„Jóban-rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ” – ideális esetben erre esküsznek a házastársak, ám gyakran csupán a „jóban” állnak egymás mellett, és amint nehézségekbe ütköznek, felrúgják kapcsolataikat. A közösségi média azt sugallja, hogy mindig van az aktuális társnál szebb és jobb, és ha valamelyik félnek meggyőződése, hogy kijár neki a legkényelmesebb, könnyűszerrel választja a válást, mintsem azt, hogy a felmerülő problémákat társával közösen oldja meg – véli Mészáros Andrea szexuálpszichológus, párterapeuta, akit házasságról, hűségről és válásról kérdeztünk.

„Le kell válni a szülőkről, egyedül kell boldognak lenni és elérni eredményeket; ha sikerül kiteljesedni, akkor jöhet a társ” – évtizedek óta ehhez hasonló énközpontú elképzelések mentén élnek a fiatalok, holott nagyon sok helyzetben az embernek igenis szüksége van a társra. Így aztán nem csoda, hogy a túlerőltetett individualizmus miatt gyakran átbillennek a másik oldalra, és az „egyedül is menni fog” önnyugtatásból eredő magányukat, kiéhezettségüket összeköltözéssel, élettársi viszonyokkal, vagy éppen rövid ismerkedés után kötött házasságokkal kompenzálják.

A pszichoterapeuta elmondása szerint a társadalom mentalitása arra sarkallja a fiatalokat, hogy mihamarabb váljanak le szüleikről, ehhez stabil anyagi helyzetet kell teremteniük maguknak, amit legtöbben csak úgy érnek el, ha összeköltöznek aktuális párjukkal. Összeköltözés után gyakori a házasság bevállalása, amit rendszerint gyermekvállalás követ – ez lehet az oka annak, hogy mostanság a fiatalok mintha „bátrabbaknak” tűnnének a házasságkötés terén.

Döntésükben az is befolyásolja őket, hogy a szülőkről való erőltetett leválás felerősítette érzelmi igényeiket, amelyeket csakis társas kapcsolatokkal tudnak kielégíteni. Nem igaz, hogy társ nélkül is lehet tökéletes egyensúlyban élni, ugyanis a társ iránti vágy emberi szükséglet, amelynek hiánya az önérzet sérüléséhez vezethet: a magány, a kiéhezettség és a rengeteg alkalmi kapcsolat, amellyel ezeket ellensúlyozni próbálja az ember, végletességet szül.

Mészáros Andrea párterapeuta magyarázata alapján a végletesség a túl korán köttetett házasságokban, vagy a soha meg sem köttetettekben mutatkozik meg: a „nagyon jól kell helytállni” egocentrikus alapelv miatt a fiatalok kevés ismerkedés után ugranak bele a házasságkötésbe, de előfordul, hogy mellőzik azt, és inkább az élettársi viszonyt tartják fenn, azaz vagy nagyon odaadóan, vagy nagyon felszínesen járnak el a kulcsfontosságú élethelyzetekben.

Élettársi viszony vagy házasság?

A szakember kiemelte, az élettársi viszonyok nem mindegyike felszínes és távolságtartó. Léteznek teljesen működőképes kapcsolatok is, ahol a felek az esetleges félelmek vagy a rossz családi minták miatt nem vállalják a házasságot. A házasságmentes kapcsolatokat leginkább az otthonról hozott rossz családi modellek alakítják: a házasság fogalma nem él megfelelően az egyik fél fejében, vagy ha azt tapasztalták gyermekként, hogy a szülők házassága zátonyra futott, akkor úgy ítélik meg, hogy maguk is elrontanák a jól működő kapcsolatot.

Ugyanakkor egy rövid ismerkedés után köttetett házasság is állhat stabil lábakon, ehhez azonban fontos megérteniük a fiataloknak, hogy az ellentétek nem vonzzák egymást. A gyors házasság akkor lehet működőképes, ha az ismerkedés hatékony volt, és két olyan személyiség találkozik, akik valóban illenek egymáshoz: illeszkedik az értékrendjük, hasonló a világlátásuk, a tulajdonságaikban, az aktivitásukban is vannak közös pontok. A működőképes kapcsolathoz ugyanis sok közös érték és húzóerő szükséges, tehát nem állja meg a helyét a gyakran emlegetett „az ellentétek vonzzák egymást” mondás.

Közösségi média, mint válóok

A közösségi médiának határozottan negatív hatása van a kapcsolatokra nézve – állítja a szexuálpszichológus, aki mindezt az önismeret hiányával magyarázza: ha valaki nem ismeri saját személyiségét, vágyait, nincs jövőképe, nem fogalmazta meg az értékrendjét, akkor könnyűszerrel elvesztődhet a sokaságban.

Önismeret hiányában nincs meg az a bizonyosság az emberben, hogy ha találkozik valakivel, aki kiegészíti az énjét, egy az útjuk, közösek a céljaik, akkor mellette lehorgonyozhat, hanem ezeket tapasztalva hirtelen bizonytalanná válik, és azon kezd el töprengeni, hogy vajon találna-e jobbat az illetőnél. Egyszerűen nem tudja felismerni a magához illő személyt.

Mindezt az is nehezíti, hogy mostanság érzelmi alapon kötnek házasságot a fiatalok, ami annyit tesz, hogy elvesztődnek a rózsaszín felhőben, és tévesen azt feltételezik, hogy mindig mindennek működnie kell, úgy gondolják, hogy az a fő feladat a társkeresésben, hogy egy rózsaszín ködben úszó, vibráló, szenvedélyes kapcsolatot teremtsenek, mert a jó kapcsolat magától működik. Ez roppant téves elképzelés, mégis sokan belesüllyednek, és emiatt nem veszik észre, hogy ki a valóban hozzájuk illő társ – magyarázta a párterapeuta. Hozzátette, ha nem magához illő társat választ magának az ember, akkor a házassággal érkező akadályokat sem veszi olyan könnyedén, mint lehetne: a munkával, gyermekkel és családdal járó próbatételek láttán megtorpannak a felek, azt kezdik érezni, hogy a társuk rossz, és inkább továbbállnak.

Kijelenthető, hogy napjainkban gyakoribbak a válások, és ez leginkább a nagyvárosokban élőkre vonatkozik a statisztikák szerint, ők ugyanis nincsenek annyira kiszolgáltatva egymásnak, és sokkal könnyebben vállalnak be új élethelyzeteket, új partnereket, mint például a falusi környezetben élők.

A párválasztáson dolgozni kell – íme egy gyakorlat a párterapeutától

A szexuálpszichológus megosztotta velünk a terápiás foglalkozások egy jól bevált gyakorlatát: ha a partnerről van szó, általában mindenki a személy pozitív és negatív tulajdonságairól beszél, és a tökéletesről szóló méretes listával érkezik.

Mivel sokan még mindig a rózsaszín ködnek hódolnak, azt gondolják, hogy a kapcsolatban minden apró mozzanatnak illeszkednie kell egymáshoz, holott az egyszerű életvitelbeli különbségek mindenkinél előfordulhatnak. Ilyen az például, amikor a pár egyik tagja már korán elalszik, míg a másik késő este kezd el pörögni, ennek pedig nem kellene válóoknak minősülnie – magyarázta a szakember.

Nem a hűtlenség a legnagyobb kapcsolatromboló tényező

Egyre több szakember fogalmazza meg, hogy a megcsalás nem föltétlenül vonja maga után a válást, ugyanis mostanság nem a hűtlenség a leggyakoribb válóok. A hűtlenség okát feldolgozhatja, megoldhatja a pár, mert a megcsalás voltaképpen intő jel arra, hogy a párkapcsolatban valami nem megfelelően működik. A hűtlenség oka lehet az, hogy az érzelmi igényeket nem elégítette ki kellőképpen a társ, ezért a pár egyik tagja másnál keresi a kielégülést; a másik indíték pedig az, hogy a hűtlen fél önmagával nincs rendben. A saját bizonytalanságát külső kompenzálással próbálja pótolni.

A válás azonban ennél is összetettebb helyzetekből bontakozik ki, és általában eltérő indokot nevez meg a férfi és a nő: a nőnél a boldogtalanság, a férfinél a haszontalanság érzet bizonyul válóoknak. A felmerülő konfliktusokból alkalomadtán kemény veszekedések kerekednek, amelyekben akarva-akaratlan felszínre tör a kritika is, és az a férfi, aki nem érzi hasznosnak magát a párkapcsolatban, elég hamar kikacsinthat vagy kiszállhat a viszonyból.

Mivel manapság elfogadott a válás, és könnyű a kijárat a kapcsolatokból, kevesen értik, hogy mit jelent az, hogy a házasságkötéskor letették valaki mellett a voksukat, ami azt feltételezné, hogy mellette szavaznak újra és újra. A „jóban-rosszban” eskü azonban átértékelődött, és újabban csak a jó helyzetekben maradnak egymás mellett az emberek. Amint előbukkan a rossz, sokan nem tudják támogatni egymást, és a megtört pillanatokban képtelenek partnerként viselkedni.

Mészáros Andrea szerint mindez azért alakul így, mert a „rosszban”-ra nem készülnek fel az emberek a párkapcsolat elején. Nem beszélgetnek ismerkedéskor arról, hogy miként kezelnének egy krízishelyzetet, és inkább a rózsaszín ködfelhőt lesik. Ez valójában azért alakul ki, mert az individualista világszemlélet azt zúdítja a társadalomra, hogy az egyénnek mindig jól kell éreznie magát, és elégedettnek kell lennie az összes élethelyzetben. Sajnos ez a világlátás már gyermekkorban elkezdődik: a gazdasági változással a szülők elkövetik azt a hibát, hogy mindent megadnak gyermekeiknek, amit ők nem kaphattak meg. Tehát jó szándékkal, ám helytelenül kövezik ki a fiatalok útját, és felfokozzák bennük a „mindig mindent meg kell kapnunk” elvet.