Nem javult, de nem is romlott az erdélyi magyarság helyzete 2018-ban, Erdély és Románia egyesülése egyoldalú kinyilvánításának a centenáriumi évében – írja visszatekintő elemzésében az MTI.

A magyar politikai szervezetek hiába kezdeményezték, hogy a centenáriumi év legyen egy új kezdet éve, és induljanak tárgyalások a román–magyar viszony rendezésére. A tárgyalások elmaradtak, de arra a magyarellenes kampányra sem került sor, amelytől az évforduló kapcsán tartani lehetett. Sőt, mintha a magyarok készültek volna fel jobban az évfordulóra.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) év elején elindította az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában programsorozatot, mely keretében történelmi előadásokon idézték az impériumváltást, dokumentumfilm-sorozat készült az erdélyi magyarok elmúlt évszázadáról, kiállításokon, rendezvényeken mutatták be, hogy mivel járultak hozzá a magyarok Románia sikereihez. Kapóra jött az is, hogy Tordán januárban ünnepelték a vallásszabadság erdélyi kinyilvánításának a 450. évfordulóját. Az évfordulók kapcsán sokan sokféleképpen elmondták, hogy míg 450 évvel ezelőtt Erdély a felekezetközi viszonyok rendezésével megelőzte Nyugat-Európát, ma Románia az etnikumközi viszony rendezésében elmarad az európai jó példáktól. 

Az RMDSZ azzal próbált új helyzetet teremteni, hogy a román ünnep másnapján olyan törvénytervezetet nyújtott be a parlamentben, amely az 1918 december elsején elfogadott gyulafehérvári nyilatkozatnak az együtt élő népekre vonatkozó bekezdéséből kiindulva próbál autonómiát, nyelvhasználati jogokat kodifikálni. Székelyföld autonómiastatútumának a törvénytervezetét immár harmadszor utasította el 2018-ban a román parlament anélkül, hogy érdemi társadalmi vitát sikerült volna kiváltani a témában.

Nem sikerült a nyelvhasználati jogok bővítése sem. Hiába fogadta el a parlament a közigazgatási törvénykönyv kisebbségek számára kedvező módosításait, az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy sértette az alaptörvényt a törvénymódosítás eljárása, ezért visszaküldte a jogszabályt a parlamentnek. 

A magyar érdekképviseletnek többnyire a kármentés foglalta le az energiáit. Többszöri nekifutásra végül miniszteri rendelet tette lehetővé, hogy szeptembertől újrainduljon az egy évvel korábban felszámolt marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium. Több hónapi egyeztetést igényelt az is, hogy érvénytelenítsék azt a miniszteri rendeletet, amely megtiltotta, hogy az elemi iskolák magyar osztályaiban a magyar tanítók oktassák a román nyelvet. 

A székely és magyar nemzeti szimbólumok, valamint a magyar feliratok ellen folytatott pereskedést jobbára a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) vette át a kormány megbízottjaként működő székelyföldi prefektusoktól. Az egyesület azért is pert indított a sepsiszentgyörgyi önkormányzat ellen, mert magyar nyelvű diplomát állított ki a Pro Urbe díjjal kitüntetett Farkas Árpád költőnek. A bíróságok az ADEC keresete nyomán sorra mondták ki az ítéleteket, amelyekben közterületre kitűzött székely zászlók eltávolítására, „községháza” vagy „városháza” feliratok eltüntetésére, vagy ezek elmulasztása esetén tetemes bírságok kifizetésére kötelezték a bíróságok a polgármestereket. A bírságok ellen az RMDSZ szolidaritási alap létrehozásával próbált védekezni. 

Az év során az erdélyi magyarság újabb bizonyítékokat kapott arra, hogy szimbolikus magyar ügyekben aligha számíthat a román igazságszolgáltatásra. A Brassói Táblabíróság például jogerős ítéletben kötelezte a Kovászna megyei önkormányzatot a megyezászló, a székely és a magyar zászló eltávolítására a tanácsterméből, de ugyanabban a teremben maradhatott az ezekkel együtt adományozott amerikai, német és izraeli zászló. 

Az erdélyi magyar sajtó a közösség elleni támadásként könyvelte el, hogy a legfelsőbb bíróság terrorizmus vádjával öt-öt év börtönbüntetésre ítélte Beke Istvánt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnökét és Szőcs Zoltánt, a HVIM erdélyi szervezetének vezetőjét. Az egyiküknél talált petárdákat bizonyítéknak tekintették arra, hogy robbantásos merényletet kívántak végrehajtani a Kézdivásárhelyen parádézó román katonák ellen. Az ítélet azért is sokkolta a közvéleményt, mert az első fokon eljáró bíróság gyakorlatilag megsemmisítette a két férfi elleni vádiratot. 

Az igazságszolgáltatás 2018-ban is több hangzatos ítélettel mutatta meg, hogy Romániában lezárult a visszaszolgáltatások kora. Első fokon elutasította a legértékesebb visszaigényelt épület és gyűjtemény, a gyulafehérvári Batthyáneum restitúcióját, és jogerős ítéletben utasította el az egyszer már visszaszolgáltatott, de visszaállamosított sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium restitúcióját is. Visszaperelte ugyanakkor a román állam azt a 9300 hektár erdőt is amelyet jogilag 2007-ben visszaszolgáltattak Bánffy Dániel báró leszármazottjainak, de amelyet soha nem adtak át az örökösöknek. 

Az év során két emblematikus alakját, Kallós Zoltánt és Kányádi Sándort is elvesztő erdélyi magyar közösség annak örvendhetett, hogy a magyar állam minden korábbinál nagyobb volumenű támogatást nyújtott számára: megújulhattak iskolák, épülhettek óvodák, és a Maros-mezőségi kísérleti gazdaságfejlesztési program sikere után decemberben meghirdették a székelyföldi gazdaságfejlesztési programot, amelyre 25 milliárd forintot különített el a kormány. 

Jó hírnek tekinthető az is, hogy négy erdélyi nagyváros polgármesterének éppen a román centenárium évében lett elege abból, hogy Bukarest nem végzi el a rá háruló feladatokat azért, hogy a városaik az EU alapjaiból fejlődhessenek. Ezért Kolozsvár, Temesvár, Arad és Nagyvárad létrehozta a Nyugat Szövetségét, hogy így próbálja megszerezni azokat az EU-s forrásokat, amelyek Romániát illetik meg, de amelyek lehívására Bukarest képtelen.