Április 15-e az idők folyamán véres tragédiák napja lett. Ezen a napon halt meg 1865-ben az Egyesült Államok elnöke, Abraham Lincoln, aki ellen egy nappal korábban hajtotta végre merényletét a washingtoni Ford's Theatre-ben John Wilkes Booth. A fejbe lőtt politikus másnap reggel belehalt sérülésébe, Booth azonban az elnök meggyilkolásával sem tudta megakadályozni a polgárháború befejezését és a Konföderáció bukását.

Az 1838-as születésű John Wilkes Booth a kor egyik legelismertebb amerikai színésze volt; főként Délen örvendett nagy népszerűségnek, ám a polgárháború kitörése után mégis Északon folytatta pályafutását. Maga Lincoln elnök is több alkalommal látta Booth-t a színpadon – egy alkalommal például személyesen is gratulálni akart neki alakításáért –, a férfi pedig tehetségének köszönhetően az 1863-ban megnyíló Ford's Theatre előretörésében is meghatározó szerepet játszott. A színész azonban mindeközben a rabszolgatartó államokkal szimpatizált, és washingtoni karrierje ellenére megszállottan gyűlölte Lincolnt, akit az 1865. április 14-i támadás előtt egyszer már megpróbált félreállítani.

Booth 1865 márciusában elhatározta, hogy hat társával elrabolja, és a déliek fővárosába, Richmondba viszi az elnököt, ám az akció kudarcot vallott, mivel a politikus nem jelent meg a várt helyen. Ezután Booth és a Konföderáció esélyei egyre csökkentek, hiszen ezekben a napokban az Unió végső győzelme már elkerülhetetlennek látszott: április 3-án Grant tábornok bevonult Richmondba, hat nappal később pedig Robert E. Lee Appomattoxnál letette a fegyvert az északiak előtt. A színész azonban az utolsó pillanatig bízott benne, hogy megakadályozhatja a Konföderáció bukását, ennek érdekében pedig egy újabb, az előzőnél sokkal grandiózusabb összeesküvést szervezett.

Booth nem csupán Lincoln életét akarta kioltani, hanem két társával, Lewis T. Powell-lel és George A. Atzerodttal Andrew Johnson alelnök és William H. Seward külügyminiszter meggyilkolását is tervbe vette. A színész úgy vélte, az Unió három legjelentősebb politikusának halála után Észak anarchiába süllyed majd, ami a Konföderáció számára esélyt jelentett volna a háború újrakezdéséhez.

Booth a merényletek időpontját 1865. április 14-ére tette, Lincoln ugyanis ezen a napon – Richmondban tett látogatása után – visszatért Washingtonba, és az előzetes híradások szerint a Ford's Theatre-ben meg kívánta tekinteni az Our American Cousin – Az amerikai kuzinunk – című vígjátékot. Este tíz órakor lépett be a színház épületébe, és pisztollyal a kezében az elnöki páholyba ment, ahol Lincolnon és a first ladyn kívül egy fiatal katonatiszt, Henry Rathbone és annak menyasszonya tartózkodott.

A színész hátulról fejbe lőtte az elnököt, késével megsebesítette a rátámadó Rathbone-t, majd a páholyból a színpadra ugrott, és elkiáltotta magát: „Sic semper tyrannis!” – azaz minden zsarnok így jár; ez egyébként Virginia állam mottója – „Megbosszultam a délieket!” Booth a merész ugrás következtében eltörte a lábát, ám szerencséje volt, ugyanis belépőjével meglepte a közönséget, és mire a nézők ráeszméltek, hogy a népszerű színész felbukkanása nem a cselekmény része, a merénylő már kibicegett a lovához és elmenekült Washingtonból. Abraham Lincolnt azonnal a színházzal szemben fekvő fogadóba vitték, ám az orvosok már nem tudtak segíteni rajta: az elnök április 15-én reggel 7 órakor meghalt.

Abraham Lincoln meggyilkolását az Egyesült Államok népe mély megrendüléssel és általános gyásszal fogadta: a politikus holttestét néhány nap múlva a Capitoliumon ravatalozták fel, majd vonattal az illinois-i Springfieldbe szállították, ahol május 4-én helyezték végső nyugalomra. Booth, aki tettével hiába próbálta „megmenteni” a Konföderációt, eközben dél felé menekült, a nyomában járó 10 000 katonát, rendőrt és ügynököt azonban nem sokáig tudta megtéveszteni. A színész előbb egy Samuel Mudd nevű orvosnál kezeltette törött lábát, majd egy virginiai farmon húzta meg magát, ám üldözői április 26-án megtalálták rejtekhelyét. Booth nem volt hajlandó megadni magát, ezért rágyújtották az uradalom épületét, majd egy katona lelőtte őt, amikor támadólag ráemelte a pisztolyát.

Az amerikai történelem első elnökgyilkosságának elkövetőjét még sikerült élve kihozni a lángok közül, néhány órán belül azonban követte Lincolnt a másvilágra. John Wilkes Booth ajkát állítólag ez a szó hagyta el utoljára: „Hiábavaló.” A férfi valószínűleg arra gondolt, hogy Lincolnt az ő halálával sem lehet visszahozni az élők sorába, a későbbi események tanúsága szerint azonban sokkal inkább a Ford's Theatre-ben elkövetett merénylet, a Konföderáció feltámasztására tett kísérlet bizonyult hiábavalónak.

Hullámsírban a Titanic

1912-ben ezen a napon került hullámsírba a Titanic. Korának legnagyobb utasszállítója  április 12-én  indult ki Southampton kikötőjéből, és senki nem gondolt arra, hogy 1912. április 14-én, kevéssel éjfél előtt jéghegynek ütközik, és 15-én hajnalban már a tenger mélyén pihen.

A Titanic – azzal a céllal, hogy a tengert átszelő leggyorsabb hajónak járó Kék Szalagot elhódítsa – csaknem óránkénti 40 kilométeres sebességgel szinte vakon rohant neki egy jéghegynek az Atlanti-óceán északi vizein, Újfundland partjaitól 640 kilométerre. A jéghegy által a Titanic oldalán hasított 91 méter hosszú léken át rövid idő alatt több ezer tonna tengervíz zúdult a hajótérbe, a 16 vízzáró biztonsági kamrából hatot elöntve. A hajótest orr-része elmerült, a tat a vízfelszínnel 80 fokos szöget bezárva, 60 méter magasra kiemelkedett a tengerből. Az ilyen jellegű terhelésre nem méretezett szerkezet az ütközés után két és fél órával kettétört, a két hatalmas roncsdarab egymástól 600 méterre csapódott be 3800 méter mélyen a tengerfenékbe, a Titanic 2223 utasa és tengerésze közül 1517-et magával rántva a hullámsírba.

Az óriásnak, amelynek csupán hárommillió összetartó szegecse 1200 tonnát nyomott, az akkor valóban világelső brit mérnöki tudás diadalát kellett volna hirdetnie a világtengereken. No és a leendő tulajdonos, a megrendelő White Star hajótársaság is arra számított, hogy ezzel a teljesítménnyel háttérbe szorítja a piacvezető Cunard Line-t. A számok alapján a hajó ma is az élvonalba tartozna: 883 láb, vagyis mintegy 270 méteres hosszával nagyobb volt, mint a jelenlegi korszerű tengerjárók zöme, és 52 ezer tonnás vízkiszorítása sem maradna el sokkal az óceánokat ma járó utasszállítók legtöbbjétől.

A Titanic első útjára a korabeli európai és amerikai felső néhány száz jeles képviselői is jegyet váltottak. Közülük is a leggazdagabb John Jacob Astor, az amerikai pénzarisztokrácia akkori csúcsát képviselő Astor család feje volt, aki a merülő hajó fedélzetéről mosolyogva integetett a mentőcsónakban ülő várandós feleségének. Ez az utolsó kép, amelyet az utókor őriz a 46 éves ingatlanmágnásról, akit nem sokkal később a fedélzetre zuhanó elülső hajókémény zúzott halálra. A Titanicot körbefonó egyik legismertebb – valóságtartalmában ellenőrizhetetlen – legenda is vele kapcsolatos: amikor a hajó nekiment a jéghegynek, és a fedélzetre jókora jégdarabok zúdultak, JJ Astor állítólag így kiáltott fel: „Valóban jeget kértem a whiskymhez, de ennyi azért túlzás...”

A katasztrófáért az első számú közvetlen felelősnek a legtöbben azóta is Edward Smith kapitányt, kora legmegbecsültebb hajóparancsnokát tartják. Smith kapitányhoz méltó bátorsággal halt meg: utoljára a Titanic kapitányi hídján látták, bár holttestét soha nem találták meg. Szakértők azonban az ő súlyos mulasztásának tartják, hogy jóllehet a szerencsétlenség előtti órákban hat figyelmeztetés érkezett rádiótávírón a közelben úszó jéghegyekről más hajóktól, a Titanic nem lassított.

A Titanicnak két testvérhajója épült, mindhármuk neve jól kifejezi a kort jellemző gigantomániát: az Olympic és a Gigantic lettek volna a leghosszabb óceánjárók, amelyek egyben a legnagyobb luxussal is szolgálnak. A Gigantic nevét a Titanic katasztrófája után Britannicra változtatták. Az Olympic a leselejtezés sorsára jutott, a Britannic az első világháború idején kórházhajóként szolgált. Épp a görög Lemnosz szigete felé haladt, amikor 1916. november 21-én, kedd reggel 8 óra 12 perckor hatalmas robbanás rázta meg a hajót.

A nap, amely megváltoztatta az angol futballt

Huszonnégy esztendeje, 1989. április 15-én az angol labdarúgás legszörnyűbb tragédiáját élte át. A Liverpool FC-Nottingham Forest FA-kupa-elődöntőn a sheffieldi Hillsborough-stadionba benyomuló drukkerek 96 szurkolót tapostak halálra. A tragédia következménye, hogy ma az angol labdarúgó Premier League nézői a világ legbiztonságosabb pályáin szurkolhatnak.

Maga a találkozó mindössze hat percig tartott. Miközben a Vörösök támadója, Peter Beardsley eltalálta a kapufát, az ellentétes kapu mögött, a túlzsúfolt Leppings Lane-tribünön a szurkolók már az életükért küzdöttek.

Az FA-kupa sheffieldi elődöntőjére érkező liverpooli szurkolókat a stadion Leppings Lane felőli oldalán öt szektorban szerették volna elhelyezni, amelyek mindegyike 1600-1600 embert tudott biztonságosan befogadni. Fél órával a mérkőzés kezdete előtt a kapu mögötti 3-as és 4-es szektor már zsúfolásig megtelt, ám az utcán még mindig szurkolók ezrei várakoztak, hogy a forgóajtókon keresztül bejussanak.

Ezért a rendőrség elrendelte, hogy a legnagyobb, C kaput nyissák meg a drukkerek előtt – ez okozta a végzetes tragédiát. Mintegy kétezer liverpooli drukker nyomult be a stadionba, és miután a folyosók éppen a 3-as és 4-es szektorokhoz vezettek, automatikusan oda akartak betódulni.

A bent lévők közül néhányan a kerítésen keresztül próbáltak átmászni az üres szektorokba, akinek ez nem sikerült, azt halálra taposták. Az 1600 főre hitelesített szektorokban háromezren is lehettek, és 15 órakor elkezdődött ugyan a mérkőzés, ám nem sokkal később már halottak, sérültek és pániktól megzavarodott emberek tömege lepte el a játékteret.

94-en a helyszínen vesztették életüket, a 14 esztendős Lee Nicol négy nappal később, a kórházban halt bele a sérüléseibe, a 96. áldozat, Tony Bland pedig négy év kómát követően, 1993 márciusában távozott az élők sorából. Összesen további 766-an szenvedtek sérülést, sokan közülük máig nem tudták feldolgozni az átélt szörnyűségeket.

A tragédia után négy nappal The Truth, azaz Az igazság címmel jelent meg a The Sun címoldala, s cikkében a bulvárlap többek között azt írta: a liverpooli szurkolók kirabolták az áldozatokat, segítségnyújtás helyett levizelték a rendőröket, és meggyalázták egy lány holttestét. Mint később kiderült, a forrás nélkül leközölt írásnak nem volt köze a valósághoz, Kelvin McKenzie főszerkesztő magánakciójáról volt szó. Az eset után a megdöbbent liverpooliak bojkottálták a lapot, az újság 200 ezres példányszáma majdnem a huszadára csökkent a városban. 1993-ban a lap megkövette olvasóit, ám ez is kevésnek bizonyult, a The Sunt azóta sem olvassák a liverpooliak.

A Hillsborough-tragédiát követően Angliában vizsgálat kezdődött: Lord Justice Taylor vezette azt a bizottságot, amely ajánlásokat fogalmazott meg a stadionok biztonságosabbá tételére és a futball-huliganizmus visszaszorítására. A Taylor-jelentés 1989. augusztus 4-én jelezte, a tragédiát a rendőrség rossz tömegkezelése, illetve a C kapu megnyitása okozta, s visszautasította azokat a vádakat, amelyekkel például a South Yorkshire-i rendőrség a szurkolókra próbálta áthárítani a felelősséget, mondván, ők érkeztek késve, ráadásul részegen.

A Taylor-jelentés ellenére a sheffieldi bíróság 1990. augusztus 14-én úgy határozott, bizonyítékok hiányában senki ellen sem emel vádat. A brit futballtörténelem legsúlyosabb katasztrófájáért azóta sem vontak senkit felelősségre.

A Hillsborough-katasztrófa nyomán a Taylor-jelentés egyes ajánlásai törvényerőre emelkedtek, ennek köszönhetően bontották le a szektorok előtti rácsokat, különítették el a szurkolótáborokat, rendelték el az ülőhelyek kialakítását és az alkoholtilalom bevezetését. Bár Taylor a zárt kamerahálózatot is javasolta, jogerőre sohasem emelkedett, de az ajánlás hatására szinte minden első- és másodosztályú stadionban kiépítették azt.

A program keretében 27 pályát építettek át és újítottak fel. A tény, hogy a rendőrség az ominózus meccsen több száz drukkert beengedett egy olyan szektorba, amely már egyébként is zsúfolt volt, arra késztette az illetékeseket, hogy a labdarúgó-mérkőzések biztosításának rendszerét is teljesen újragondolják. Ma már kamerák pásztázzák a nézőtereket, amelyek előtt rendezők sokasága is próbálja kiszűrni az esetleges rendbontókat, a belépéskor pedig mindenkit megmotoznak, és elveszik a veszélyesnek ítélt tárgyakat. A kiszélesített kijáratok biztosítják, hogy percekkel a lefújás után már üresek a lelátók.