A nemzetközi macskanap apropóján – amely augusztus 8-ra esik – a közösségi média állatos csoportjai túlcsordultak az édesebbnél édesebb macskafényképektől. Látva, hogy mekkora szeretet öleli körül a házi macskaként emlegetett egyedeket, megkérdeztük a gazdákat, hogyan jutottak kedvenceikhez, és milyen az élet cicatartóként.

Meglepő válaszokat kaptunk, a legtöbben ugyanis örökbefogadás útján szerezték meg kisállataikat: egymást követték a megható történetek, sokan vicces, megrázó és hihetetlen eseteket is elmeséltek. Mivel izzóvá tettük a Marosvásárhelyi kutyások és cicások és mindennemű állatbolondok nevezetű Facebook-csoport cicakomment szekcióját, egy szakembert is megkerestünk, hogy állatpszichológusi szempontból beszéljen nekünk az örökbefogadásról.

Honnan ered az állatok traumája?

Dr. Dósa Gerő állatpszichológus megkeresésünkre elmondta, az utcán élő állatok nem szenvednek annyira, mint ahogyan azt mi, emberek gondoljuk, éppen ezért nem is hordoznak magukban traumákat: hiszen játszanak egymással, vadásznak és párosodnak is. Hozzátette, a kóbor állatok a természet törvényei szerint élnek, az utca számukra az az élőhely, ahol mind megkapják a helyüket, „ha meg nem, akkor végük”. A szakember arra is rávilágított, hogy voltaképpen a menhely okozza az állatoknak a traumát. Oda ugyanis két típusú állat kerül be: a kóbor és a kitaszított. Az állatmenhely megfosztja a kóbor állatot a szabadságától, a bezártság meggátolja őt az eddigi életvitelében, és „az élete fonala hirtelen megszakad, majd maximálisan lelimitálva újrakezdődik”. A kitaszított állat körülménytől függően akár boldog is lehet, hangsúlyozza a szakember, mert megmenekül az őt körülvevő világtól, de ha menhelyre kerül, akkor ott csupán táplálékhoz jut, szorongás és a traumák mellett.

Dr. Dósa Gerő arra is rávilágított, azok az állatok, amelyek ingerszegény környezetből érkeznek, nehezebben és egyértelműen lassabban alkalmazkodnak az új világhoz. Ezt azzal magyarázta, hogy az egyed a fejlődése során megismeri a környezetét, megtanulja az ingereket feldolgozni, különböző szituációkat felismerni és ezekre a legmegfelelőbb választ adni. Az ingerszegény környezet tehát aktiválja a túlélőösztönt és azokat az állapotokat is, amelyek miatt sérültnek tűnhet az állat, de ez voltaképpen azért van, mert próbál menekülni a számára félelmetes dolgok elől.

A szakember azt az elgondolását is kifejtette, miszerint a traumás állat az, amelyet kínoztak, vertek, és brutális körülmények között tartottak. Ilyen esetben a befogadó gazdák arra kell törekedjenek, hogy segítsenek az állataiknak alkalmazkodni az új környezethez. Ebben fontos szerepet játszik az, hogy az állat által megszabott tempóban biztosítsák számukra a kellő nyugodtságot, hogy megtanulhassanak újból kiegyensúlyozottan élni. Fontos, hogy kis lépésekkel kezdjenek a gazdák, emeli ki az állatpszichológiában is jártas szakember, aki arra buzdítja a befogadó gazdákat, hogy célt és fokozatosan növekedő, korrekt elvárásokat tűzzenek ki az állattal szemben. „A határok és szabályok megléte nélkül káosszá válik az állattartás, a befogadó gazdi legfontosabb erénye pedig a türelem, következetesség és józanész” – hangsúlyozta.

Nem hősök, csupán emberségesek a befogadó gazdák

A szakemberi vélemény után felmértük, hogyan vélekednek a gazdik: „hét cicám van, jövevény is van köztük” – kezdte egy úr, mire aztán a csoport többi tagja is mesélésbe fogott. Kiderült, a macskatartók nem ismernek lehetetlent, ha egy cicaélet megmentéséről van szó: van, aki egy nemtörődöm gazdától szakította el kedvencét, van, aki elalélt állapotában talált rá kisbarátjára, és mindent megtett a felgyógyítás érdekében. Olyan gazdi is jelentkezett, aki őszintén mesélt arról, hogy gyógyító társnak vitte haza a kisállatot terminális beteg férjének, és olyan gazdával is társalogtunk, aki a Fekete-tenger partjáról mentette meg állatkáját.

„A férjem akkoriban már terminális beteg volt, és úgy gondoltam, ha a cica hozzábújik, akkor számára is egy kicsit kellemesebb lesz a végső harc” – ismertette megható történetét Muscal Aranka, aki arra is kitért, hogy rövid időn belül ő maga lett a Mapinak elkeresztelt macska szemefénye. Elmondta, a befogadás óta mellette alszik, méghozzá sajátos módon: „a kis fejét a tenyerembe helyezi”. Érdekességként még hozzáfűzte, a macska mindent úgy tesz, ahogyan azt tőle látja: „ha tévézek, ő is nézi, ha kinézek az ablakon, ő is kinéz. Ha gyakorlatokat végzek a szobában, ő is nyújtózkodik, ha pedig vendégem érkezik, ott áll közöttünk, és figyel, nehogy valami bajom essen”.

Gáspár cica is hasonlóképpen menekült meg: a Fekete-tenger viharos kalandjai után szerető családhoz került. A gazdája, Kiss Csupor Ildikó elmesélte, a megmentett kisállat, bár hosszú utazás során érhetett csak haza, szinte a kezdetektől fogva szobatisztaként viselkedett. Érdekes vonásai között említette a kutyák módjára való morgást, a toleranciát, és azt, hogy érezhető, nem mozgott sokat macskatársaságokban. Meglepetésünkre Gáspár gazdája is elmesélte, gyakran töltik együtt a nap pihentető perceit: „együtt kávézunk, eszünk. Jó hálótárs, érzi, amikor gond van velem, és olyankor a lábaimnál heverészik” – de az asztalra sosem mászik fel, a szabályokat mindig betartja, hangsúlyozta. A gazdi arról is beszámolt, hogy macskaszőr allergiában szenved, de ez sem állította meg abban, hogy örökbe fogadja a rászoruló állatot: inkább szteroidos inhalálót használ napi szinten, és a cica mintha tudná, hogy allergiás a gazda, sosem dörgölőzik a lábához, annak ellenére, hogy a család többi tagjához igen. Kiemelte, sosem tekintette áldozatnak vagy hőstettnek az örökbefogadást, hanem emberségességként, felelősségvállalásként fogja fel, és erre buzdít másokat is.

A hihetetlen történetekből is bőven kijutott, Briscan Lucia kalandja Dodival messze fölülmúlta a vártakat: elmesélte, hosszú autókázás során érkezett csak haza, amikor is a parkolást követően a kutyái féktelen ugatásba kezdtek. A hosszú fejtegetés során kiderült, a kutyák a motorháztetőt ugatják, így férjével felnyitották azt. Ekkor érte őket a meglepetés: a kiscica az akkumulátor mellé volt húzódva, „száz halállal nézett szembe azon a napon” – hangsúlyozta. Nem volt kérdés, hogy megtartják-e vagy sem, és négy boldog évet töltöttek együtt, a kis hősnek pedig a latin isteni ajándék kifejezés rövidítéseként adták a Dodi nevet.

Misike is „varázstettekre” volt képes: gazdája úgy talált rá, hogy testvérei és anyja elpusztultak, ő pedig küzdött az életéért. Az akkor alig 12 éves Rézler Mónika gyermeki szívvel fordult hozzá, és a szigorú szülők ellenére is hazavitte az apróságot. Tizennyolc évet töltöttek el együtt, és ha megesett, hogy Misike a szomszédba tévedt, képes volt megdermedni, és úgy tenni, mintha halott lenne. Kiemelte, neki köszönheti, hogy gyermekkora óta igyekszik minél több állatot megmenteni, legyen szó cicáról vagy akár kutyáról.

„Számomra sosem volt kérdés, hogy veszek-e fajtiszta állatot, mivel évekig mentettem a kóbor cicákat. Általában akkor kerültek hozzám, ha láttam, hogy betegek vagy sérültek”, zárta a sort Munkácsi Dóra, akinek vallomása nyomatékosította, az állatos Facebook-csoportok felelős állatartók tucatját birtokolják.