Fittyet hánynak a piaci elvekre az arab és kínai kézben levő topcspatok, irreális pénzekért igazolva játékosokat. Az öt legerősebb európai bajnokság idén 4 milliárd fontot költött átigazolásokra.

Közgazdasági szempontból elképesztő történésekben bővelkedő átigazolási szezonon van túl az európai labdarúgás. Minden idők legdrágább transzfereinek rangsorában mindhárom dobogós helyet idei klubváltások foglalják el, az első tízből négyre, az első ötvenből pedig 13-ra került sor 2017 nyarán.

Júliusban még a francia Paul Pogba számított minden idők legdrágább játékosának, akit tavaly vásárolt meg a Manchester United a Juventustól 105 millió euróért. Augusztus első napjaiban aztán atombombaként robbant a hír, hogy Neymar, a Barcelona brazil sztárja, a szerződésében szereplő 222 millió eurós kivásárlási díjért a Paris Saint Germain játékosa lesz. A párizsi klub az átigazolási időszak végére is tartogatott egy bombát, kölcsönvette a Monaco üdvöskéjét, Kylian Mbappét, akiért jövőre minimum 145 millió eurót fog kifizetni, mely összeg idővel 35 millióval nőhet még. A PSG minden bizonnyal már most kifizette volna a tinédzserkorú Mbappe vételárát, ám ezt az UEFA-nak a piaci viszonyok fenntartását célzó, a bevételek és kiadások egyensúlyát előíró pénzügyi fair-play szabálya miatt nem tehette meg. A harmadik helyet jelenleg a Neymar pótlására szerződtetett 20 éves Ousmane Dembele transzfere foglalja el, akiért a Barcelona 105 milliót utalt a Borussia Dortmundnak, s a későbbiekben bónuszként további 45 millió eurót fizethet ki. A toplista kilencedik helyére a belga válogatott csatár Romelu Lukaku iratkozott fel, aki 85 millió euróért költözött át az Everton öltözőjéből a Manchester Unitedéba. Ez 7 millió euróval több, mint amennyit bő másfél évtizeddel ezelőtt a Real Madrid Zidane játékjogáért fizetett. Kettejük játéktudása körülbelül úgy aránylik egymáshoz, mint Nyíregyháza idegenforgalmi vonzereje Prágáéhoz.  

Ki is az a Sigurdsson?

Azt, hogy milyen elképesztő összegekkel dobálóztak a klubok a nyáron, jól példázza Gylfi Sigurdsson transzfere. Az izlandi válogatottat, akinek topligás szinten kijár a jó kis középpályás minősítés, de nem több, 49 millió euróért vette meg az Everton a Swansea City-től, ami minden idők 36. legnagyobb transzferdíja. Sigurdsson 3 millióval előzi meg Ronaldót, aki már csak 40. a rangsorban, a brazil zeni ugyanis 2002-ben 46 millió euróért váltott klubbot. A pénzszórás egyre abszurdabb mértékéről sokat elmond, hogy a londoni Crystal Palace 9 millió eurót fizetett ki egy bizonyos Jairo Riedewald nevű hátvédért, aki az előző idény legnagyobb részét az Ajax Amsterdam cserepadján töltötte. Nem mellékes az a tény sem, hogy az FC Liverpool 150 millió euróért sem engedte el Barcelonába Philip Coutinhót, az Arsenal hiába ajánlott 100 milliót a Monacónak Thomas Lemarért, az Ajax pedig szemrebbenés nélkül utasította vissza a Monacónak a 19 éves csatárért, Kasper Dölbergért tett 50 millió eurós ajánlatát.

Az angol The Guardian összesítése szerint az angol, a spanyol, az olasz, a francia és a német első osztályú klubbok idén 4 milliárd fontot költöttek játékosok vásárlására, közülük is legtöbbet a Premier League, 1,62 milliárdot. 2013-ban az angol bajnokságban szereplő csapatok még csak 600 milliót fordítottak kereteik megerősítésére, idén már ennek a két és félszeresét.

Senki sem ér 100 milliót

Honnan a tömérdek pénz? Nem elhanyagolható, hogy a kínai szuperligából egyre több pénz áramlik Európába, a távol-keleti ország klubjai irreális pénzekért csábítanak magukhoz játékosokat: a brazil Oscarért például 60 millió fontot kaszírozott a Chelsea, a Watford pedig 20 millió eurót azért az Odien Ighaloért, akinek a neve nagyon kevés szurkoló számára cseng ismerősen, nem véletlenül. Sokkal jelentősebb forrás a Premier League televíziós szerződése, melynek köszönhetően az angol élvonal csapatai szezononként 1,71 milliárd fonthoz jutnak, mely pénz tetemes része más országok csapataihoz kerül, átigazolási díjak formájában.

Az extra pénzek jelentős része nem piaci eredetű. A PSG-be az állami tulajdonban levő Oryx Quatar Sports Investments tömi a pénzt, a Manchester City-be pedig Kína és az Egyesült Arab Emírségek pumpálják a tőkét az Abu Dhabi United Group, a China Media Capital és a CITIC Capital vállalatokon keresztül. Közvetve állami tulajdonban levő vagy az államhoz szorosan kötődő kínai cégek tulajdonában van két patinás olasz klub is, az AC Milan és az Internationale Milano. Az arab és a kínai befektetők nem piaci szempontok alapján irányítják a klubokat, melyeket elsősorban reprezentációra, hatalomfitogtatásra használnak, nem a gazdaságos működés, hanem a siker a lényeg, bármennyi legyen is az ára. Ez a mentalitás középtávon alááshatja az európai klubfoci jelenlegi rendszerét, rendkívüli aránytalanságokat teremtve, egyre inkább beszűkítve a nemzetközi porondra a siker esélyével kilépő csapatok körét.

„Jelenleg ebben a játékban nincsenek határok… Hogy őszinte legyek, nem tudom, hová vezet ez az egész… Most van az, hogy újra át kell gondolnunk ezt az egészet, és vissza kell állítanunk a megfelelő arányokat” – nyilatkozta a közelmúltban Uli Hoeness, a leggazdagabb német klub, a Bayern München elnöke, aki szerint nem létezik olyan játékos, aki 100 millió eurót érne. Nasser Al-Khelaifi, a PSG elnöke ezt nagyon másként gondolja.