„Ha többet törődöm vele, ma még mellettünk lehetne”, „gyűlölöm, mert itt hagyott bennünket”, „minden az orvosok hibája, nem figyeltek kellőképpen rá” – hajtogatják szeretteik elvesztésekor a gyászolók. Halottak napján szomorúságuk fokozódik: míg egyesek a temetőbe mennek, imádkoznak és békével idézik fel a közös múltat, addig mások évek óta feketében járnak, sanyargatják magukat, nem bírnak elszakadni. Olyanok is akadnak, akik már a temetés után „elfelejtik” a történteket, és a munkavégzésbe, a mindennapokba merülnek. Melyek a természetes gyászfeldolgozás lépései? Miként válhat a békétlenségből elengedés? Simó Irma pszichológust kérdeztük.

A gyász pszichológiai szempontból nem egy állapot, nem egy kezelendő probléma, hanem összetett és természetes folyamat – hangsúlyozza Simó Irma pszichológus, az Áradat Egyesület szakmai vezetője. A gyászra nem szabad betegségként tekinteni, már csak azért sem, mert nem valamiféle kuriózum, ami a halál következtében a hozzátartozókat érinti, hanem az élet összes veszteségének velejárója. Legyen szó szakításról, a munkahely elvesztéséről, költözésről, válásról vagy nyugdíjba vonulásról, gyászos reakció keletkezik az elszenvedőben.

Ha a közösség traumákat él meg, gyászosan reagál a történtekre: a társadalmat jelenleg a koronavírus-járvány köti gúzsba, ezért ki-ki szembenéz halálfélelmeivel, aggodalmaival és az önismeret szükségességével. Hiszen sorra szűnnek meg a munkahelyek, bizonyos családok és nagyobb közösségek pedig megtapasztalják, milyen az, ha járvány következtében vesztik el szeretteiket, és az összetett lelki folyamat végeláthatatlanul tör elő a „vírusgyászolókból”.

El kell fogadni, hogy az élethez hozzátartozik a halál

Simó Irma pszichológus elmondása szerint az emberekre nagy nyomást gyakorol, ha szeretteiket a kórházban vesztik el. A koronavírus-járvány miatt fokozottan érzékenyebbek, mert nem adódik lehetőségük arra, hogy az utolsó órákban hozzátartozóik mellett lehessenek, és ez rengeteg kérdést, gyötrődést von maga után. „Mi történik az utolsó napokban a családtagommal?” – latolgatják, és közben hatalmas belső harcokat vívnak.

A gyászfeldolgozás első szakasza voltaképpen a megelőzés, hiszen a különböző életveszélyes helyzetek kapcsán előre foglalkoznak az emberek a halál lehetőségével. Látva a járvány kiszámíthatatlanságát, a társadalom nagy része a második hullám küszöbén azon töri a fejét, hogy mi lesz, ha jómaga vagy egy családtagja esik áldozatául a koronavírusnak.

Második szakaszban megjelenik a sokkos állapot, ami kételkedéssel, a „nem hiszem el” önsanyargatással egészül ki, és ezt követi a kontrollált szakasz, amikor a hozzátartozókban tudatosul, hogy rengeteg a feladatuk, a temetés megszervezése, a járványidőszakban a rendelkezések betartásának megteremtése is rájuk hárul, és roppant erős önkontrollt igényel a szertartás előkészítése.

Nem csoda, hogy temetés után az önkontroll hirtelen megszűnik: előfordul, hogy a temetési rítus segíti a hozzátartozókat abban, hogy elengedjék szeretteiket. Ám a járványhelyzetben még a szertartás bensőségessége is megkérdőjelezhető, ugyanis nem méltó módon zajlik az elbúcsúzás.

Emiatt a tudatosulás szakasza intenzívvé válik, és a gyászoló személyek engedik, hogy érzelmeik vegyék át testük fölött az irányítást. Felszakadoznak sebeik, és a bűntudat, a harag, az öröm, az elzárkózás, illetve a testi tünetek is jelentkeznek, mint például a torokszorítás, a fulladás, a légszomj. Ha szembesülnek a fájdalmas valósággal, kezdetét veszi az átdolgozás, amelynek kapcsán megjelennek a szép emlékek, megszelídülnek az elszenvedett sérelmek. 

Az alkalmazkodással pedig a befelé fordulási időszak hirtelen kitárul, és ki-ki elkezdi újraszervezni az életét az elhunyt nélkül – részletezte a szakember, kiemelve, hogy az évfordulók kapcsán és halottak napján újra őrölni kezdik a mélyreható érzelmek a gyászolókat.

Egyesek évekig gyászolnak, mások elfojtják szomorúságukat

Gyakran válik komplikálttá a gyászfolyamat: ha valaki évekig gyászolja az elhunytat, „életben tartja” azzal, hogy asztalt terít számára, beszélget vele, a szobáját érintetlenül hagyja – ilyenkor már nem a „szeretettel gondolok rá” megközelítés érvényesül, ellenkezőleg: egy megoldásra szoruló probléma vetődik fel, ahogyan akkor is, ha a gyászoló elfojtja, késlelteti érzéseit. Ez utóbbi tagadássá, bagatellizálássá alakulhat, és hatására az ember könnyűszerrel temetkezhet a munkájába, más teendőibe, közben a ki nem mondott és meg nem élt érzései pszichoszomatikus tüneteket idéznek elő benne.

Azok, akik végletekbe menően siratják el szeretteiket, gyakran hibáztatják önmagukat azért, mert úgy vélik, nem segítettek megfelelően, ugyanakkor az elhunytat is vádolják amiatt, hogy egyedül hagyta őket, illetve sok esetben az egészségügyet okolják a haszontalan segítségnyújtás miatt. Ha efféle krízisbe süllyed az ember, szüksége van a támogatásra – hangsúlyozta a szakember, kiemelve, hogy olykor elegendő a család és a baráti kör támogató jelenléte, viszont az sem szégyen, ha önsegítő csoportba jelentkezik az elszenvedő, esetleg a lelkisegély szolgálathoz telefonál problémáival, vagy lelki gondozót, mentálhigiénés szakembert, pszichoterapeutát keres.

Szembenézni az élet végességével nem jelenti a halálra való készülést

Az élethez hozzátartozik a halállal való szembenézés, ami – ellentétben a közvéleménnyel  –nem azt jelenti, hogy az embernek készülnie kell a halálra. Ellenkezőleg: az elmúlás tudatosításával még értékesebbé válhat az élete, hiszen ki-ki elkezd saját belső világára figyelni, és az őt foglalkoztató létkérdésekre is választ talál.

Ehhez hitre van szükség: a szorongás eloszlatása csakis akkor valósul meg, ha az emberben ott rejlik az életbe vetett hit, illetve a bizonyosság a halál utáni életben, és vannak meggyőződései, forgatókönyvei az elmúlásról, amit a gyermekeknek is továbbadhat. A gyerekek előbb-utóbb kérdeznek a halálról, így az elmúlást övező tabukat szükségszerű fölülírni.

Mindez úgy a leghatékonyabb, ha szembenézünk a szorongásainkkal, és ennek köszönhetően még inkább tudjuk értékelni a mindennapokat; másként tekinthetünk a jövőre, új terveket szőhetünk, közben ráérzünk arra, hogy mi a különbség a lényeges és lényegtelen dolgok között, és ennek köszönhetően értékeket, nem pedig javakat halmozunk – magyarázta a pszichológus. Elmondása szerint nem kell a halálos ágyunkig várni azzal, hogy bizonyos szokásainkat átszervezzük: akkor kell szembenézni létkérdéseinkkel, amikor még egészségesek és aktívak vagyunk.