Különböző körülmények szerencsétlen egybeesése révén nem kevesebb, mint 83 napot töltött el karanténban, ebből 69-et távol családjától egy marosvásárhelyi nő. Ráadásul nem is szárazföldön, hanem a tengeren. Réka ugyanis egy óceánjárón dolgozik.

2003-tól kisebb-nagyobb megszakításokkal óceánjáró luxushajón dolgozol, így történhetett meg az is, hogy a koronavírus-járvány kitörése otthonodtól távol ért. Pontosan hol is?

A Karib-szigeteken tartózkodtunk épp, amikor az első hírek eljutottak hozzánk a koronavírus terjedéséről. A társaság, ahol dolgozom, egy amerikai cég, amely a floridai Miamiból induló luxuskörutakat szervez a karibi térségbe. Az elején mi mindössze annyit érzékeltünk, hogy egyik napról a másikra megszigorították az amúgy is eléggé komolyan vett higiéniai előírásokat. Az igazat megvallva, én akkor nem is igazán vettem annyira komolyan az egészet, azt gondoltam, hogy ez a koronavírus-dolog is csak amolyan átmeneti kis pánik, mint amilyen más, időről időre felbukkanó újfajta vírusok esetében volt. A helyzet akkor kezdett komolyra fordulni, amikor utasítást kaptunk, hogy kínai állampolgárokat, valamint azokat, akik az intézkedés kihirdetését megelőző 30 napos időszakban Kínában jártak, tilos felengedni a hajóra. Valójában ekkor tudatosult bennem, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint gondoltam.

Hogyan reagáltak a vendégek az új helyzetre? Gondolom, hogy nem csak nektek, mint személyzetnek volt ez egy merőben új kihívás, hanem a vendégeknek sem lehetett könnyű alkalmazkodni az új helyzethez, amire még az is rátevődött, hogy az Atlanti-óceánon tartózkodtatok?

Érdekes tapasztalat volt, annyi biztos, viszont összességében elmondhatom, hogy a vendégek együttműködőek voltak, és felfogták, hogy az újonnan bevezetett intézkedések elsősorban az ő érdekükben történnek, és a járvány megelőzését szolgálják. Nyilván akadtak kivételek, hiszen több ezer emberről beszélünk egy sajátos helyzetben: összezárva egy óceánjáró hajón. Ilyenkor pedig egyértelműen akadnak, akik nem feltétlenül konstruktívan állnak hozzá az adott helyzethez, de szerencsénkre ezek száma elenyésző volt a nagy többséghez képest.

Sikerült teljes mértékben megelőzni a bajt, vagy voltak koronavírussal fertőzöttek a hajón?

A hajón normális körülmények között is nagy hangsúlyt fektetünk a higiéniára, a szigorított intézkedések pedig egyértelműen hasznosnak bizonyultak, ugyanis szerencsére sem a vendégek, sem a személyzet tagjai közül senki nem lett koronavírusos. Ez jelentősen megkönnyítette mindenki dolgát, mivel ha a hajón felütötte volna a fejét a betegség, meggyőződésem, hogy pánikhangulat uralkodott volna el, amit nem tudom, hogy tudtunk volna-e megfelelően kezelni. Szerencsére ez nem történt meg, így elmondható, hogy viszonylag könnyen megúsztuk ezt a részét.

Ha már a megúszásról beszélünk, mennyi idő telt el, amíg újra szárazföldre léphettél?

A társaság március 13-án jelentette be, hogy 30 napra felfüggeszti tevékenységét, ekkor a hajó Mexikóban, a Cozumel-szigeten kötött ki, és akkor szálltam partra én is. Akkor még nem sejtettem, hogy jóval hosszabb idő fog eltelni a következő alkalomig, amikor ismét szárazföldet érezhetek a lábam alatt.

Mesélj, mi történt ezután?

Március 15-re a hajó megérkezett Miamiba, akkor partra szállt az összes utas, az Egyesült Államokban fennálló járványügyi helyzet miatt minket viszont már nem engedtek le, a hajón rendelték el karanténba helyezésünket. Ettől kezdve a bizonytalanság kifejezést használnám a helyzetünkre, ugyanis teljes homály fedte azt, hogy mikor és milyen módon juthatunk onnan haza. Zárójelben megjegyzem, hogy egy ilyen hajón a világ minden pontjáról érkezik a személyzet, a Fülöp-szigetektől Oroszországig mindenhonnan voltak kollégák, egészen pontosan 1074 fő 65 országból.

Miami kikötőjéből a hajót néhány nap múlva átirányították a szintén floridai Jacksonville kikötőjébe, ott végül április végéig vesztegeltünk. Ezzel a legnagyobb probléma az volt, hogy időközben egyre több ország teljesen lezárta a határait, ugyanakkor az Egyesült Államok felfüggesztette a nemzetközi repülőjáratokat is, így végképp nem tudhattuk, hogy mikor, mivel és milyen módon fogunk hazajutni. Ez a kényszerkarantén végül mintegy hat hétig tartott, amiben a legrosszabb az volt, hogy az egyre fokozódó bizonytalanságra egyre hangsúlyosabban rátevődött a tehetetlenség érzése. Én leginkább attól féltem, hogy mi lesz, ha itthon történik valami a szüleimmel, még haza sem tudok jutni, hogy segíthessek rajtuk, ez pedig lelkileg eléggé megviselt. Meg kell itt ugyanakkor azt is említeni, hogy a munkaadó cég a lehetőségekhez mérten mindent megtett azért, hogy fizikai és mentális egészségünket egyaránt megóvja. Végig ingyenes internetet szolgáltattak, hogy szeretteinkkel tudjuk tartani a kapcsolatot, igénybe vehettük azokat a szobákat, amelyeket normális körülmények között a tehetős vendégek használnak. Lázmérés napi két alkalommal történt, a legkisebb gyanús jelre pedig az illető a karanténon belül is 14 napra külön karanténba került.

Ha jól értettem, kalandos utazásodnak itt még koránt sincs vége…

Valóban nincs. Április 29-én végül felszedte a hajó a horgonyt, és búcsút intettünk Florida partjainak, ahonnan a Bahamák felé indultunk. Az a megoldás született ugyanis, hogy repülőjáratok híján az európai személyzetet hajóval fogja hazaszállítani a társaság. A Bahamák vizein aztán mentőcsónakokba szálltunk, és átpakoltak hat másik hajó személyzetével egyetemben egy ötezer fős óceánjáróra. Az elkövetkező mintegy két hétre pedig ez lett az új otthonunk, ugyanis ennyi idő alatt keltünk át az Atlanti-óceánon, az út végén pedig Barcelonában kötöttünk ki. Mondanom sem kell, hogy maga az utazás itt is túlnyomórészt karanténkörülmények között telt, ami érthető is, hisz itt már valóban arról szólt a dolog, hogy a partvidéki vizekkel ellentétben az óceán közepén semmilyen segítségre sem lehetett számítani egy esetleges fertőzésgóc kialakulása esetén. Én próbáltam humorosan felfogni az egészet, azt mondogattam magamban, hogy ez tulajdonképpen az én vakációm, annál is inkább, hogy itt már valóban luxuskörülmények között utazhattam, erkélyes lakosztályt kaptam, ami egyébként nem adatik meg. Nagyon fontos volt az is, hogy amennyire lehetett, mindenki odafigyelt a társára, ha például valakinek rossz napja volt, a többiek nem hagyták, hogy elhatalmasodjon rajta a depresszió, leghangsúlyosabban talán ez a fajta összetartás érzése maradt meg bennem, ami a körülmények hatására kialakult és összekovácsolta az embereket. Ezen túlmenően azt is el kell mondanom, hogy jutott idő magammal is foglalkozni, olvasni, elmélkedni, de volt olyan, hogy egyszerűen csak a csodálatos napfelkeltében gyönyörködtem, ami mentálisan és lelkileg mind-mind segített átvészelni ezt az amúgy nehéz időszakot.

Barcelonából végül hogyan sikerült hazajutni?

Ez is nagyon érdekes sztori, mert amikor végre már láthattuk a várost a fedélzetről, akkor derült ki, hogy a spanyol hatóságok még a felségvizeken való tartózkodást sem engedélyezik, így két napig csupán a nemzetközi vizekről bámulhattuk az oly régóta vágyott szárazföldet. Ekkor már május 14-e volt, és még mindig fogalmam se volt, hogyan jutok haza. Két nap múlva végül engedélyt kaptunk a kikötésre, ekkor ért hidegzuhanyként a hír, hogy ha el is tudok jutni valamivel Romániába, ott újabb 14 nap karantén vár rám, de már mindegy volt az is, csak jussak haza. Több variáció is felmerült, mint például a Szófiába repülés, onnan pedig busszal kellett volna Bukarestbe menni, viszont ezek a tervek is összedőltek, mert a repülőjáratokat általában az utolsó pillanatban lemondták. Végül a barcelonai román konzulátus közbenjárására egy charterjárattal sikerült hazajutni. Ez május 21-én történt, és ekkor léphettem 69 nap után először szárazföldre. Leírhatatlan érzés volt. (nevet)

Hazaérkezvén pedig újabb 14 nap karantén várt rád?

Igen, de ez már nem viselt meg annyira, mivel hála az égnek, nem intézményes karanténban kellett töltenem ezt az időt, hanem a szeretteim körében, akik már nagyon hiányoztak, a velük töltött idő pedig mindenért kárpótolt.

Zárásként: hogyan értékelnéd az elmúlt hónapokat? Vállalnád a továbbiakban is azt, hogy oly hosszú időre és ilyen távol vállalj munkát, főleg az elmúlt két és fél hónap tapasztalatait figyelembe véve?

Jó kérdés, ezen magam is sokat gondolkodtam, és egy adott pillanatban egyértelműen az volt a válasz, hogy nem, többet soha. Viszont amint valamennyire letisztultak a dolgok, most mégis azt mondanám, hogy összességében meghatározó tapasztalat volt, aminek igyekszem a pozitív vonatkozásait szem előtt tartani. Úgy érzem, nagyon sokat tanultam ebből, és fejlődtem sok tekintetben, ezt pedig tovább kell fejleszteni, amennyire lehet. Ezért most már azt mondom, hogy ha újra lehetőségem adódik visszamenni dolgozni a régi munkahelyemre, mindenképp visszamegyek, természetesen azt remélve, hogy a járványhelyzet ezúttal nem áll elő újra. Egyúttal azt is gondolom, hogy ez remek alkalom volt mindenki számára bizonyos tapasztalatok leszűrésére, mondhatni, jó lecke volt. Remélem, jól megtanultuk.