Kiss Bora marosvásárhelyi színész számára akkora öröm volt a hirtelen lelassulásunk, leállásunk, hogy a kijárási tilalom első napjaiban semmihez nem tudott fogni. Csak egyszerűen örült a csendnek, nyugalomnak. Hobbija, a rajzolás átsegíti a nehéz időszakon, mert amúgy is szeretett volna erre több időt áldozni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művésze annyira pozitív világképet festett fel beszélgetésünkkor, hogy ez már-már ragályos. Jaj, ez pont nem egy jó szó járványidőben, de nézzük csak a pozitív oldalát: nem baj, ha átragad egyik emberről a másikra az optimizmus…

Mennyire lassult le az életed, Bora, most hogy bezárt egy időre a színház? Hogy viseled a teátrumtalanságot?

Nem mondhatom azt, hogy sokkal jobban lelassult, mert én arra mindig figyelek, hogy legyen lassú. Figyelni szoktam, hogy legyen csend körülöttem. Persze, hiányzik a színház, meg nehéz volt az is, hogy készültünk az előadásra, és előtte egy órával szóltak, hogy mégsem lesz. Ez például nagyon szíven ütött.

Meg aztán az is olyan fura, hogy nem próbálunk és nem is találkozunk. Éppen írtam a kollégáknak, megkérdeztem, hogy rendben van-e mindenki, és akkor elkezdtünk egymással kommunikálni, mindenki küldött egy hangulatfotót arról, hogy éppen mivel foglalkozik.

De azt hiszem, hogy leginkább az a fura, hogy minden elcsendesedett olyan drasztikusan. Mert az, hogy én a párommal elcsendesedem, az valahogy hozzátartozik az életünkhöz, mert ezt az életformát választottuk egy bizonyos szinten. De az, hogy mindenki elcsendesedik, az most olyan ijesztő.

Jógázol már jó régóta és az ehhez kapcsolódó tanokban is elmélyültél. Onnan nézve hogyan látod ezt a zűrzavart, ami most körülöttünk van?

Azt kell mondanom, hogy egy kicsit hasznos is. Tudod, a terápiában is azt éreztem eddig, hogy nagy dolgoknak kell történniük az emberek életében ahhoz, hogy rászánják magukat. Mert amíg a gyógyszerek hatnak, amíg nincs halálfélelem, addig rendben van minden. Aztán egyszer csak jön az ijedtség és akkor hirtelen mindent megtesz az ember, amit a terapeutája kér.

Biztos, hogy a Jóistennek is nehéz volt meghoznia azt a döntést, hogy ez így legyen, de én azt láttam, hogy most a Facebookon is mindenki azt írja, hogy milyen szép a tavasz, hogy legyünk pozitívak. Még azok az emberek is jót kívánnak egymásnak, akik amúgy nem ilyenek. Most még ők is azt írták nekem, hogy vigyázzak magamra, hogy legyek jól és hogy szeretnek. Úgy néz ki, hogy ehhez pont ez kellett…

Persze, az a része tényleg nehéz, hogy az emberek megbetegedhetnek, meg hogy fertőzzük egymást. Ezt így nehéz elfogadni. De én bízom abban, hogy nem lesz gond. Csak egyszerűen kellett egy Stop-tábla, mert ezt maguktól nem látják az emberek, nincsenek ott a lelki szemeik előtt. Pedig maguk a stoppok mindig ott vannak. Például egy betegséget vagy egy meghűlést eddig le se tojtunk, de most kétségbeesünk. És ez valamilyen szinten normális, mert emberből vagyunk és félünk. De szerintem kell bízni…

Mindennek ugyanúgy tovább kell mennie. Kicsit most le vagyunk lassulva, és kell örülnünk egymásnak, de ennyi… Nem szabad sok tévét nézni, az biztos! Nekünk nincs tévénk, de örülök is ennek, mert ahány emberrel beszélgetek, aki sok tévét néz, mindenki pánikba van esve. Nem szabad, na, most erre nincs szükségünk! A tavaszt kell figyelni és egymást.

Gondolom, a tökélyre kifejlesztett hobbid, a rajzolás, eddig is szobafogságot igényelt.  Ilyen értelemben vigasztalt-e az, hogy az újfajta bezártságot átszínezi majd ez a tevékenység?

Persze, vigasztalt az, hogy bármikor elővehetem. Ott van egy kiállításra való anyag, és mindig mondogattam magamnak, hogy „milyen jó lenne, ha kapnék két-három hetet, hogy csak azzal foglakozzam”. De most annyira örülök, hogy tudok ezekre a dolgokra figyelni, hogy eddig semmit nem tudtam tenni ez ügyben… Meg már évek óta akarok hímezni egy asztalterítőt, és egy csomó más ötletem is van, de annyira neki vagyok buzdulva, hogy emiatt semmit sem tudok csinálni.

Benyomtuk az „újraindítás” gombot. Hogyan látod a kilátásainkat? Szebbek, jobbak, pihentebbek, megfontoltabbak leszünk-e miután mindez lejár?

Hát én nagyon remélem…Tudod, szoktam látni embereket, akik nagyon gyorsan elkezdenek imádkozni akkor, amikor problémájuk van. De utána, amikor már megvan az, amit akartak, és amikor csak hálásnak kellene lenniük, már nem tudnak. Mert már nincs baj.

Itt az a helyzet, hogy nem akkor kell hálásnak lenni, amikor a Jóisten, a világ vagy bárki megsegít, hanem egyszerűen állandóan és minden nap kellene gyakorolni a hálát. Persze, nehéz, mert én is mondogatom, de nekem sem jön össze mindig.

De most, ahogy ülök a kertben és nézem a tavaszt meg azt, ahogy a tulipánok kezdenek kibújni, meglátok egy bimbót, és egyszerűen hálás vagyok azért is, hogy a mellettem lévő ember, a szüleim vagy más családtagjaim jól vannak. De ezért nemcsak most vagyok hálás, hanem alapból érzem a hálát. És erre az embernek rá kell vezetnie magát, hogy ne legyen számára minden olyan egyértelmű.

Most eszembe jut az, hogy hányan vagyunk hálásak azért, mert tudunk kakálni? De most komolyan… És, ha jobban belegondolunk, hány ember szenved amiatt, hogy nem tud? Van egy ismerősöm, akinél ezek a folyamatok leálltak és borzalmasan szenvedett… Nem tudom, az embernek meg kell ütnie a fejét, hogy rájöjjön arra, hogy ezek a dolgok nem egyértelműek.

És ezekre valahogy úgy kellene rájönnünk, hogy közben meg ne pánikoljunk be. Mert én azt látom mindenütt, hogy manapság akkor a pánik. Pedig ha egy terapeutát megkérdezünk, egyértelműen elmondja, hogy az immunrendszert pont az erősíti, ha nem pánikolunk. Minél többet pánikolunk, annál rosszabb.

És azt is egyértelműen észrevehetjük magunkon, hogy ha egy kicsit nyugodtabbak vagyunk, már mindjárt jobb a hangulatunk is, jobb a kedvünk és nem ver annyira a szívünk…

Örüljünk annak, hogy ma még vagyunk! Lehet, hogy holnap már nem leszünk, de ma még vagyunk, és ez megér egy örömünnepet.