Belátható időn belül megvalósíthatatlan a székelyföldi területi autonómia, mert elérésének egyetlen járható útja van: a román jogrend módosítása – véli Salat Levente. A BBTE politikatudományi karának dékánhelyettese s maszol.ro-nak és az Erdélyi Riportnak adott interjúban elmondta: szerinte ehhez elsőként a többségi nemzetben élő félelmeket kellene lebontani, ám ez a folyamat még el sem kezdődött.

Nemrégiben egy autonómiakonferencián tartott előadást Budapesten, majd egy felmérés eredményeire utalva újságíróknak azt nyilatkozta: nem hiszi, hogy 12 éven belül területi és etnikai alapú autonómia lesz Romániában. Arról is beszélt, hogy sokak számára nem világos a területi autonómia fogalma. Ezért előbb inkább tisztázzuk a fogalmat. Meddig terjedhetne mondjuk a területileg autonóm Székelyföld önrendelkezése?

A finn Matti Wibergnek van egy számomra nagyon szimpatikus megállapítása. Szerinte az autonómia fogalmának népszerűsége éppen annak tulajdonítható, hogy rendkívül ellentmondásos a tartalma, és mindenki azt ért alatta, amit akar. Ebből a helyzetből egyelőre nem látom a kiutat. Ha minderre tekintettel vagyunk, akkor a kérdésre a válaszom az, hogy tulajdonképpen mindenféle autonómiaalakzatnak a lényege a hatalommegosztás. Az autonómiának az a lényege, hogy a politikai közösségekben mindig van egy főhatalom, a szuverenitás letéteményese, és ez a hatalmi monopólium valamilyen okra visszavezethetően az általa szuverén módon birtokolt hatalomnak egy részét átruházza egy vagy több, a törvény által elismert testületre.  A hatalom átruházásának nagy általánosságban két formája van: egy területalapú és egy személyi elvre alapozó változata. A területi alapú hatalommegosztásnak a lényege az, hogy a hatalmat egy, az államszerkezet részeként hivatalosan elismert terület törvényes keretek között megválasztott, a hatalmat azon a területen az ott élők nevében gyakorló testületre ruházzák át. A személyi elvű autonómia esetében nincs területi alap, hanem valamilyen szempont szerint azonosított és nyilvántartásba vett személyek által létrehozott – közjogi vagy akár magánjogi – intézmény a birtokosa ennek a megosztott, átruházott hatalomnak.

Miben térnek el az álláspontok a szakirodalomban a területi autonómia kapcsán?

A vitatott kérdés az, hogy mi az a területi egység, amelyen belül az autonómia érvényesül. Az esetek többségében ez egy, már eleve létező közigazgatási alegység, amely szimmetrikus vagy aszimmetrikus rendszerben plusz hatalmat kap a főhatalomtól. A szimmetrikus hatalommegosztás azt jelenti, hogy a területi alapú egységek arányosan, egyenlő mértékben részesülnek a hatalomban. Az aszimmetrikus rendszerekben a különböző területi egységek különböző típusú hatalmakat kapnak, a hatalommegosztás tartalma, jellege pedig változhat. A dolog egyszerűbb akkor, ha egy eleve létező közigazgatási egység lesz a birtoklója a megosztott hatalomnak. Az a nagyobbik probléma, ha úgy kell területi autonómiát létrehozni, hogy egy adminisztratív szempontból nem létező területet kell különleges státussal felruházni. Ekkor ennek az adminisztratív szempontból nem létező területnek létre kell hozni a demokratikus módon megválasztott képviseleti szervét, kiépíteni a terület vonatkozásában illetékes végrehajtó és – akár – a bírói hatalom intézményeit, majd ezekre a testületekre kell átruházni a megosztott hatalmat. További probléma a területi és az etnikai elv összeegyeztetése: tekintettel arra, hogy a területi autonómia a területen élő valamennyi személy fölött gyakorolt megosztott hatalom, az ilyen jellegű intézményes berendezkedések rendszerint elkerülhetetlenül „fordított kisebbségeket” hoznak létre, ami jelentős mértékben megnehezítheti a területi autonómia alapjául szolgáló politikai akarat létrejöttét.

Mondana néhány példát ezekre az autonómiaformákra?

Számos példa van a világon. A szakirodalom egyik leggyakrabban idézett szerzője, Thomas Benedikter, a dél-tiroli autonómiaalakzat elismert kutatója összesen 60 területi alapú autonómiát vett leltárba. Egy másik gyakran idézett szerző, a finn Åbo Akademi munkatársa, Maria Ackrén 66 területi alapú autonómiát azonosított. Ezeknek a területi autonómiáknak egy nagyon jelentős része inszuláris autonómia: ide tartoznak az Åland-szigetek, Aruba, az Azori-szigetek, Guam, Puerto Rico, a Falkland-szigetek, Francia Polinézia, Korzika, Szardínia, Szicília, Man-szigetek, Grönland, a Feröer-szigetek, vagy Ausztrália vonatkozásában a Norfolk-sziget, illetve a kontinens északi csücskéhez közeli Torres-szigetek, és az Új-Zéland fennhatósága alá tartozó Cook-szigetek. Európában a kontinentális területi autonómiára is több példa van: az olaszországi Dél-Tirol és Aosta-völgy, a spanyolországi katalán, baszk és gallego autonómiák, vagy a brit korona illetőségébe tartozó, a devolúciónak nevezett folyamat eredményeként fokozatosan egyre jelentősebb helyi hatalomra szert tevő Skócia, Wales, illetve Észak-Írország. További példként említhető a moldvai gagauz, vagy az ukrajnai Krím-félsziget, az azerbajdzsáni Nahicseván, stb.

Budapesti előadásában említette, hogy az autonómiastátusok elérésének három módja van: nemzetközi szerződés vagy kétoldalú szerződés révén, illetve a belső jogrend alakítása alapján. Mondana mindegyikre egy-egy példát?

Az autonómiastátus elnyeréséhez rendszerint a három feltétel közül legalább kettőnek, de akár mind a háromnak érvényesülnie kell. Tudnék olyan példákat is mondani, ahol hangsúlyosan kidomborodik a három feltétel valamelyike. Az Åland-szigetek a legismertebb példa arra, amikor egy nemzetközi szervezet hoz létre autonómiát valamelyik szuverén állam területén: ennek az autonómiának egy népszövetségi határozat szerzett érvényt 1921-ben. Ismeretes, hogy az első világháborút lezáró, Woodrow Wilson nevéhez fűződő békerendszernek volt az eredménye a Népszövetség létrehozása. A többnyire svédek által lakott Åland-szigetekkel kapcsolatos területi vitában a Népszövetség biztonsági – a térség demilitarizálásával kapcsolatos – okokra visszavezethetően ismerte el az illetékességét, és végül Finnország javára döntötte el a szigetek hovatartozásának a kérdését, úgy, hogy elfogadta a szigetek autonómiáját garantáló svéd-finn megállapodást, garanciát vállalva annak betartatását illetően. A megállapodást a finn parlament 1922-ben ratifikálta, beépítve azt a finn belső jogrendbe. Ennek a békerendszernek volt a része többek között az a kisebbségi szerződés, amely Románia esetében a székelységnek és a szászoknak különleges státust, az ålandihoz hasonló garanciális rendszert helyezett kilátásba. És itt tennék egy kis kitérőt. A román-magyar viszonyban az autonómia történetének van ugyanis két rendkívül fontos mozzanata, amelyeket szerintem nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor, amikor az etnikai alapú autonómia romániai esélyeit latolgatjuk. Az egyik az, hogy a Nagy-Romániát létrehozó liberális miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu lemondott a posztjáról, mert nem volt hajlandó aláírni azt a kisebbségi békeszerződést, amely ilyen jellegű kötelezettséget ró Romániára (a szerződést, amelynek parafálása a Trianoni Békeszerződés előfeltétele volt, végül Constantin Coandă tábornok, hadtestparancsnok írta alá). Azt látjuk tehát, hogy miközben Finnország késedelem nélkül beépíti a jogrendjébe a nemzetközi döntőbíráskodás ajánlását, Románia esetében az ország egyik vezető politikusa dicsősége teljében inkább befejezi a pályáját, de nem hajlandó vállalni a szerződés aláírásának ódiumát. Ez a magatartás véleményem szerint azóta is meghatározza a román politikai gondolkodást, illetve, azon belül, az autonómia kérdéséhez való viszonyulást. A másik fontos mozzanat a mind román, mind magyar oldalról sokat kárhoztatott magyar autonóm tartomány volt, amelynek a történetét ugyancsak hajlandóak vagyunk elfelejteni. Ezt az „autonómiát” a szovjetek erőszakkal nyomták le 1952-ben a román állam akkori illetékeseinek a torkán: gyakorlatilag Moszkvában írtak egy új alkotmányt, amelyben a nemzetiségi kérdés kezelésének szovjet modelljét erőltették rá Romániára. Ezért gondolom azt, hogy ma, amikor a magyar autonómia romániai megvalósulásának az esélyeit kutatjuk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezek a sérelmek a román politikai kultúra részeivé váltak, olyan adottságok, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor, amikor autonómia-követeléseket fogalmazunk meg a román féllel szemben. Visszatérve a kérdésre: nemzetközi szervezet fellépésének az eredményeként – de, mint láttuk, kétoldalú megállapodásra is visszavezethetően – létrehozott autonómiára példa a finnországi Åland-szigetek. Két ország közötti szerződés révén létrehozott autonómiára Dél-Tirol hozható fel példaként, de érdekes módon ennek a történetében is szerepe volt nemzetközi szervezetnek. Tirol kettéosztása és déli részének Olaszországhoz való csatolása az első világháborút követően sok problémát okozott az ott élő osztrák, német anyanyelvű népességnek, mind a két világháború között, mind a második világháború idején. 1946-ban Karl Gruber osztrák külügyminiszter és Alcide de Gasperi olasz kormányfő egyezményt írtak alá, amely megerősítette Olaszország fennhatóságát Dél-Tirol fölött, a terület számára biztosított autonómia feltételéhez kötötten. Ennek a megállapodásnak hosszú idő elteltével sikerült végül úgy tartalmat adni, hogy Ausztria és Olaszország 1992-ben hivatalosan lezártnak nyilvánította a Dél-Tirol jogállásával kapcsolatos vitát, azt követően, hogy az 1950-es, 1960-as években halálos áldozatokat követelő terrorcselekményekre került sor, az ügyet Ausztria 1959-ben az ENSZ elé vitte, majd a nemzetközi nyomás hatására az olasz parlament 1972-ben elfogadta a tartomány első autonómia-statútumát. Az olasz jogrendbe foglalt autonómiának azonban csak fokozatosan, kitartó munka és a térségben élő olasz és német anyanyelvű polgárok türelmes együttműködése nyomán lehetett érvényt szerezni: Dél-Tirol autonómiája számára a 2001-ben lezajlott alkotmányos reform hozta meg végül azokat az alkotmányos garanciákat, amelyeket az autonómia-küzdelem szereplői már a kezdet-kezdetén szükségesnek ítéltek. A belső jogrend módosításával létrejött autonómiaformákra jó példa Spanyolország, ahol a Franco-rendszer összeomlása utáni megállapodás hozta létre az új politikai berendezkedés keretét, és azon belül az autonóm közösségeknek a fogalmát. Ezt az 1978-ban elfogadott alkotmány is tartalmazza, azzal együtt – tegyük hozzá –, hogy a spanyol alkotmány is kimondja, akárcsak a román, a spanyol nemzet megbonthatatlan egységét, a spanyol hon feloszthatatlanságát, illetve azt, hogy az állam hivatalos nyelve a spanyol. Mi több, a spanyol alkotmányban a romántól eltérően az is szerepel, hogy az állam hivatalos nyelvét minden állampolgárnak ismernie kell.

A felsoroltak valamelyike szolgálhat-e modellként Székelyföld számára?

Erről lehet vitázni. Én mindenesetre azt gondolom: sokat ártottak az erdélyi magyarságnak azok, akik azt próbálták elhitetni, hogy az etnikai alapú területi autonómia kérdését Romániában nemzetközi nyomásra fogják megoldani. Szerintem már legalább 15-16 éve egyértelmű, hogy olyan korban élünk, amikor ebben a kérdésben nem számíthatunk nemzetközi segítségre. Nincs olyan érvényes nemzetközi jogi norma, nincs olyan helyzet, ami alapján mi bármilyen befolyásos nemzetközi szereplőtől elvárhatnánk, hogy megpróbálja ráerőszakolni Romániára Székelyföld területi autonómiáját, vagy az autonómia bármilyen más változatát. Ami pedig a kétoldalú államközi szerződést, mint lehetséges utat illeti: érdemes egy kicsit felidézni a közelmúltat. Emlékezetes, hogy az 1996-ban Románia és Magyarország között aláírt stratégiai partnerségi szerződés azért volt fontos, mert ez volt a feltétele annak, hogy a NATO-felvételre mindkét ország egyáltalán esélyessé váljék. Aláírása elhúzódott, mert Magyarország végig azt remélte, hogy a szerződésbe bele lehet venni a kollektív jogokkal kapcsolatos garanciákat, legalább az Európa Tanács 1201-es ajánlásának a szintjén. 1996 júliusának első napjaiban, amikor már kezdett sürgetővé válni a kétoldalú tárgyalások lezárása és a szerződés aláírása, a Magyar Miniszterelnöki Hivatal, a Külügyminisztérium, valamennyi mérvadó politikai párt és a határon túli magyarok szervezetei közös nyilatkozatot adtak ki arról, hogy támogatják a kisebbségi magyar közösségek autonómiatörekvéseit. Néhány nappal ezt a nyilatkozatot követően az Amerikai Egyesült Államok kormányának egy magas rangú képviselője hivatalos nyilatkozatban foglalt állást a kérdésben, határozottan elutasítva az etnikai autonómia minden formáját. (Nem tartozik szorosan a történethez, de fontos adalék, hogy bő félévvel korábban ugyanaz a State Department éppen az etnikai elv területi érvényesítése alapján adta áldását a boszniai háborút lezáró Daytoni Békemegállapodásra!)  Újabb pár nap elteltével Horn Gyula magyar miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország készen áll aláírni Romániával a szerződést, abban a formában, amelyben szerepel ugyan az 1201-es ajánlás, ám amelyre vonatkozóan a felek kijelentik, hogy az nem vonatkozik kollektív jogokra, és nem kötelezi a feleket arra, hogy etnikai alapú területi autonómiát adjanak kisebbségekhez tartozó állampolgáraiknak. Végül 1996 szeptemberében Temesváron alá is írták a megállapodást, a két ország pedig bekerült a NATO-ba. Magyarország nyilván nem volt abban a helyzetben, mint Dánia, amikor Schleswig tartomány funkcionális autonómiájának megadására kényszerítette Németországot: 1955-ben, amikor napirendre került Nyugat-Németország NATO- felvétele, a közgyűlés előtti este a dán miniszterelnök felhívta a német kollegáját, és azt mondta neki: ha azt akarja, hogy Dánia Németország felvétele mellett szavazzon, akkor adjon autonómiát a Dél-Schleswigben élő dánoknak. Azóta van autonómiájuk a németországi dánoknak. Ilyen típusú befolyásra Magyarországnak nem volt esélye 1996-ban, és nem hiszem, hogy a közeljövőben lesz olyan helyzet, amelyben a magyar kormány kétoldalú szerződés keretében létrehozott autonómiának az igényével léphetne fel.

Akkor tehát marad az egyetlen járható út a területi autonómia elérésére: a román jogrend módosítása. Ezzel vissza is térhetünk a legelső kérdésre: úgy gondolja, hogy ez a folyamat többet tarthat a felmérésben emlegetett 12 évnél. Ezt mire alapozza?

Arra, hogy semmilyen olyan jelet nem látok a román közgondolkodásban, a közvéleményben, a román politikai szereplők viselkedésében, ami arra utalna, hogy a jelenleg dominánsnak tekinthető, az etnikai alapú autonómia-eszmét zsigerből visszautasító gondolkodási mintákhoz képest – 12 év ebben a tekintetben nagyon rövid idő! – akkora horderejű fordulatra kerülhetne sor, hogy a hatalommegosztáshoz elengedhetetlen politikai akarat létrejöttéről beszélhessünk, ennek alapján pedig a román jogrend lehetővé tegye az etnikai alapú területi autonómiát. A budapesti konferencián felszólaló két elismert szaktekintély, Andreas Gross vagy Markku Suksi egyaránt azt hangsúlyozta, hogy a belső jogrendre alapozott autonómiaalakzatok létrejötte hosszú tanulási folyamatot feltételez, létrejöttükhöz, konszolidálódásukhoz nagyon sok bölcsességre, önkorlátozó viselkedésmódra van szükség – láttuk mi is előbb Dél-Tirol esetét. Én egy ilyen jellegű elmozdulásnak a jeleit nem látom ez idő szerint, sem a magyar, sem a román szereplők részéről. Készséggel elismerem természetesen, hogy tévedhetek – bár így lenne! Fontos hozzátenni mindenesetre, hogy ez a becslés a jelenlegi belpolitikai, illetve világhelyzetből indul ki, és nem számol olyan előre nem látható felfordulással, amely esetleg gyökeresen megváltoztatja az erőviszonyokat.  

Gondolom, nem is a román politikusokat kell meggyőzni, hanem előbb a többségi román társadalomban létező félelmeket kellene ehhez lebontani.

Pont erről van szó. A romániai magyarság vezető politikai ereje számtalanszor belement ebbe a hibába az elmúlt évek során. Hiába használjuk mi fel a kormányzati pozíciónkat vagy egyéb tárgyalási lehetőségeinket arra, hogy egy-egy szereplőt konjunkturálisan meggyőzzünk arról, hogy nekünk mi jó, ha annak a politikai szereplőnek a jövője a román szavazóbázistól függ. Senki nem engedheti meg magának politikai szereplőként azt, hogy szembemenjen a szavazókkal. Ha szembemegy, az történik, ami a Demokrata Liberális Párttal történt a MOGYE magyar karának ügyében. Hiába született kormányhatározat a magyar fakultásról, annak nem lehet érvényt szerezni az érintettek akaratával szemben. Ha jól belegondolunk, valami hasonló történt a Nemzeti Parasztpárttal is az 1996–2000 közötti közös kormányzást követően is.  A jelzett probléma egyébként egy tágabb jelenségkörre is érvényes: az elmúlt huszonkét év kisebbségi jogharcának számos fontos eredménye, vívmánya rendkívül ingatag alapon áll arra visszavezethetően, hogy a román többség nincs meggyőződve azok indokoltságáról, illetve jogosultságáról. Hiába létezik számos fontos törvényes előírás, egy jelentős részüknek nem lehet érvényt szerezni, mert akiknek hivatali kötelessége volna azokat alkalmazni, elszabotálják vagy nyíltan megtagadják az alkalmazást, és gyakran a szűkebb környezetükben elismerést arató nemzeti hős – a román nemzet érdekeit sértő rendelkezéseknek ellenálló – szerepében tetszelegnek ennek okán. Tartani lehet attól, hogy az ilyen típusú rendelkezések nem lesznek hosszú életűek: az első adódó lehetőség az eltörlésükre minden valószínűség szerint nem fog kihasználatlanul maradni.  

Van-e járható útja a román félelmek lebontásának?

Meggyőződésem szerint van. A probléma az, hogy nagyon el vagyunk késve. Ezzel függ össze alapvetően a borúlátásom. Már nagyon rég messze kellene tartanunk azokban a dolgokban, amit én szükségesnek látok ahhoz, hogy az autonómia kérdésében több eséllyel találjunk támogatásra, megértésre a román fél részéről. Bizonyos szempontból örülök annak, hogy ez a kérdés most, 2013-ban megérintette végre a romániai magyar nyilvánosság ingerküszöbét. Csak az a baj, hogy rendkívül későn. A 90-es évek elejétől mondom azt, hogy ha az erdélyi magyarság politikai ereje, bármelyik legyen az, komolyan gondolja mindazt, ami fennforog az erdélyi magyar közgondolkodásban az autonómiával kapcsolatosan – és a kérdést nem kizárólag kampánycélokra akarja felhasználni –, akkor elképzelhetetlen, hogy ne legyen stratégiája a román közvélemény megszólítására. A többségi társadalomnak türelmesen, a román nemzeti narratíva érzékenységeit figyelembe véve kell elmagyarázni, hogy amit akarunk, az nekünk miért fontos, hogy azt mi hogyan képzeljük el részleteiben, hogy annak rájuk nézve milyen következményei lennének. Ha mi csak mondjuk a magunkét, és közben nem figyelünk arra, hogy a románok mit tudnak, mit gondolnak rólunk, akkor ezen az úton előre haladni nem lehet. Ma már számolni kell azzal is, hogy az elmúlt húsz évben felnövő generációk sem abban a szellemben nevelkedtek, amire szükség lett volna ahhoz, hogy a magyar kisebbség kérdésében megértőbb viszonyulás lehessen tőlük elvárható – súlyos adottság, hogy ebben komoly felelősségrésze van annak is, ahogy a kisebbségi jogharcot az elmúlt két évtizedben lefolytattuk. Hiba volna nem látni, hogy a magyarokkal szembeni ellenérzések újratermelődnek és mélyülnek a fiatalabb generációk képviselőiben. Példa erre a kovásznai hajpánt-történet, vagy egy még hajmeresztőbb eset: egy konstancai diák, aki 2011-ben egyedüliként érettségizett színtízesre a szigorú vizsgafeltételek közepette, a terveivel kapcsolatos kérdésre válaszolva azt mondta, hogy politikai pályára készül, és célja az, hogy a magyarokat kiűzze a román parlamentből. Lehet erre azt mondani, hogy ezek elszigetelt esetek, de több vizsgálat eredménye alapján állítható, hogy a román-magyar viszony mutatói a fiatal generációk körében komoly aggodalomra adnak okot. Hogy ezt az újratermelődő magyarellenességet hogyan fogjuk tudni lebontani, hogy jönnek létre irányunkban megértőbb generációk, az egy nagyon nehéz kérdés. Tény, hogy minél később kezdjük el, annál lehetetlenebb lesz ez a feladat.