Az anyaság egyik leghúzósabb kérdése az, hogy miként termelődik újra az energiatartalék akkor, amikor már nagyon az erőnk végén járunk, vagy még azon is túl. Erre nincs egységes recept, módszer, ahogy két egyforma gyermek sincs (tudjuk, hogy nagyjából ettől függ az energia-újratermelődés). Alább két különböző megközelítést olvashatnak erről a témáról.

Réka:

Lányom a minap hajnali kettőtől négyig „csinálta a fesztivált”. Vélhetően azért, hogy az anyja minél meggyőzőbben, hitelesebben tudjon írni a gyereknevelés egyik legnehezebben kezelhető és nem könnyen elviselhető velejárójáról: a fáradtságról.

Kevesen vallják be ugyan, de ilyenkor az ember lánya olyan dolgokat is szokott csinálni, amire már abban a pillanatban nem büszke. Önmagunknak egy rosszabb kiadásával találkozunk, egy olyan valakivel, akit az emberpróbáló tehetetlenség irányít, egy olyan ólmos súly, amely fölött már kevés a kontrollunk. Nincs anya, aki ezzel a jelenséggel ne találkozna. Persze, mindenki a saját vérmérséklete szerint kezeli ezt az enyhén tudathasadásos állapotot.

Korábban ilyesmit egyetlen alkalommal éreztem: akkor, amikor megboldogult dühöngő ifjúkoromban 24 órát voltam egyhuzamban ébren. A végén már úgy éreztem, nem én irányítom a gondolataimat, mozdulataimat…

Éppen egy ehhez hasonló állapotomban történt meg az, hogy hajnalok hajnalán, másfél órányi ringatás, közös olvasás és dudorászás után nyomatékosan rászóltam a gyermekre, amikor egyáltalán semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a közeljövőben abbahagyja az idegtépő nyafogást és végre elaludjon. Mondtam neki, hogy most már aztán ugyanvalóst tessék aludni, mert nagyon késő/nagyon korán van (szempont kérdése), ilyenkor mindenki pihenni szokott, és ez alól egyetlen porontynak, egyetlen anyának sem kéne kivételnek lennie... Erre természetesen megsértődött, kicsi ébredező öntudatával határozottan követelte a képeskönyvét ezredik fellapozásra, és amikor erre már végképp nem voltam hajlandó, nagyszülei szólítgatásával próbálgatta az élesebb hangokat, mintha be akart volna köpni, hogy né, ez a fránya nőszemély nem hajlandó egy ennyire egyszerű kérést teljesíteni. A fáradtság miatt négyszeres-ötszörös méretűnek értékeltem ezt az „árulást”…

Persze, eszembe jutott az a húzósabb időszak is, amikor Lea megszületett és azt mondták nekem a gyakorlott anyukák, hogy a kórházban pihenjem ki magam jól-jól, mert utána már nem lesz erre alkalom. Nem értettem, hogy ők tulajdonképpen egy olyan grandiózus méretű kialvatlanságra utalnak, aminek tulajdoníthatóan az ember hol pihekönnyűnek, hol meg roppant súlyosnak érzi magát.

Nyár volt és a megszámlálhatatlan éjszakai ébrenlétek alkalmával megtanultam, kívülről fújtam az egyik, álmatlanságban szenvedő tőszomszédom nyitott ablakon beszivárgó kedvenc nótáját, amelyet vélhetően az MTV-én vagy más zeneadón hallgathatott hajnalok hajnalán. Akkor állapítottam meg azt is, hogy a puszta flancból vagy egyéb, kevésbé nyomós okból álmatlanságban szenvedőknek egyáltalán nincs ki a négy kerekük, mert lám-lám, én, a nagyszerű alvó, mennyire tudnék most durmolni, de sajnos nem lehet, mert a gyermekemnek ennie kell. Pedig gyakran éreztem úgy, hogy még a szívem is lassabban ver, annyira álmos, fáradt vagyok…

Andrea:

Többféle fáradtságot tapasztaltam az idők folyamán: például az anyaság első heteiben azt a fajtát, amikor még akkor is talpra kellett állni, amikor már rég nem volt energiám… Mint utóbb kiderült, az tényleg az adrenalin hajtotta bátorság volt inkább, nem egy valós energia. Később már megszületett bennem az igény, hogy jó lenne akár 5 percig egymagamban lenni és gondolkodni anélkül, hogy a „kisrádió” folyton szólna…

Emlékszem egy fáradtsággal kapcsolatos beszélgetésre is, amelyet a gyermekorvosunkkal folytattam. Az ő babája is nagyon pici volt és együttérzően azt tanácsolta nekem, hogy esetleg ébresszem fel a csemetémet este tizenegykor egy szoptatás erejéig, mert akkor talán nem ébred fel hajnalban. Azt válaszoltam neki, hogy abban az állapotomban édes mindegy, éjszaka tizenegykor és hajnali egykor is ugyanaz az erőfeszítés számomra… És tényleg úgy éreztem. Ennek ellenére az első évre összességében és érdekes módon úgy emlékszem vissza, hogy nagyon pihentető volt.

Egy másik orvostól megkérdeztem, hogy van-e valami módszere fáradtság ellen, azt válaszolta: igen, a módszert szundinak hívják. És ezt attól kezdve be is tartottam. Igaz, hogy az elején csupán rövid szakaszokban aludtam, de nem is nagyon volt elvárásom ennél többre. Előttem volt a megoldandó feladatsorozat: szopi, peluscsere, séta, altatás, etetés, a pelenkázó táskából ki- és bepakolás... És így visszagondolva, mégiscsak volt mindenre idő, nem kellett kapkodni, nem kellett egyidőben százfelé gondolkodni, egyszerre gondolni a munkahelyi teendők mellett arra is, hogy mit eszünk ma este, mi legyen a hétvégi program és vajon bűn-e, ha nem jutunk el a gyerekkel túl gyakran színházba.

Most már megtanultam jobban odafigyelni magamra és elfogadnom azt, hogy esténként indokoltan vagyok fáradt. Régebb úgy volt, hogy miután az egész napi munka meg rohangálás után végre lefektettem a gyereket, azzal folytattam, hogy úristen még mennyi teendőm van, gyorsan bekapok valami édességet és folytatom a listát… Állítólag a világ csokoládémennyiségének jelentős hányadát családanyák fogyasztják el este későn, amikor már a gyerekek ágyban vannak, mindenkit elláttak, ők pedig fel akarnak töltődni… Így fedeztem fel a koránfekvés gyógyító erejét és varázsát. És vállalom azt, hogy még negyven se vagyok, de már azoknak a táborába tartozom, akiknek este nincs már erejük egy filmet egészében végignézni.

Úgy gondolom, fontos magunkkal is törődnünk és a fáradtsággal valamit kezdenünk. Én az aktív pihenés híve vagyok, ezért rendszeresen sportolok, és mivel tudom, hogy leginkább a baráti kapcsolatok és a kulturális élmények töltenek fel, minden nap minimum egy barátot felhívok és keresem az alkalmat, amikor elmehetek egy kiállításra vagy koncertre.

Nemrég egy közeli munkatársam, aki kétgyerekes anya és sikeres nemzetközi karriert fut be, azt mondta, hogy férjével eldöntötték, sose mondják azt este, hogy túlságosan fáradtak. Hanem úgy állnak hozzá az egészhez, hogy boldogok, amikor hazamennek és együtt lehetnek. Ha rövid időre is, de így a hétköznapokban is megvan az az öröm, hogy végre együtt lehetnek és csak a családdal foglalkozhatnak. Az ő meggyőződése az, hogy csupán hozzáállás kérdése, hogy fáradtan és morcosan megyünk haza, vagy úgy vesszük, hogy együtt fogunk feltöltődni. Emésztgetem azt, amit mondott és magam is megpróbálok több örömmel tekinteni az estékre, még akkor is, ha gyakran már hat után kevés értelmes mondatot tudok megfogalmazni…