Utoljára a pocakban volt olyan, hogy Lea válogatás nélkül mindenféle zenét meghallgatott a kedvenceim közül. Aztán friss anyuka szerepemben úgy gondoltam – amint az később bebizonyosodott: tévesen –, hogy a gyermeket nem kell „kínoznom” a saját zenei ízlésemmel, babazenét kell vele hallgattatnom. Áttértünk tehát a klasszikusokra, így Lea Mozart és Vivaldi harmonikus hangzásvilágára aludt el, például. Amíg rá nem jöttem, hogy számára egyáltalán nem kellemetlen az, amit én szeretek. És akkor jött egy drasztikus váltás.

Ez volt például a váltás első „alapműve”, amelyet kettesben táncoltunk el akkor, amikor porontyom még csak nyolc hónapos volt. Hahotázott örömében, így a közös repertoárunk elmaradhatatlan darabja lett:

Jó, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most hatalmas erősítőkkel meg miegymással, ami kellene még hozzá egy jó fajta bulin, hanem telefonról, táblagépről vagy laptopról dübörgött szerényen. De nem is ez volt a lényeg, hanem a táncos fíling.

Aztán jött egy másik is, anya megboldogult ifjúkorának agyonhallgatott száma. Olyan tizenegyedikes lehettem, amikor egymás után húszszor is meg tudtam hallgatni (van, akitől örökölnie a gyermeknek a monomániát). Persze, akkor mindenem volt hozzá, ami kellett: könyökig érő haj, trapéznadrág és elrévedt tekintet. És, amint az ábra mutatja, még ma is szívesen bevállalom, mert Leám sem veti meg:

Mivel zenei ízlésem eléggé heterogén, a gyermekem is hozzászokott a gyors stílusváltáshoz. Az alábbi dal abszolút kedvencének számít, háromszor is meghallgatjuk, és főként megnézzük benne a hatalmas szoknyás kislányt, aki Lea szerint „szép” és „táncol”. Mondjuk, a kissé homályos felvételen csak az utóbbi látszik, de az előbbit is odaképzeljük. Ha Leám mondja, biztos úgy van, mert ő még a lelkével is lát:

„Bácsikat, bácsikat! A bácsikat tegyük!” – kiabálja a kis csajom és ilyenkor mindig tudom, hogy a Manu Chao-dalnak pontosan erre a feldolgozására gondol. Nyilván, a gyermeknevelésben nem lehet eléggé korán elkezdeni a marihuána illegális voltáról szóló pedagógiát. Mondja is Lea a megfelelő résznél, hogy „ilegal” (szereti azt, ahogy hangzik ebben a spanyol dalban). Aztán kíváncsi vagyok, hogyan meséli majd ezt el például az óvónéninek, ha netán erre terelődik a szó:

Következik a sorban a „másik bácsik”, akiket Lea azért szeret, mert elbűvöli az a stílus, amelyben énekelnek, és ami persze, nem hasonlít a Gryllus-fivérek dalaihoz. Ez a másság bűvöli el. És az, hogy sok különböző ember, hang és hangszer van benne. Hogy honnan „olvasom” mindezt ki? A kis arcának a rezdüléséből, és ahogy megbabonázva nézi, hallgatja. Azt hiszem, az ő szempontjából is örökzöldnek lehet nyilvánítani:

És amikor e sorok olvasói és eme zenék hallgatói már javában hüledeznek, hogy „jézusom, miket hallgattat ez a nő a gyermekkel!”, amely teljesen kósernak minősül. Egy olyan dalt, amelynek első sorban a hosszúsága miatt csodálkoztam azon, hogy Leám végighallgatja. Moccanás nélkül… De ezt a dalt mindig csak egyszer hallgatjuk meg (annyi elég egyszerre a mélabúból):

Nem túlzok, volt olyan alkalom, hogy Leának egymás után hatszor kellett újból és újból feltennem ezt a gyönyörű arab dalt, annyira kedveli. Tehát, ha valahová sietünk, pont nem jó ezt hallgatni, mert nincs annyi idő a világon, amennyi erre a dalra elég lenne. „Mégeccer, mégeccer, mégeccer!” – szokta kiabálni Lea akár sírva is, ha szerinte nem hallgattuk meg elégszer:

Ezt a dalt azért szereti Lea, mert anya néha el szokta táncolni (tanulta táborban középsulis korában), és akkor itt a sok hangszer mellett van még egy kicsi másfajta mozgalmasság is. Olyan buliszerű. A koreográfiából leginkább a taps megy neki, de a tánclépések közül is az alapok. Van, amire építeni a későbbiekben:

Újabban nincs olyan közös zenehallhatásunk, amelyből kimaradhat a Parno Graszt. Az együttes dalai közül legtöbbet ezt hallgattuk, mert Lea közben kedvére tudja kommentálni a fotókat:

Nos, ezek vagyunk mi együtt, amikor éppen nem a Micimackót hallgatjuk, a Gryllus-fivéreket vagy az Alma együttest. Mondanom sem kell, hogy az utóbbiakból sokkal több alkalom van, már-már „rongyosra” hallgattuk. Viszont amikor anyának olykor este vagy hétvégén „ereszd el a hajamat” hangulata van (több ilyen kellene, az az igazság), akkor Lea csillogó szemmel maga is benne van a hangulatban. Ilyenkor szentül meggyőződöm arról, hogy az én zenei ízlésem a legtökéletesebb. Legalábbis kettőnk számára kétség nem fér ehhez, mert akkora „buli van a témában”.