A koronavírusos fertőzéstől való félelem, a társadalmi távolságtartásra vonatkozó szabályozások jócskán lefaragtak külvilági kapcsolatainkból. Sokunk az otthon négy fala közé vonulva éli meg a szükségállapotot: dolgozik, gyereket nevel, családot tart össze, és tanulja egy új életvitel lehetőségeit. Miközben régi rutinunk romokban hever körülöttünk, és folyamatos kapkodásban próbálunk egy új rendet kialakítani, azzal szembesülünk, hogy a karanténos vakáció krízishelyzet a javából. Nem kell pánikolni, nyugtatott meg minket dr. Ferenczi Enikő unitárius lelkész. A mentálhigiénés szakember szerint hullámvasúton vagyunk, és meg kell élnünk a magasságait és a mélységeit is az utazásnak. Dőljenek hátra kanapéjukon, vallják be félelmeiket, gyengeségeiket, és fogadják meg a szakember tanácsait!

Egy hónappal ezelőtt, amikor rendre leálltak a megszokott életvitelünk különböző helyszínei, a gyerekek nem mentek iskolába, bezártak a színházak, koncerttermek, templomok, a közösségi médiát valósággal elárasztották a kreatívabbnál kreatívabb ötletek arról, hogyan tölthetjük ki fölösleges szabadidőnket. Aztán a hetek múlásával kiderült, hogy nagyon nem kell erőlködni a kitöltéssel, ellenkezőleg, egyre többen panaszkodnak amiatt, hogy sokkal kevesebb szabadidejük van, mint volt a régi, megszokott világban. A koronavírus előtt. Valós okokra vezethető-e ez vissza?

Alapvetően egy rossz időmenedzsment állhat a dolgok hátterében, hiszen nagyon sok idő az ölünkbe hullt. Például megspóroljuk az utazással töltött időt, ami sok esetben akár órákat is elvehetett a mindennapjainkból. Ezért folyamatosan arra kell gondolnunk, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy ne váljon számunkra parttalanná az otthonunkban töltött idő, és ugyanúgy próbáljuk beosztani, mint akkor, amikor ki kellett mozdulnunk a négy fal közül annak érdekében, hogy elvégezhessük munkánkat.

Beleeshetünk abba a hibába is, hogy bizonyos dolgokat nem oldunk meg ugyanazzal a gyorsasággal, mint szoktuk ennek előtte, hanem óriási időhúzással történik minden. Ebből az is kiderül, hogy milyen típusú emberek vagyunk: hajlamosak vagyunk-e arra, hogy amikor nagyon sok időnk van, akkor elkezdjük halogatni a dolgainkat, vagy pedig ragaszkodunk a megszokott órarendünkhöz, és nagyon praktikusan be tudjuk osztani az ébrenlét óráit úgy, hogy jusson a munkára, a családra, a kikapcsolódásra is.

Munka–élet határok

Eddig gyakran ecsetelték a „home office” előnyeit a munkavállalók, és sokunkban meg is fogalmazódott a vágy, hogy de jó volna otthonról dolgozni. Aztán most már több mint egy hónapja annak, hogy nagyon sok ember tényleg beszorult a munkájával az otthoni négy fal közé. De mintha a bezártság mégsem kedvezne a kreativitásnak, a munkabírásnak.

Vannak embertípusok, akiknek az otthonról való munka sokkal könnyebben megy; az introvertáltabbaknak a csend, az elvonulás segít abban, hogy fokozottabban tudjanak figyelni saját magukra, munkájukra. Az ő esetükben kreatív energiákat szabadíthat fel az új helyzet. Másoknak kell a megszokott, a rutin, a felöltözés, a házból való kilépés, más emberekkel való találkozás.

Tehát ez az új helyzet egyfajta önismereti lehetőséget is rejt magában, hiszen eddig nagyon kevesen voltak rákényszerülve arra, hogy saját otthonukba bezárkózva lássanak el minden fontos feladatot a munkahelyi tevékenységtől a sportig, kikapcsolódásig vagy a gyerekekkel, családdal megosztott időig. Aki eddig nem foglalkozott ezzel mélyebben, az most szembesül azzal, hogy alapjában véve ő melyik típushoz áll közelebb.

A másik nem elhanyagolható szempont az, hogy ami kezdetben egyfajta vakációzásnak, kihívásnak tűnt, esetleg egy olyan akadálynak, amellyel meg lehet küzdeni, az lassan-lassan átalakult egy olyan kényszerhelyzetté, amelynek egyre inkább a megszorító, kényszerítő oldalát látjuk. Akárcsak a gyerek, aki minél inkább felfogja a tiltás komolyságát, annál nehezebbé válik számára ennek folyamatosan megfelelnie. Mindig megpróbáljuk feszegetni a határokat, mert sokkal nehezebben éljük meg a ránk erőltetett szabályozást, mint azokat a helyzeteket, amikor saját akaratunkból hozunk döntéseket, és azoknak a következményeit kell elviselnünk.

Az én házam az én váram, tartja a közmondás, azonban most már az én irodám, iskolám, egyetemem, sporttermem, mozim, műhelyem, és még annyi mindenem is egyben. Nem csoda, ha néhány hét kényszerbezártság után, elegünk van ebből a várból. Szívesebben mennénk be dolgozni „az igazi” munkahelyre, ha az a fránya vírus nem volna.

Mert mindannyiunknak szükségünk van az emberi találkozásokra, azokra az impulzusokra, amelyeket barátainkkal, ismerőseinkkel, munkatársainkkal való interakcióink adnak. Szükségünk van az új élményekre, amelyeket elég nehéz pótolni a bezártságban. Lelki gondozóként, nagyon sok emberrel beszélgetve, úgy tűnik, hogy azok viselik legjobban, akik egy nagyon szerető, békés családi környezetben vannak. Gondoljunk azonban bele, hogy azok, akik otthon nem érzik jól magukat, és a munkába menetel, a külvilág jelentette számukra a menekülés lehetőségét, annak az egyensúlynak a fenntartását, ami által az otthon is elviselhetővé vált.

Egy másik aspektusa ennek az összetett kérdésnek az, hogy hol is lehet dolgozni. Van, aki el tud vonulni egy külön szobába. Van, akinek csak a konyha jut, vagy a hálószoba, vagy épp a fürdőszobából „mítingel”, mert ott van pillanatnyilag csend. Nem egyforma lakhatási körülményeink vannak, illetve, nem mindenkinek van kialakítva otthoni dolgozó sarka. Mert eddig nem volt rá szükség. Most meg kell találni erre is azt a kompromisszumos megoldást, ami a teljes családnak megfelel. Például rólam tudják a családtagjaim, hogy csak akkor tudok leülni és a munkámra koncentrálni, ha körülöttem rend van. Ez a külső és belső rend segít az összpontosításban, tehát azt tudom javasolni mindenkinek, hogy szánjon rá egy kis időt, és tegyen rendet.

Először önmagában, mert meg kell határozni pontosan a célt, hiszen most már nem napokban, hanem további hetekben mérjük a karantént, és a rövidtávra való berendezkedés nem segít. Aztán külsőleg is adjuk meg a módját annak, hogy jól érezzük magunkat, ha körülnézünk az íróasztalunkon, a közvetlen környezetünkben.

És még mindig van valami, amiről feltétlenül szót kell ejteni: az idő. Túlzásnak éreznék, lehet, sokan, ha azt mondanám, hogy órarendre van szükség. Pedig igenis, kell egy időkeret, amit például családtagjainknak is tiszteletben kell tartani. Nem azért ülünk otthon, mert vakáción vagyunk, hanem kényszerűségből, és a nehéz körülmények ellenére is próbáljuk teljesíteni napi feladatainkat, ami sokkal nagyobb pszichikai és mentális erőbefektetést igényel, mint egy „normális munkanap”.

Vannak-e olyan életviteli tanácsok, amelyek praktikus ötletek, amelyek segítségével mindez megvalósítható?

A tudatosság a legfontosabb. Hogy a reggeleink ne olyan ráérősen induljanak, mintha mindig hétvége volna. Hogy ha dolgozunk, akkor ne teregessünk. Hogy ha megbeszélésünk van, akkor ne kezdjünk el főzni előtte. Szóval azoknak a bizonyos kereteknek a segítségével, amelyekről beszéltem, válasszuk szét, szortírozzuk a feladatainkat. És ne feledjük el, hogy ha hat dolgot csinálunk egyszerre, akkor azok olyanok is lesznek. És az a megértés, amit mi elvárunk családtagjainktól, legyen meg bennünk is az ő irányukban. Meg a kompromisszumkészség. És kommunikáljunk, kommunikáljunk.

Jóban, rosszban együtt?

Valami ilyesmire gondolt, hogy: „már megint sír a gyerek, menjél már, nézd meg, mi van, csörög a telefon, ne visítsatok, igen, mindjárt küldöm az anyagot, éhes vagyok, ma főzzél te, nekem nincs időm, de ki mosogat…”?  Ez kommunikáció ugyan, de csak leképezése annak, hogy felborult az életünk, és a káosz átvette az uralmat a háztartásokban.

(Nevet.)  Úgy gondolom, hogy elsősorban arra jöttünk rá, hogy vannak olyan folyamatok, amelyeket nem mi irányítunk. Kénytelen-kelletlen el kell fogadnunk azt, hogy ezek a tényezők rendkívüli hatással vannak életünkre. Egyfajta spirituális fejlődés, növekedés lehetősége is rejlik abban a kihívásban, hogy mennyire tudunk elfogadni új dolgokat, új helyzeteket. Az életfilozófiánk nagyon fontos: ha az ember folyamatosan azt hajtogatja, hogy ez mennyire nehéz, mennyire elviselhetetlen, attól a helyzet nem változik meg. De ha nyugalommal veszi számba, hogy a megváltozott körülmények közepette mire képes, mit tud kihozni ebből, akkor van remény arra, hogy új, pozitív dolgokat is felfedezzünk a bezártságban. Az alapfilozófia, a hozzáállás a fontos: senkinek nem könnyű, elsősorban azért, mert nem ehhez vagyunk szokva, de a más életet, a más struktúrát fel lehet építeni, meg lehet szokni. Keresni kell a jót ebben az élethelyzetben is, mert ez által fejlődik a személyiségünknek a rugalmassága, az ellenállóképessége.

A gyerekek folyamatos otthonléte, illetve az online tanítás buktatói miatt is alaposan megnőtt a családokban a feszültség. Egyszerűen lehetetlen napi 12 órás programot szervezni nap, mint nap a gyerekeknek úgy, hogy közben nem járnak iskolába, nem mennek sportolni, a rövid séták a lakóhely körül nem elegendők ahhoz, hogy energiájukat levezessék. És a számítógép, a kibertér, amitől eddig a szülők óvták, most vészes gyorsasággal beköltözött az életükbe. Hogyan kezeljük mindezeket a helyzeteket úgy, hogy gyerekeink ne azzal szembesüljenek, hogy ha „anya/apa feje fölött is összecsaptak a hullámok, akkor valóban vészhelyzet van”?

A nevelésnek egy nagyon fontos kérdése jön most elő. Szerintem, ha nem most vetődne fel kérdésként, akkor is azt válaszolnám, hogy a gyerekeknek eddig is azt kellett volna megtanítani, hogy a számítógép életünknek egy hasznos eszköze, amelyet tudni kell használni. Tehát hasznos és jó, bizonyos keretek között. Én semmit nem szeretek, ami tiltás, ezt a kategorikus visszautasítását az online lehetőségeknek sem.

Gyerekeink alapvetően tőlünk tanulnak, és ez most, hogy folyamatosan együtt vagyunk, hatványozottan érvényes: mi is vizsgázunk előttünk. Amit tőlünk látnak, azt fogják tovább vinni. Ezt az időszakot is úgy fogják megélni, ahogy mi tükrözzük nekik.

Rendszer kell ide is, hogy tudjuk ezt tudatosan megélni, hogy végre együtt vagyunk. A gyerek ne azt lássa, hogy szülei szenvednek attól, hogy egy újabb hetet ismét együtt kell tölteni, hanem azt, hogy a szülő örül ennek a lehetőségnek. Ha az előbb felvázolt pozitív gondolkodást megpróbáljuk erre a kérdésre is kiterjeszteni, akkor azt mondhatjuk, hogy végre annyit vagyunk a gyerekeinkkel, amennyit csak lehet.

Eddig mindenki rohant, és az volt a baj, most mindenki odahaza van, tehát csak szervezés kérdése, hogy a szabadideje a családtagoknak úgy alakuljon, hogy a lehető legtöbbet töltsük egymás társaságában. Hogy mivel töltsük ki azt az időt? A közös játék mellett sort keríthetünk olyan dolgokra, amelyeket eddig nem tudtunk megtenni: főzhetünk együtt, társasjátékozhatunk, közös családi filmnézést szervezhetünk, sportolhatunk együtt bent a házban, a ház körül, fiúk az apákkal, lányok az édesanyjukkal. Akár táncolhatunk, zenét hallgathatunk.

Nagyon sok szakember figyelmeztetett arra is, hogy a nőket hátrányosabban érintheti ez a periódus, mint a férfiakat. Egyrészt azért, mert nagyon sok olyan feladat hárul rájuk értelemszerűen, amelyet eddig is el kellett látniuk: gyereknevelés, főzés, takarítás – viszont most a nap 24 órájában történik, ugyanis nincs, aki pár órára átvegye akár a gyerek felügyeletét, akár a háztartási munkákat.

Tiszta szívvel mondhatom, hogy a mi társadalmunkban is újra kell osztanunk ezeket a feladatokat. Számtalan, körülöttük lévő pozitív példából is inspirálódhatnak azok a családok, ahol még mindig nem oldódott meg az, hogy valamennyire mindenki kivegye részét a háztartási munkákból. Meggyőződésem egyébként, hogy nagyon sok esetben éppen a nők azok, akik meggátolják azt, hogy a család többi tagja bármit is elvégezzen ezekből a feladatokból. Éspedig amiatt, mert a nők úgy érzik, hogy az a bizonyos munka nem lesz ugyanolyan jól elvégezve, ha nem ők maguk csinálják meg.

Úgy ahogy együtt játszunk, és együtt tanulunk most, illetve egy új életrendet próbálunk meg kialakítani, nyugodtan lehet az egyik cél az, hogy újraosszuk a ház körüli teendőket. Házastársakkal folyatott beszélgetéseim során rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok olyan feladat van, amelyet a férfiak is szívesen elvégeznek, legyen szó akár sütésről, főzésről vagy éppen vasalásról. Csak hagyni kell őket, bátorítani és végül megköszönni a segítséget, az elvégzett munkát.

Valóban az is egyfajta technikát, csapatépítő képességet igényel, hogy be tudjunk mindenkit kapcsolni ebbe közös munkavégzésbe. Lehet, hogy az elején nem megy akadálymentesen, de érdemes megpróbálni, mert ugyanolyan kohéziós ereje van az együtt végzett munkának, mint amilyen a közös pihenésnek.

Újra kell tehát osztani a házimunkát, és könnyen lehet, hogy lesz benne több embernek nemszeretem feladat, de hát mindenkinek meg kell értenie, hogy egy hajóban evez a család. És nem lehet azt mondani, hogy “ó, én egész nap dolgozom, én nem tudok besegíteni a házimunkába”. Nem, mert ugyanúgy használja mindenki a vécét, koszolja össze a tányért, minden szemét ugyanúgy képződik, mindenkinek otthon hullik a haja. Mindenkinek ki kell most vennie a részét mindenből.

Ezt meg kell beszélni, lehet normálisan, nem kell fenyegetve, hogy „már megint hova dobtad le a zoknit”. Lehet írni feladatlistát, és mindenki választhat a családból róla, hogy jó, akkor mostantól ez a feladat a tied, hozzád van felírva. És akkor mindenki csinál egy kicsit, és senki sem fog megszakadni benne. Annál hamarabb kezdődhet az esti mozi, mert senki nem takarít még, miközben a többiek már pihennek. Tehát ez egy új lehetőség, és nagyon sok mindent újratanulhatunk. Be lehet kapcsolni férjet is, gyereket is. Rajtunk is múlik, erről nem szabad megfeledkeznünk.

S ha mégis jön a depresszió...

Tegyük föl, hogy valóban mindenki megpróbálja a maximális pozitív hozzáállással berendezni ezt az új életét. Ennek ellenére senki sem garantálhatja azt, hogy ez sikerülni fog, és a stressz, a depresszió messzire elkerül mindenkit. Ellenkezőleg. Nagyon nagy valószínűséggel lesz részünk olyan napokban is, amikor úgy érezzük, hogy elegünk van a karanténos életmódból. A szakemberek szerint a legfőbb stresszorok a karantén alatt a megfertőződéstől való félelem, a frusztráció, az unalom, a pénzügyi veszteségek, a megszokott ellátás hiánya és a betegség stigmája. Nem csak azokra jelent veszélyt a bezártság, akiknek korábban volt mentális problémájuk, de azokra is, akik látszólag jó mentális állapotban vannak. Hogyan vegyük ennek elejét, mire figyeljünk oda?

Én úgy gondolom, hogy nem kell félnünk ezeknek a negatív érzelmeknek a megélésétől sem. Merjük felvállalni őket. Említettem, hogy ez egy önismereti utazás is, amelynek mindenképpen része lehet az is, hogy tudatosítjuk magunkban azt, hogy egy hullámvasúton vagyunk, amelynek lehetnek időnként erős kilengései. A mélyebb pillantok, amikor szembenézünk félelmeinkkel, és megtanuljuk kezelni őket, ugyanolyan jellemformáló hatással bírnak, mint minden más, amiről eddig beszéltünk. Meg persze, egy pillanatig sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ez egy krízishelyzet. Amit mi megpróbálunk úgy megélni, hogy a maximumot hozzuk ki belőle, de attól még krízis marad.

Ráadásul minden félelmünk a halálfélelemben gyökerezik. Az emberi létben minden egyénnek szembe kell ezzel néznie előbb vagy utóbb. Ezért is mondtam azt, hogy alázatot is tanulunk most, és az alázattanulás folyamatába beletartozik az is, hogy negatív érzéseinket kezelni tudjuk. Ha pedig úgy érezzük, hogy elhatalmasodik rajtunk a félelem és a depresszió, és nem tudunk megküzdeni vele, akkor segítséget lehet kérni. Azt sem szabad szégyellnünk, hogy bevalljuk magunknak, hogy eddig terjedt a tűrőképességünk, és innen tovább csak segítséggel tudunk tovább lépni. Nekünk, lelki gondozóknak meghatványozódott a munkánk az elmúlt időszakban. Elérhetőek vagyunk, hívhatóak vagyunk, odafigyelünk azokra, akik segítséget kérnek.

Az Unitárius Nők Országos Szövetségén belül is elindítottunk egy láncot, „Csatlakozz és tárcsázz!” címmel. Azok, akik úgy érezték, hogy támaszul szolgálhatnak a rászorulóknak, jelentkeztek, és vállalták, hogy elbeszélgetnek azokkal az embertársaikkal, akiknek szükségük van a bátorító szóra. Mert bizony sokan vannak, akik annyira magányosak, hogy nincs, akivel megosszák gondolataikat.

Félelmetes lehet szembenézni a mélységeinkkel, de ne feledjük soha, hogy az ember igazán akkor fejlődik, amikor felvállalja a harcot önmaga árnyékos oldalával.

Sokat emlegetett szó ebben a periódusban a reziliencia, a rugalmasság. A pszichológusok szerint ugyanis erre van mindenekelőtt szükségünk ahhoz, hogy ez újabb, előttünk álló hónapot is tudjuk átvészelni. Mi is ez a reziliencia, fejleszthető-e, megtanulható-e?

Persze, hogy igen. És az emberi tulajdonságok közül ez az egyik legfontosabb, hogy gyakorlatilag életünk végéig képesek vagyunk tanulni, fejlődni. Előadásaim során gyakran mondogatom, hogy ha hisszük, hogy fejlődőképesek vagyunk, akkor annak is tudatában kell lennünk, hogy minden tapasztalat növeli a bölcsességünket, tudásunkat, a nehézségek megoldására összegyűjtött eszköztárunkat, kiegyensúlyozottságunkat, magabiztosságunkat, amellyel megoldunk bizonyos krízishelyzeteket. Az új helyzetek azok, amelyek által mindez a tudás bővíthető. Csak ehhez el kell fogadnunk, hogy rugalmasan viszonyulunk ezekhez a helyzetekhez.

A megfelelő kompetenciákkal rendelkező személy képes átlátni a nehéz helyzetet is, más keretbe helyezni, értelmet adni a kudarcnak, felismerni a lehetőségeket, és találni egy új megoldási módot. Ahhoz viszont, hogy minél reziliensebben tudjunk működni, jó pár kompetenciára szükségünk van.

Fontos, hogy tudjunk rugalmasan gondolkodni, perspektívát váltani, körbejárni egy adott szituációt, ezen kívül higgyünk abban, hogy képesek vagyunk alakítani az életünket, tehetünk magunkért dolgokat. Végül, de nem utolsó sorban hasznos kompetencia, ha tudunk nyitni a külvilág felé. Néha azért nem merünk segítséget kérni, mert félünk, hogy kiderül, nem értünk valamihez, pedig ezzel sokkal többet veszítünk. Ugyanígy nem szégyen bevállalni: hibázhatunk. A rezilienciához hozzátartozik az is, hogy az ember folyamatosan újat akarjon tanulni, akár még úgy is, ha elsőre nem pont az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. Ebben a járványban is sok mindent meg kell tanulnunk.

Sokan beszélnek arról, hogy a járvány megváltoztatja világunkat, és valami új, egy szebb, jobb világ következik. Vajon van-e reális esélyünk arra, hogy „a krízishelyzetet kezelni tudó, reziliens emberekként” egy valóban elfogadóbb világot építsünk magunknak?

Én 19 éven keresztül dolgoztam kórházi lelkészként, és nagyon sok olyan beteggel találkoztam, aki fogadkozott, hogy ha túl lesz élete nagy megpróbáltatásán, akkor megváltoztatja életét. Mondanom sem kell, hogy ezek a nagy változások nem következtek be minden alkalommal, de bizony bőven akadtak olyanok, akikre a betegség, a halálfélelem olyan hatással volt, hogy életmódot, életvitelt változtattak, és egy olyan úton indultak el, amelyet biztosan nem választottak volna, ha nem élték volna át azt a krízishelyzetet, amely a drámai fordulathoz, a katarzishoz vezetett. Én hinni szeretném azt, hogy ez a helyzet elvezet minket is oda, hogy felértékeljük emberi kapcsolatainkat, hogy megértsük azt, mennyire fontos helyet foglalnak el életünkben embertársaink. Mert bizony be kell ismernünk, hogy ezek a hetek ráébresztettek arra, hogy nagyon nehéz távol élnünk szeretteinktől. Újra tanulunk olyan szép emberi dolgokat, amelyeket kicsit már elfelejtettünk, illetve újra tudunk értékelni olyanokat, amelyeket sokszor nyűgként éltünk meg, esetleg fáradtan, nem jó kedvvel tettünk eleget bizonyos kötelezettségeinknek. Ha most új energiákkal, jobb kedvvel, nagyobb empátiával látunk hozzá a ránk váró feladatokhoz, akkor azt hiszem, hogy nem teltek hiába napjaink a karanténban.