Réka kismamablogja: ki nevelje a gyermeket?


-A A+

Nem foglalkozol eleget a gyermekkel! – röpült felém a szentenciaszerű mondat minap testvérhúgom szájából, mint ahogy Petőfi anyja röpül az oly népszerű Füstbement tervben. S mivel nem gondolom azt, hogy mindent tökéletesen csinálnék a gyermeknevelés témakörében, a reflexszerű felháborodás után rögvest elgondolkodtam anyai teljesítményem nem éppen kecsegtető „kiértékelésén”. Mert hátha tényleg nem, miközben azt gondolom, hogy valamiféle jártható utat mindenek ellenére is sikerült megtalálnom…

Elszégyelltem magam ugyan, de azért egy belső hang rögtön súgta is az elhangzottakkal ellentétes népi bölcsességet: „Egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell”. 

Jó, jó, de akkor mégis, hogy állok, és hogy állunk, úgy általában? Mennyire vagyunk messze attól a falutól, amelyben nem az a trend, hogy az anya és apa közösen kínlódik úgy alakítania az életét, hogy a munka, a kutya, macska, na meg a gyermek is jól lakjon, hogy az élet egyetlen szeletkéje se rövidüljön meg azáltal, hogy a másiknak túl nagy szerep jut.

Nem hibáztatom a húgomat, hiszen magam is arra kellett rájönnöm, hogy manapság a kínlódás az etalon, ez számít „normálisnak”. Körülöttem számos példa mutatja, hogy általában a szülők végeérhetetlen, végeláthatatlan napi vesszőfutása eredményezi majd azt, hogy a gyermek valahogy csak felnő. És ebben (jobbik esetben is) körülbelül egyenlő szerep jut a nagyszülőknek (gyakrabban a nagymamáknak), a bölcsődének, a nyolcórás óvodának, később meg az after school-nak, illetve annak a számtalan iskola utáni tevékenységnek, amikor például a gyermek a karate után még egy kicsit hegedül is, és csak azután omlik holtfáradtan, hisztisen és kimerülten a szülők vagy nagyszülők karjaiba. De csináljuk mind, mert az a fő társadalmi ukáz, hogy állandó segítség nélkül kell boldogulni és folyton kell lenni valahol, nehogy kiderüljön, hogy nem bírjuk már cérnával a segítségnélküliséget…

Pedig a megboldogult régi időkben, amelyekhez képest – ugye – most már sokkal fejlettebbek, kikupáltabbak, tehát elvileg boldogabbak is vagyunk, például faluhelyen az anya dolga enyhe túlzással arra szorítkozott, hogy tiszta ruhát, ételt és némi kis tudást (éneket, mondókát stb.) „szolgáltatott” a porontynak. Persze, amint sikerült őt összehajkurásznia a ház vagy az iskola udvaráról, a szomszédságból vagy valamelyik rokon kertjéből. Én is egy ilyen közegben nőttem fel és nem hiszem, hogy a pszichológusomnak túl sok dolga lenne kibányásznia belőlem a „zilált” gyermekkor ilyen vagy olyan „traumáit”, mert nem nagyon vannak nekem ilyenek. S aztán főként az olyanokból nem gyártottam magamnak traumát, hogy például szülőanyámnak másodikos koromban a szomszédok konyhaasztala mellől kellett hazarángatnia este tíz óra táján. Számomra egyáltalán nem volt kellemetlen ott lennem, ott ennem, sokkal inkább az anyám számára volt bosszúság, amíg előkerített nagy nehezen...

Ezért én abban semmi rosszat nem látok, hogy az én gyermekem életének születése óta a nagyszülei is szerves részei, hozzám hasonlóan fontos szereplői. Azt sem tekintem problémának, hogy Leának – az anyja mellett – mindenik nagyszülőjével megvan a maga kis közös rituáléja: a nagyapja altatja és tisztába is teszi, a nagyanyja tanítgatja és meg is eteti, elviszik sétálni, közösen játszanak valamit, amíg a szülőanyja hazaér. Úgy gondolom, hogy Lea nyugodt természete mellett ennek a mindent elárasztó törődésnek is tulajdonítható az, hogy miközben nagyon kötődik az anyjához, annak legcsekélyebb jelét sem mutatta még eddig, hogy bármelyik gyermekre féltékeny lett volna, akit rövidebb vagy hosszabb ideig az ölemben tartottam. Tudomásul vette és ment is a dolgára, keresett magának valami játszani- vagy barátkoznivalót. Mert biztonságban érzi magát.  

Talán mindezeket tapasztalva is azt tudom mondani, hogy nagyon jó az, hogy nem egy-két emberre szűkül azok köre, akikkel folyamatos, napi viszonyt tart fenn. És még azt is látom rajta, hogy mindenikünket egyformán sikerült kiismernie (pozitív és negatív értelemben is), más-más stratégiát alkalmaz, más-más dolgokat enged meg magának. És ez mind rendjén van, mert a gyermektársaságban is ugyanígy feltalálja magát néhány szemlélődő pillanat után, ami szintén nagyon jellemző rá.

Így hát nem, végül nem szégyellem magam amiatt, hogy a gyermekem életében még vannak hozzám hasonlóan fontos emberek, akikkel órák hosszat elvan (bár ez kívülről úgy néz ki, hogy kevesebbet foglalkozom vele, mint más anyák a gyermekeikkel). Ezek a fontos emberek mutatják meg neki azt is, hogy a világ nemcsak abból áll, ami az anyja szemüvegén keresztül jut el hozzá, hanem sok más egyéb is tartozik még a világhoz. Például az a tömérdek más szempont, más emberek nézetei, azoké, akik még körül veszik őt a szűk burkon kívül. Ezt mind hogyan tudná megtanulni, ha csak az anyja foglalkozna vele reggeltől estig, mindenben ő, vagyis én lennék neki az alfa és az omega?

Nem ragaszkodom ehhez a kizárólagossághoz, így hát nosztalgiával gondolok vissza a saját gyermekkoromra is, amikor még egy egész falu kellett egy gyermek neveléséhez, pontosabban az a falu, amelyben kipróbálhattam azt is, hogy mennyire tudok boldogulni a szűk védőburkon és a közvetlen köldökzsinóron túl…

Amikor egy nő anya lesz, akkor – bármivel is foglalkozott azelőtt – legfőbb ismérve az lesz, hogy ő „ikszipszilonkának” az anyukája. Lehet ez ellen lázadni, egyet nem érteni az új helyzettel, olykor egyenesen szabadkozni, de a lényeg lényeg marad: az anyaság nemcsak az ember agyát alakítja át, hanem a társadalmi szerepét is „újraszabja”.  Én ebben a szerepben leginkább sütkérezni szeretek, de nem titkolom el azt sem, amikor néha kilépek belőle egy-egy gondolatsor erejéig. Ezekben az írásokban gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról is szólok kendőzetlenül. Mert csak úgy érdemes…

 








EZT OLVASTA MÁR?

X