Teljesen más írni az egyedülálló szülői szerepről, és megint más beszélni róla. Ráadásul úgy, hogy annak súlyt ad a televízió képernyője. Egy bevállalós sepsiszentgyörgyi apukával, Tamás Dénes íróval, egyetemi oktatóval nemrég arról beszéltünk kendőzetlen őszinteséggel az Erdélyi Magyar Televízió Zebra című műsorában, hogy ki-ki hogyan éli meg azt, hogy közösségben és segítséggel ugyan, de egyedül is neveli a maga gyermekét, különböző korú kislányainkat.

Dénes szépen megfogalmazott szókimondása nagyszerű támogatás volt számomra mindabban, amit mondani akartam. Nem titkolom, hogy én viszont elsőként a hasonló helyzetben lévő anyukákat szerettem volna ismeretlenül is megerősíteni.

Megítélésem szerint ugyanis roppant sokat segít az, amit szolidaritásnak nevezünk. Ez a fogalom eléggé kihalt már a társadalmunkból, a nem klasszikus életvitelt választók zöme pedig hozzászokott ahhoz, hogy az ő problémái, napi gondjai nem nagyon érdekelnek senkit. Legföljebb pletykaszinten. Azt is jobbára megszokták, hogy sokkal egészségesebb sikeresnek mutatkozni, mert sok az ellendrukker, aki alig várja már az eltaknyolásukat, és azt, hogy az időjárás helyett arról beszéljen az ismerőseivel: XY-nak mennyire nem sikerült az élete, mennyire rosszak a döntései.

Az én felfogásomban például nincs ilyen. Sok év tapasztalata megtanított alázattal közelíteni az egyes élettörténetekhez. Mert ha őszinték vagyunk, és nem csak azt állítjuk magunkról, az egyes „tökéletes” életeket közelebbről megnézve előbb-utóbb eljutunk egy problémás réteghez, és ahhoz, hogy nem is olyan édes az a gyümölcs, amely kezdetben akár az is lehetett. És nem azért nem az, mert csupa hülyékből áll a társadalmunk, hanem azért, mert az emberi kapcsolatok alapértelmezés szerint annyira kiszámíthatatlanok, hogy soha nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy aki kihúzta az ötös lottót, az így is fog meghalni: birtokában a tökéletes tévedhetetlenségnek. Mert ilyen az élet és ezt kell elfogadnunk, még ha egy borzalmas truizmus is.

Szóval, részt vettünk Dénessel ebben a műsorban, amelyben nemcsak az otthoni, kicsit a társadalmi szerepünkről is beszéltünk Gecse Ramóna és Szabó R. Ádám műsorvezetők a témához illően kendőzetlen kérdéseire válaszolva.

És itt most be kell vallanom, hogy a magam részéről egy kicsit előre is futottam, mert ennek a témának egy olyan aspektusáról is beszéltem, amelyre nem voltam felkészülve, mert még nincs megérve bennem. De kijött belőlem a „vallatóban”.

„Kettős játszmának” neveztem a jelenséget, mert egyelőre még nincs megfelelő megnevezésem arra, amikor az ember lányának a gyermeke apjával való viszonyát úgy kell újraértékelnie, élhetővé minősítenie, hogy a másik félnek nincs aktív szerepe a kapcsolat átalakításában, fejlődésében. De szent meggyőződésem, hogy ezzel a helyzettel nem egyedül csak én bajlódom kies hazánkban. És továbbá az is meggyőződésem, hogy minél gyorsabban sikerül egy nőnek az ilyen jellegű illúzióival leszámolnia és a realitás talajára lépnie úgy, hogy nem gyárt ellenségképet a gyermeke apjából, aki nem kíván többé részese lenni az életének, annál több időt nyer maga és gyermeke számára. Hiszen nem fertőzik már halott érzelemmaradványok kettejük élő, folyamatosan alakuló kapcsolatát. Ez egy nehéz út. De rá kell lépni és végigmenni rajta, ha jót akarunk magunknak és a gyermeknek is. Kicsit úgy kell elképzelni ezt, hogy úgy folytatunk dialógust valakivel, hogy az illető háttal áll és nem szól semmit, az ég adta világon semmit ahhoz, amit mi mondunk...

Alapvetően írással foglalkozó ember vagyok, aki sokkal könnyebben folytat hétköznapi párbeszédet bárkivel, mint amilyen könnyen fejti ki gondolatait számos bekapcsolt kamera előtt. Sok, a műsorban félbehagyott gondolatomat tudnám folytatni most írásban, de ezt hasztalan itt firtatni. Én úgy tekintek a beszélgetésben való szereplésemre, mint egy olyan tökélymentes helyzetre, amelyben magát az életet „mímeltük”. Mert hányszor van olyan helyzet az életünkben – gyakorta még a sorsdöntő beszélgetések is ilyenek –, amikor nincs lehetőség visszatérni és pirossal belejavítani a kijelentésekbe (bár jó volna és nagyon szeretnénk).

Akkor hát álljon itt, esendőségünk szelíd látleleteként maga a műsorfelvétel, amely utólag is arról győzött meg: helyes az út, amelyet választottunk. Még akkor is, ha ezzel szemszúróan kilógunk a sémákból és előre gyártott keretekből.