Fogarasföld, Királyföld és Székelyföld határán Kőhalom eredetileg nem volt magyar város. Ma már az. Ellentétben számos erdélyi településsel, amelyre keserűen mondják rá lakói: még magyar. Kőhalom ma még erős magyar közösség. Helyzetjelentés a magyar szórvány napján.

Amikor másfél évtizeddel ezelőtt újságírók egy csoportja elkészítette a város és a vidék szociografikus feltérképezését, nagy volt a kísértés, hogy a kötetnek ezt a címet adjuk: Vár állott, most kőhalom. Olyan mértékű volt a beolvadás, az identitásvesztés, -tévesztés a magyar lakosság körében. A lelkészek tapasztalata szerint három házasságkötésből ma is csak egy színmagyar. A másik kettő vegyes.

S a vegyes házasság szinte kivétel nélkül azt jelenti, hogy a családban születő gyereknek román lesz az anyanyelve; akkor is, ha az édesanyjuk magyar. Végül is úgy döntöttünk: legyen a cím inkább a Kóborlás és helytállás.

Kóborlás és helytállás

Helyesen döntöttünk. A kóborlás, elvándorlás ellenére a helytállás példája a Brassó megyei kisváros, ahol a magyar igen mikéntjét és hogyanját a magyarigeni legendás lelkész, id. Szegedi László fia mutatta meg. Nemcsak a kőhalmiaknak.

A vár – amelynek helyén az Árpád-korban erődítmény állt – sem vált halom kővé/kőhalommá, noha ennek legalább akkora esélye volt, mint annak, hogy az ezredfordulóra eltűnik a magyarság. Akár a II. Géza által telepített szászok, akik a vár alatti települést a 12. században megalapították, majd a tatárjárás után újjáépítették. Neve Kőhalomként első ízben egy 1324-ből fennmaradt oklevélben fordul elő.

Várát a 16. század végén az erdélyi fejedelmek a város tulajdonába adták, amely időközben önálló szász szék központja lett. A 19. század elején 2941 lakosából 1230 szász volt, 975 román, 425 magyar. Mára a szászok gyakorlatilag elfogytak. Sokakat kiárusított a Ceaușescu-rendszer. Akit a német államnak nem volt ideje megvásárolni, a diktatúra bukása után kivándorolt. Javakorban vannak az akkori fiatal magyarok vagy románok, akik szász barátaikat a várostól tíz kilométerre levő állomásra kikísérték. A legutolsó hivatalos (2011-es) népszámlálási adatok szerint Kőhalom 5759 lakosából 4063 román, 1245 magyar, 338 roma volt.

A kilencvenes évek elején, amikor megismertem ifj. Szegedi László református lelkészt, ugyanabban a kapualjban találkoztunk, ahol most is.

Kőkerítés és a kidőlt kapu

A kőkerítés és a kidőlt kapu mögött a gaz, dudva benőtte a földhányásokat, omladozó falakra láthattunk rá a kapu résein. „Itt lesz a református templom!” – mondta az Uzdiszentpéterről Kőhalomba érkező tiszteletes. Három templom épült akkor a városban: az unitárius, a katolikus és a református. Aki templomot emel, nem a múlt emlékére teszi azt, nem is a mának épít, hanem a jövő alapjait rakja le – mondta Szegedi László.

Ma, amikor belépünk az új kapun, láthatjuk, hogy a fundamentumot a kőhalmiak lerakták. A tágas udvar egyik oldalán a templom, a másik oldalon a szórványkollégium épülete áll. Miként emlékezik Szegedi László a kilencvenes évek állapotaira?

„1989-ben a kőhalmi magyarság számbeli arányának a csúcsán volt, de ez nem jelentette azt, hogy a közösségi összetartó erő is egyenes arányban növekedett volna. Sőt, az etnikailag vegyes házasságok folytán az identitásvesztés, a beolvadás fokozódott. A lakosság növekedéséhez a második világháború utáni helyzet, a környező falvakban történt kollektivizálás és a városban zajló erőszakos iparosítás járult hozzá. Nagy számú fiatal települt be. Így érte el 1975 és 1989 között a maximális létszámot. Ám ekkor nincsenek konszolidált intézményei. Az 1975-ben alakult unitárius egyházközösség is csak 1990-ben kezdi el építeni templomát. (Egy olasz diplomatától vásárolta meg az ingatlant.) Német és osztrák segítséggel húzzák fel ugyanebben az időben Kőhalom-állomás katolikus templomát. Hogy 1990 és 1993 között a város szívében megépüljön a református templom is. Hogy negyven évnyi mostoha sors után a közösség önmagára találjon. 1990-ben indítottuk el a város magyar iskolahálózatának a továbbfejlesztését. A magyar nyelvű elemi oktatás a hetvenes évek közepén indul be, a nyolcvanas évek elején kialakult az V–VIII. osztályos magyar oktatás is. Anélkül azonban, hogy létezett volna a városban magyar óvoda… Ennek létrehozásával kezdtük 1990 őszén. A mi segítségünkkel, toborzásunk eredményeként jött létre a szakközépiskolai képzés is. 1990 januárjában ugyanis – egy általam és az akkori plébános, Sánta Antal által készített felmérés nyomán – kiderült, hogy a felső tagozaton és főként a középiskolai osztályokban 171 magyar diák tanul kizárólag románul. Így jött létre a magyar szakközépiskolai osztály, amelyben egyik évfolyamon elektrotechnikát, másik évben mechanikát tanulhatnak gyermekeink – magyarul. Így biztosítottuk az anyanyelvi oktatás lehetőségét óvodától az érettségiig.”

Szegénység és a demográfiai apadás

A szocialista nagyipari vállalatok csődje, a szegénység és a demográfiai apadás miatt a város magyar gyerekeinek a száma évről évre csökkent. A politikum is rájátszott arra, hogy 1994-ben Kőhalomban megszűnjön a magyar középiskolai osztály. Szegedi László elgondolkodott azon, hogy a közelebbi és távolabbi falvakból – főleg a Homoród mentéről – nagyon sok gyermek kimarad az iskolából. Anyagi okok, családi rendezetlenségek, félárvaság és árvaság miatt. Megkeresték ezeket a gyerekeket, és Kőhalomba hívták tanulni őket.

„Így indultunk el 1995-ben, László napján, június 27-én, és nyolc iratgyűjtővel tértem vissza. Két fiú és hat lány. Nagy meglepetést okozott a városnak, főleg az iskola vezetőségének és a politikumnak, mert egy halálra ítélt magyar oktatási intézményt, amelyről elkönyvelték, hogy ezennel vége, mi újraélesztettünk azzal, hogy idehoztuk a gyerekeket” – mondja a lelkész.  A Szegedi házaspár megosztotta a saját lakását velük, átadta a parókia egy részét a bentlakóknak.

Építkezni, pályázni, még koldulni is

„Akkor még én sem tudtam, mekkora felelősséget vállalok, hogy azok a gyermekek nemcsak itt laknak, hanem azoknak étkezniük kell. A szülők ugyanis nem tudták volna kifizetni ezeket a költségeket. Magunkra vállaltuk hát az óriási anyagi és erkölcsi felelősséget is. Építkezni, pályázni, koldulni kellett. Dolgozni, mert sosem tudhattuk azt, hogy hányan fognak jelentkezni. Senkit sem utasíthattunk vissza, aki magyarul akart tanulni” – folytatta Szegedi László.

1995-ben aztán megnyílt a bentlakás is, mely az eltelt 18 év alatt 750 diáknak nyújtott ideiglenes otthont. „Itt talált egymásra a templom és az iskola. Ez a követendő példa, az egyháznak jobban oda kell figyelnie az oktatásra” – hangsúlyozza a tiszteletes. Elmondása szerint a kőhalmi kollégiumba székelyföldi településekről is jönnek diákok, s a végzetteknek több mint 85 százaléka idehaza keresi a boldogulást.

„Ez azért van így, mert a gyerekek ezt látták-hallották tőlünk, ezt a szellemiséget sugalltuk nekik minden gesztusunkkal. A lányoknak azt mondom, hogy a legszebb karrier az anyaság. Ez nem azt jelenti, hogy a szakmai előmenetelről teljesen le kell mondani, de lehet a kettőt párhuzamosan végezni. A szórvány jövője demográfiai kérdés. Ha lesz szaporulat, akkor megmarad, ha pedig nem, akkor a világ pénzével sem lehet megmenteni” – részletezi a lelkipásztor.

Ma Kőhalomban az idősek aránya 40 százalék, ami szokatlanul jó arány, hiszen a környék településein a szépkorúak jelentik a lakosság akár 70–80 százalékát is.

Konszolidáló(dó) iskolahálózat

A konszolidálódó iskolahálózat meghatározta a vidék életét, növelte a magyarok presztízsét a város román vezetői – és nem utolsósorban, és nem is mellékesen – a román munkaadók körében. A legnagyobb munkaadó a bútorgyár volt, amelyet Toró Ida, a helyi RMDSZ-elnök vezetett. Számos magyar alkalmazottat foglalkoztat. De a kisebb vállalkozásokban, az üzletekben is szívesen foglalkoztatnak magyarokat. A román munkaadók szerint a magyarok fegyelmezettebbek, becsületesebbek, többet dolgoznak, minőségibb munkát végeznek, akár kevesebb bérért is.

A református egyházközség által működtetett – a magyar osztályok fennmaradását biztosító – szórványbentlakás is jó pár magyar értelmiséginek jelent munkahelyet. Évente pár magyar család költözik Kőhalomba; annyi, ahány elvándorol. Így az utóbbi negyedszázadban a református gyülekezet lélekszáma nem apadt.

„226 lélekkel vettem át a kőhalmi gyülekezetet, ma 219- en vannak. Ez, ami sajnos, nem jellemző más egyházi közösségekre, mindenhol aggasztóan apad a lélekszám…” – mondja Szegedi László, aki jól ismeri az erdélyi állapotokat, hiszen a Református Egyházkerület generális direktora, missziói előadója. Meggyőződéssel állítja: nem siratni, temetni kell a szórványt, hanem tenni érte; a helyzet ugyanis távolról sem reménytelen. Realista lévén elismeri, hogy rengeteg még a tennivaló, hiszen a kőhalmi magyar fiataloknak egyharmada napjainkban is román iskolába jár.

A kisiskolásokkal is törődni kell!

A kisiskolásokkal is törődni kell! Ezt ismerte fel Szegedi László, aki ma már a brassói Reménység Háza lelkésze. Addig nem hagyta ott a kőhalmi gyülekezetet, amíg meg nem találta azt a fiatal lelkészt, aki felvállalta annak a munkának a folytatását, amelyet éppen ő kezdett el három évtizeddel ezelőtt.

Szilágyi Zoltán tiszteletes maga is a kőhalomi szórvány diákotthon lakója volt. A teológia elvégzése után a szórványok szórványába ment szolgálni, tapasztalatot gyűjteni. Nem is akárki mellett! A szebiai református egyház püspökének, Halász Bélának volt segédlelkésze Hertelendifalván. Feleségével, a Vajdaságban született Judittal és kisfiával költözött vissza Kőhalomba.

Ő irányítja ma már az after school programot, amelyet a kőhalomi magyar tanítók, tanárok ingyen működtetnek. Sokan közülük a szórvány diákotthon neveltjei maguk is.

„Az udvar minden hétköznap délután gyermekzsivajtól hangos, hiszen újra beindult az afterschool program. Célja, hogy a magyar óvódásoknak és diákoknak olyan minőségi iskola utáni programot biztosítson, ahol magyar közösségben fejlődhetnek, érdeklődésüknek megfelelő tevékenységet végezhetnek és szakmai felügyelet mellett csinálják meg házi feladataikat. Az idén kiterjesztettük ezt a foglalkozást a felsős, ötödiktől nyolcadikos diákoknak is, mert nagy volt rá az igény.

A kisebbeket és óvódásokat minden nap elkísérik az egyházközségbe, a nagyobbak már egyedül ballagnak át az iskolából. Megérkezve tágas játszótér és udvar várja őket, ami Isten kegyelméből a tavaly készült el. Bevárják a negyedikeseket is, és miután kiszaladták magukat, az ún. Holland teremben kézműves, énekes és játékos foglalkozás keretében tanulnak valami újat. Két órakor a felsős diákok is megérkeznek és együtt ülünk asztalhoz, ahol elfogyasztjuk a finom, meleg ételt. Ezután a legkisebbek átvonulnak az óvodába, ahol minőségi játékokkal játszhatnak és mondókákkal, körjátékokkal szórakoznak. Az iskolások a teremben írják a leckéjüket, alsós és felsős diákok külön.

Ha egy-egy diáknak kérdése akad, osztálytársai vagy a tanár a segítségére van. Együttműködve segítenek egymáson és szívmelengető látni, hogy kötelességük végzése közben közösségi érzésük fejlődik, csiszolódik.  Egymásért és egymásnak vannak itt, ezt mindenki átérzi. A magyar tagozatoknak erősítést jelent, az egyházközség pedig betöltheti küldetését, hogy az Örömhírt ezen a módon is továbbítsa gyerekeknek  és szülőknek” – mondja Halász Hargita, a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa, aki Hertelendifalváról jött Kőhalomba.

Idéntől Kőhalomban üzemel a Magyar Református Szeretetszolgálat erdélyi irodája is, innen irányítják a Kőhalomnál jobban rászoruló településeknek és lakóinak a segélyeket.  

Van jövő

A jövőt illetően nem megnyugtatóak a demográfiai adatok sem: 1992-ben még 1428 magyar élt a településen, 2011-ben azonban már csak 977. De a gazdasági tendenciák ismét a javunkra változtak. A gazdasági világválság óta a Nyugat sem nyújt már létbiztonságot. Kevesen ugyan, de vannak, akik hazaköltöznek Kőhalomba.

A vállalkozók által szívesen látott magyar munkások pedig itthon is megtalálják számításaikat. Aminthogy a magyar értelmiségieket is megbecsüli a közösség. Egyre inkább tudatosodik: elsősorban az ő munkájuknak köszönhető, hogy ma erősödőben Kőhalom jó híre. A település nevének hallatán ma már nem az jut eszünkbe, hogy itt is él még néhány magyar. Hanem az, hogy az itteni magyar közösség másoknak is példát nyújt.