„Nem vásárolok be neked, mert fertőzött vagy, és a családomat veszélyeztetem miattad”, „ne vigyél ételt az ajtója elé, értsd már meg, hogy koronás”, „nem ülök melléd, mert vírusos voltál” – ezekkel a mondatokkal a legtöbb koronavírusos találkozik felépülése folyamán. Tömbházban a szomszédok hirtelen elutasítóvá válnak, faluhelyen teljes történetek terjengnek a karanténban lévőkről. A társadalomban folyamatosan nő a feszültség a járvány miatt, mindent beterít az indulatos, dühös, pusztító kommunikáció és magatartás. Gujdár Gabriella klinikai pszichológust, a hamarosan induló Hétköznapi pszichológiánk sorozatunk szerzőjét kérdeztük a vírusbántalmazásról, amely észrevétlenül szivárgott köreinkbe.

Egyre több közvetlen környezetünkben a fertőzött: míg egyesek segítségnyújtással fordulnak szomszédaik, barátaik felé, mások az ablakból lesik ismerőseiket, és ujjal mutogatnak a vírusosokra. Az agresszív módon megmutatkozó félelmekre van magyarázat? Nevezhető ez a bántalmazás egyik formájának is…

Bár saját bőrömön még nem tapasztaltam meg a vírusbántalmazást, azt már magamon is érzékelem, hogy sokkal bátortalanabbul tüsszentek közterületen, még akkor is, ha maszkot viselek. Kibillenti az egyensúlyából az embert ez a tevékenység, mert egy tüsszentés vagy köhögés következtében árgus szemek szegeződnek rá, és automatikusan bocsánatot kér azért a sima emberi gesztusért, ami eddig természetes volt.

Érdemes a félelmet és az agresszivitást különválasztani: a félelem egy ősi reakció, a túlélést szolgálja, ugyanis válaszként érkezik a fájdalomra vagy a vészhelyzetre. A félelem a viselkedésben úgy mutatkozhat meg, hogy az ember vagy hirtelen lefagy, cselekvésképtelenné válik, vagy menekül és megpróbál kihátrálni, esetleg visszatámad vagy fölveszi a harcot. Ezt az utóbbit mi az agresszivitással azonosítjuk, ám tudnunk kell, hogy ez olykor életmentő is lehet, miközben vannak olyan esetek, amikor indokolatlan agresszivitásként mutatkozik meg. Az az agresszivitás, amit most már „vírusbántalmazásként” is említhetünk, nagy eséllyel a családból hozott, tanult viselkedési minta. Általában azok viszonyulnak agresszívan fertőzött társaikhoz, akik bántalmazó családi légkörben nevelkedtek, a gyerekek megtapasztalták a családon belüli erőszak egyik formáját, legyen az szóbeli vagy fizikai. Bántalmazottból bántalmazóvá válnak, ennek következtében hordják le fertőzött ismerőseiket, és ezért tagadják meg a segítségnyújtást, beszélik ki és rekesztik ki koronavírusos rokonaikat, barátaikat. Ez voltaképpen egyfajta zaklatás, bullying: erőszakos magatartásforma tör felszínre, amit egy gyengébbnek tekintett személynek kell elviselnie.

Bárkiből kiválthat hasonló reakciókat az, ha fertőzött kerül a közelébe? Vagy létezik egy embertípus, amely „zaklatással”, elutasítással védekezik, ha bajban érzi magát?

Egy olyan vírus közelsége, amelynek következtében már egymillió ember életét veszítette, és megközelítőleg negyvenmillióra rúg a fertőzöttek száma, bárkit megrémíthet. Akár bevalljuk magunknak, akár nem, felerősíti a halálfélelmet mindnyájunkban. Egyénfüggő az, hogy miként reagálunk a halálfélelemre, azonban egy olyan láthatatlan veszélyforrással kell megküzdenie az emberiségnek, ami bárhonnan, bármikor és bárkire lecsaphat, ezáltal pedig teljesen megingatja a létbiztonságot, a mindennapok kiszámíthatóságát. Úgy gondolom, nincs egy bizonyos embertípus, aki agresszívan reagál: a járványhelyzet mindenkiből egyfajta sajátos, az egyén temperamentuma, személyiségfejlődése, családi háttere és az eddig megélt életeseményei által befolyásolt  viszonyulást vált ki.

A zaklatás a szabályok betartására és be nem tartására is kiterjed. Ütköznek a vélemények, a közösségi média felnagyítja az egymásnak feszülést. Van, aki vírustagadó, van, aki a vírustagadóktól tart. Akadnak maszkot nem viselők, és olyanok is, akik a maszkban, fertőtlenítésben, távolságtartásban látnak minden reményt. Hogyan lehet megmaradni egy ennyire végletes közösségben? Mi az elfogadható magatartás ebben a helyzetben?

A koronavírus-járvány az önmagunkkal való tisztázatlan viszonyainkat hozza felszínre nap, mint nap: a szorongásainkat, a félelmeinket, az elbaltázott emberi kapcsolatainkat. Az életünk minden területén megmutatja azokat a kevésbé működő helyzeteket, amelyekkel eddig nem mertünk szembenézni.

Egy egészséges, önmagával békében lévő, megfelelő önértékeléssel rendelkező ember tisztában van azzal, hogy ez a fajta reakció nem róla szól, hanem arról a személyről, aki megszólja. Az embernek kellő önismeretet és önértékelést kell birtokolnia, és tisztában kell lennie azzal, hogy milyen értékek mentén vezeti saját életét. Például, ha fontos számára az egészség, és elhiszi azt, hogy a maszk megvédi, akkor nyugodtan tegye fel azt, és használjon kézfertőtlenítőt, tartson távolságot társaitól. Nem kell magyarázkodnia, hogy miért cselekszik így, és azt sem szabad engednie, hogy mások hurrogása kizökkentse lelki egyensúlyából. Azért tegyen bármit is, mert az számára kedvező, és ne mások kritikáját tartsa szem előtt. Ehhez azonban még hozzátartozik, hogy az egyéni szabadságunk addig terjed, amíg azzal nem sértjük a többiek szabadságát. És itt már belép a képbe a felelősség.

Miért választja valaki „fegyveréül” a zaklatást? Mi ennek a mechanizmusa? Mi jellemző a bántalmazókra?

A jelenlegi egészségügyi helyzetre vonatkozóan, elsősorban a halálfélelem miatt, és valójában annak kezelési módjaként választják az emberek az erőszakos zaklatást vagy az elfordulást, a segítségnyújtás megtagadását. Félnek a halálfélelemtől – hiszen ezt a legnehezebb kezelni – és az ebből származó frusztrációikra adnak választ azzal, ha fertőzött ismerőseiket kirekesztik. Ez igazából szívük joga: eldönthetik, hogy segítenek-e a másiknak vagy sem, és azt is meghatározhatják, hogy hol húzzák meg a határokat a társadalom és jómaguk között.

Úgy vélem, az az egészséges, ha a kereteket az ember határozottan és kellő empátiával állítja fel. Fontos, hogy az elhatárolódók ne bántsák közben társaikat az egyéni szabadságukkal. Hogy mennyire akarnak segíteni, az saját döntésük kérdése, és a személyiségfejlődéshez köthető, hogy ki milyen módon viszonyul embertársaihoz – mindezt meghatározza az, hogy hol tart a személy, mit látott élete folyamán, ki segített neki, amikor szorult helyzetben volt.

Gyermekek körében is előkerült a vírusbántalmazás: „nem játszom veled, mert koronás vagy”, „fertőzött voltál, nem akarok a padtársad lenni, mert én is az leszek”, „köhögtél, menj el mellőlem” – lehet-e orvosolni a gyerekeknél ezt a fajta viszonyulást? Bizonyára ezt látják a felnőttektől, ezért alkalmazzák… De mindannyian tudjuk, nagyon keményen tudnak viselkedni egymással a csemeték. Mivel előzhető meg, szorítható vissza ez a viselkedés?

Ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy mit látnak otthon a gyerekek, de köreikben gyakran humorrá válik az, ami a felnőtteknél kirekesztéssé. Kisebb korban még nem olyan mértékű a vészhelyzet tudatosítása, mint felnőttként. Nem kötik össze a reális következményekkel, a covid egy poénos kifejezés lett az iskolában. A fogócskát is átértelmezték: újabban a vírust adja át a fogó – a saját játékos világuk szintjére hozták le a fenyegetettséget, hogy könnyebben feldolgozhassák annak üzenetét és tartalmát. Lefordították, beépítették az életükbe.

A felnőtteknek nyíltan kell beszélniük a vírusról, és hatékony, ha a gyermek érettségi szintjének megfelelően magyarázzák el, hogy melyek a tünetei, a következményei a járványnak, és milyen szabályok kapcsolódnak hozzá. Tudniuk kell, hogy létezik egy olyan láthatatlan élőlény, ami közöttünk terjeng, és a maszkviselés, a kézmosás az a sorompó, ami megállíthatja, hogy kárt tegyen bennünk. Egy toleráns, kevésbé szorongó családban könnyebben megy a nyílt kommunikáció, ám egy olyan közösségben, ahol a szorongás már generációk óta jellemző, akadályokba ütközhet a párbeszéd, és a félelem könnyűszerrel átalakulhat dühvé, agresszióvá, és ezt követi a bullying, a másik ember kiközösítése.

„Meg akarom menteni a saját életem, a családom egészségét” – ez hajtja az embereket, és ki-ki azzal az eszközzel próbálja ezt megvalósítani, amit éppen birtokol. Míg egyesek úgy, hogy közben szomszédaikat és barátaikat is ellátják, segítik, addig mások az agresszív megnyilvánulással, ha éppen ezt hordozzák magukban.

Segítsük egymást, vásároljunk be a fertőzötteknek, támogassuk őket, közben pedig tartsuk a távolságot – a csapból is ez folyik, az emberek többségének mégsem sikerül a tanácsokat kellőképpen betartani. Ujjal mutogatnak a fertőzöttekre, rémhíreket terjesztenek egymásról, kilökik közösségükből ismerőseiket. Fertőzöttként hogyan kezelheti valaki ezt a csöppet sem érett megnyilvánulást?

Fájdalmas élmény lehet megtapasztalni azt, hogy magadra hagynak egy kiszolgáltatott helyzetben – ez barátságok esetében még gyötrelmesebb. Ugyanakkor a fertőzötteknek is fontos megérteniük, hogy családtagjuk, barátjuk reakciója nem róluk szól. Amikor kiszolgáltatottak, amikor szükségük van arra, hogy valaki megértse őket, együttérzéssel tekintsenek rájuk, és nem kapják meg azoktól, akiktől elvárnák, akkor meg kell próbálniuk megérteni, hogy ez nem a személyükről szól, és a kapcsolat, amiről azt gondolták, hogy jól működő, örökérvényű, nem az.

Át kell értékelniük az életüket: mi fontos nekik, mi az életük valódi része, mi a prioritásuk, mire szeretnének hangsúlyt fektetni, mi az, ami hátráltatja őket, és mi az, ami előreviszi? Ez egy szelektív időszak, rostálni kell az emberi kapcsolatokat, az értékeket, amelyek szerint eddig éltünk.

Hogyan változtathat magán az, aki rájön, viselkedésével kapcsolatait rombolja a járványhelyzetben? Lehet dolgozni az elfogadó magatartáson?

A zaklatók nem igazán ismerik fel azt, hogy ők voltaképpen zaklatók. Ha mégis megtörténik, hogy valaki felismeri magán, nem cselekedett jól, amikor fertőzött szomszédjára rivallt, vagy megtagadta tőle a bevásárlást, esetleg arra kérte a közös barátot, hogy ne látogassa, mert vírushordozóvá válhat, és mindezt kellemetlen hangnemben tette, akkor érdemes szakemberhez fordulnia, hogy együtt körüljárhassák, miért cselekszik ártón.

Fontos az önismeret ebben a folyamatban: terápiás út és online kurzusok, könyvek általi önfejlesztés a jó megoldás, ha valaki felismeri, hogy vírusbántalmazást gyakorol társán, és szeretné levetkőzni az agresszívabb megnyilvánulásait.

Itt a tömegpszichózisnak is nagy szerepe van: elárasztják a társadalmat az információk, és ezekből nagyon nehéz kiszűrni a valós híreket. Ugyanakkor az is kizökkenti az embereket, hogy az élet még kiszámíthatatlanabbá vált, mint volt: már középtávra sem lehet tervezni, mert bármit hozhat a holnap, és ez megviseli az emberi elmét – hosszú távon nem vagyunk alkalmasak arra, hogy így éljünk, és közben megtartsuk mentális egészségünket is. Már tapasztalható az embereken a szorongásos és depressziós tünetek növekedése, a pánikrohamok elszaporodása; ezt a saját praxisomban is észlelem. Sokat segít, ha megpróbáljuk fejleszteni az alkalmazkodó készségünket és a rugalmasságunkat, csökkentve a fekete-fehér gondolkodásmódot, amely sajnos nagyon beszűkíti a lehetőségeinket és a perspektíváinkat.