Attól, hogy kolozsvári étkezdében vagy sörözőben ül az ember, még érezheti úgy, mintha Mucsán volna. Munkatársunk bizarr, nevetséges vagy éppenséggel dühítő vendéglátóipari tapasztalataiból szedett össze egy csokorra valót.

Mă piș pe măta!, harsogja egy érdes, ismerős férfihang a hangszóróból szombat délután, az Unió (Memorandumului) utca elején található kebabosban. Rövidesen következik a román hipp-hopp szövegek többi kulcsszava, mármint pulă, pizdă, muie, az újabb dal pedig a Domnilor, doamnelor, domnișoarelor și curvelor felvezető szöveggel indul. Hiszen ez a Paraziții, születik meg bennem a felismerés, a műfaj talán legkiválóbb hazai előadója, melyet magam is hallgatok időnként, igaz, kizárólag egymagamban, zárt ajtó mögött.

A tudomásom szerint magyar tulajdonban levő kebabos személyzetének ellenben szemlátomást nem fordult meg a fejében, hogy a durva, helyenként vulgaritásban tobzódó dalok lejátszására egy gyorsétkezde nem megfelelő helyszín, akkor sem, ha a szövegeket művészi alkotás szerves részének tekintjük. Legalább írnák ki az ajtóra: Figyelem! A belépés obszcenitásra érzékeny személyeknek nem ajánlott.

A gyorsétkezdebeli élmény adta meg a végső löketet, hogy csokorba szedjem az erdélyi vendéglátóiparral kapcsolatos, akár viccesként is értelmezhető, de alapjában visszás élményeimet. A Balkán nem ér véget a Kárpátok gerincén, szelleme beleng jónéhány hazai lokált, panziót.

Egynaposokkal nem foglalkozunk

A torockói vendéglátás színvonala önmagában megérne egy cikket, ezúttal mégis a legutóbbi, egy helyi panzió tulajdonosával folytatott beszélgetés részleges reprodukálására szorítkozom. Csak egy napra jönnének? Egynaposokkal nem foglalkozunk – hozta tudtomra a szálláshely fura ura, mielőtt letette volna a telefont. Nagyon remélem, hogy amikor legközelebb 30 deka szalámit szeretne venni, szeletelve, nem szolgálják majd ki, „Harminc dekásokkal nem foglalkozunk” megjegyzéssel indokolva az eljárást.

Kérek egy Heinkent – mondom a bárosnak egy véleményem szerint indokolatlanul nagyhírű nagyváradi romkocsmában. Heinekenünk nincs – érkezik visszakézből a válasz. Nafene, mondom, a rövidlátó szememmel ötöt tudok megszámolni a hűtőszekrényben. A bároslány szabadkozik, mondván, csak néhány napja állt be a pult mögé. Nem igazán értem az összefüggést, lévén, hogy a Heineken márkanév fekete alapon elég nagy fehér betűkkel van feltüntetve az üvegen, az olvasást pedig az elemi iskola első osztályában tanítják.

Paszulyleves nincs

Paszulylevest rendelek egy kolozsvári étteremben, melynek nevét egy Arany-ballada ihlette. A régi vágású magyar pincér felveszi a rendelést, majd legalább tíz perccel később visszatér üres kézzel, s sajnálkozva közli, paszulyleves nincs. Akkor legyen törtpaszuly kolbásszal –mondom. Újabb tíz percelteltével megint feltűnik a pincér, ismételten üres kézzel. Sajnos, törtpaszuly sincs. A helyzet az, hogy babból semmit sem tudunk főzni, kifogytunk belőle – mondja. Mélyen átérzem, hogy a bab beszerzése nem hétköznapi feladat egy étterem mégoly hozzáértő ügyintézője számára sem, azt azonban kissé furcsállom, hogy egy pincér számára komoly, időigényes kihívás annak kiderítése, van-e egy ételből, melyet jóelőre elkészítenek.

Beck’s-en és Stella Artois-on kívül tényleg nincs más sörük? – kérdem hitetlenkedve egy kolozsvári szabadidő komplexum bárpultjánál. Mondanám, ha volna – hangzik a válasz. Kelletlen arckifejezéssel álldogálok, mire a bárosnő odaveti: Na jó, van Leffe is. Nem öltözöm elegánsan, azt mégsem feltételeztem volna, nem nézik ki belőlem, hogy megengedhetek magamnak egy importsört.

Később, ugyanott. Hozzon nekünk, legyen szíves, egy üveg vörös Murfatlart – mondom. Nem volt nehéz választani, a teljes kínálat négy fajta borból áll. Ebből?, kérdez vissza a pultos, miközben határozottan rámutat egy üveg zsidveji fehérre. Szegény, morfondírozok magamban, nem csak analfabéta, de színvak is.

Vin în 2 minute

Népes újságíró társaság üli körül az asztalt egy kolozsvári romkocsma kerthelyiségében. Gyömbérsört rendelek, majd várok. Eltelik egy negyed óra, a pincérnő már kétszer megfordult az asztalunknál, mindenkit kiszolgált, kivéve engem. Mikor harmadjára is megtiszteli jelenlétével társaságunkat, rákérdezek: És a söröm? Hihihi, hát az elfogyott – válaszolja, bugyuta vihogással körítve. Igaza is van: minek fárassza a száját, értelmes vendég, ha elég sokáig nem szolgálják ki, rájön magától, hogy gond van a rendelésével, és mást kér. Ha meg olyan hülye, hogy nem jön rá, ücsörögjön csak száraz torokkal.

A helyzet azért távolról sem reménytelen. Korgó gyomorral sietek egy Kolozsvár központjában levő hot-dogos felé. Nem jön, hogy higgyek a szememnek, mikor látom, a kiszolgáló az ajtóban áll, kezében a kulccsal, már kitette a Vin în 2 minute feliratú táblácskát. Fordulok meg, hogy eloldalogjak, ám utánam szól, menjek csak be, kiszolgál. Nem hiszek a fülemnek. Megkapom a két hot-dogot, indulnék, hálálkodva, ám marasztal, egyem meg bent, nem olyan sürgős az elmenetel. Le vagyok nyűgözve. Itt, a kolozsvári, egykori Szappany utcában már megtelepedett az európai színvonalú vendéglátóipar.