kisgyermekes vakáció kategóriában: mindössze arra kell figyelni, hogy a poronty ne merészkedjen a tengerbe (ez megoldva, mert általában a közelébe sem akar menni), ne lépjen rá a mellettünk sütkérező nyugdíjas néni fejére, aki pihenni jött az ehhez méretezett „toleranciájával”. S ha ez mind megvan, akkor már csak az maradt hátra, hogy gyorsan leszkenneljük a terepet (ez egy szülőnek flottul megy), hogy ha netán mégis eltekeregne a gyermek abban az öt másodpercben, amíg nem figyelünk rá, akkor legalább körülbelül ki lehessen számítani, hol kell őt keresni. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy minél kisebb a gyermek, annál könnyebben előkerül, mert a teljes napozó társadalma őt figyeli, hogy na, hol fog a következő pillanatban torkaszakadtából üvölteni, így persze azt is tudja mindenki, hol bóklászik a nyaralása nyugalmát pillanatok alatt széttrancsírozó veszélyforrás.

De ezt leszámítva, a tengerparti nyaraláson minden könnyebb: a gyermeket csak ritkán kell átöltöztetni. Ugyancsak ritkán kell elmagyarázni neki, miért nem érvényesek az otthoni szabályok, miszerint ha az ember kicsit koszosabb lesz, rögtön meg kell mosdania. Itt NEM kell percenként letisztítani a homokot, NEM kell rögtön átöltözni amiatt, hogy kicsit vizesebbek vagyunk, NEM kell pontos órában ebédelni és lehet nassolni is különböző butaságokat, ha éppen azok vannak az ember keze ügyében. Persze, ennek a hátulütője az, hogy otthon egy bő hétbe telik, amíg ezeket a laza szabályokat valahogy visszacsináljuk. De ez benne van a pakliban.

Leám és azonos korú kis barátnője is abszolút hamar rájött arra, hogy egy ilyen vakációkor sokkal több mindent megengedhet magának, mint általában. Minden bóvlit – úszógumit, lufit és haszontalan kütyüt – megveszünk. De ez nem volt minden. Makrancos leányom kitartóan csak egy bizonyos típusú ételt volt hajlandó elfogyasztani, semmi egyebet. Az ő esetében ez a kaja a hús volt. Nyilván, anyai torkom néha összeszorult, miszerint melegben és ismeretlen vendéglátóipari egységekben éppen ezt kellene kerülni, mert sokkalta nagyobb az esély arra, hogy valami nem frisset, netán romlott cuccot „beszerzünk”. De amikor konstatáltam, hogy a lányom álláspontja nagyon határozott, sőt kérlelhetetlen az étkezését illetően, az égiekre bíztam a vonatkozó fogyasztóvédelmi szupervizálást, és megvásároltam neki – reggel, délben, este – az általa kiszemelt húsokat.

Na, de ami a vakációnk öt napját belengte, az a folyamatos hangulatingadozás volt, amit én bravúrosan a tengeri éghajlatra fogtam: sokkal gyorsabban elfáradtak és váltak nagyon hisztissé és kezelhetetlenné. Ennek elviselése sokkalta könnyebbnek tűnt egy Aperol spritz után, amikor már humorosan tudtam felfogni azt, hogy az én nyugodt és kiegyensúlyozott gyermekem minden nógatás és kívánságteljesítés ellenére üvölt magából kikelve, a környezetünk pedig megütközve figyeli (az ő gyermekeik rég voltak ilyen kicsik!), hogy mennyire nem tudom kezelni a fennforgó helyzetet: „szegény” gyermeket hagyom, hogy kiüvöltse magából a kiüvöltenivalót. És mivel közönség és hallgatóság mindig akadt bőven, Leám általában rápakolt még két lapáttal az anyaszomorításra.

A nyári vakációknak azonban két nagy erényük van: szívrepesve lehet várni rájuk és egyszercsak véget érnek. Így történt ez velünk is, azonban a kis stratégám bravúrosan megoldotta, hogy benne maradjak a pácban: hazai terepre érve a földre szállt angyal képét öltötte fel, így a nagyszülei csak csodálkoztak, hogy egy ilyen „jó” gyermek mellett hogy lehetek ilyen fáradt és nyúzott képű. A „fáradhatatlan anya” imázsomat tehát újra kell építenem, és majd pihenek munkavégzés közben, az irodában.

Jövőre pedig – természetesen – ismét nekivágunk az útnak, mert vár egy újabb tengerparti hancúr. Mert kisgyermekkel nyaralni – kubai táncosok, koktélok és a nyugalom perspektívája nélkül is – kaland…