Marosvásárhely a 20. század első évtizedében egyfajta aranykorát élte. A város híres polgármesterének, Bernády Györgynek, „a városépítőnek” köszönhetően kialakult a ma is ismert központi szecessziós városkép, rendezték a vár környékét, közparkokat hoztak létre, csatornáztak, aszfaltozták az utcákat. A tereket, járdaszéleket virágokkal, fákkal ültették be. Mire mindennel elkészültek, kezdődött is a Nagy Háború, és négy év múlva, 1918 novemberében azzal szembesültek, hogy napokon belül bevonulhatnak a városba a román hadsereg csapatai. Ekkor került sor Marosvásárhelyen egy „székely-magyar nemzetgyűlés” megszervezésére. Fodor János történésszel idéztük fel a száz évvel ezelőtti eseményeket.

Hogyan képzeljük el Marosvásárhelyt 1918 novemberének közepén, milyen volt a hangulat, kik vezették a várost, mi célból akarták megszervezni a székely nemzetgyűlést?

Természetesen a háború előtti időszakhoz képest visszafogottabban, de azért zsongott a város, szervezkedtek, megpróbáltak a háborús zűrzavar és összeomlás közepette valamilyen rendet biztosítani, és ugyanakkor Erdélyt és szűkebb értelemben a Székelyföldet „megmenteni”. 1918. november 13-án megtörtént a belgrádi katonai konvenció aláírása, ami utat nyitott a román hadseregnek a Maros demarkációs vonaláig való előrenyomuláshoz. A konvenció és az aradi tárgyalások eredményeinek tudatában Bethlen István november 17-én több erdélyi vezetőt hívatott Marosvásárhelyre, ahol egy „székely nemzetgyűlés” megszervezését próbálta előkészíteni.

Tulajdonképpen ismervén a román nemzeti törekvéseket, a román nemzeti nagygyűlést próbálták megelőzni az akcióval, amihez a szászok támogatását is megpróbálták elnyerni. A szervezés anyagi hátterét pénzadományokból igyekeztek előteremteni 100 és 1000 korona közötti tételekből. Szentgyörgyi Dénes kapott megbízást erre: mintegy 6750 koronát sikerült ügyvédek, tanárok, de egyszerű iparosok felajánlásából is a cél számára összegyűjtenie.

A történelemírásban egyfajta fiaskóként maradt fenn ez a nagygyűlés. Nem érte el a kívánt hatást. Miért?

A kezdeményező Bethlen Istvánnak a szervezésből való kihátrálása politikai okokból történt, és emiatt a szervezés a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanácsra hárult, jelentősége tehát erőteljesen csökkent. A vártnál jóval kevesebben jelentek meg, de így is többezres létszámmal képviselte magát az erdélyi magyarság. A Kolozsvári Hírlap a létszámot ötezerre, a Világ kétezerre teszi, valahol a kettő között lehetett a valós számuk. Igazából a szervezés esetlegessége miatt a szándékok sem voltak világosak, mivel a korábbi regionális törekvéseknek már nem igazán volt nyoma a gyűlést követő kiáltványban.

A gyűlés a kormányhoz intézett kérelmében a megszállás lehetőleges elkerülését kérte, valamint hogy az Erdélyi Nemzeti Tanácson belül hozzanak létre egy olyan szervezetet, amely a székelységet szervezné meg. Erre már végképp nem került sor, mivel december 2-án a román hadsereg bevonult Marosvásárhelyre. A nagygyűlés szimbolikus mivolta hasonlított a kolozsvári, 1918. december 22-i magyar nagygyűlésre, hiszen a román megszálló hadsereg mindkét esetben napokra rá vonult be a városba.

Az említett Nemzeti Tanács számtalan olyan intézkedést hozott abban a periódusban, amely arra irányult, hogy csökkentse a feszültséget, illetve a leszerelt, hazatérő katonák elégedetlenségét. Foglalkoztak a közellátás javításával, bár az italmérés nem volt megengedett, és megszüntették a cenzúrát is. Ennek következtében a lakosság tudott arról, hogy érkeznek a román csapatok. Hogyan fogadták a hírt?

A sajtó valóban beszámolt a román csapatok előrenyomulásáról, valamint meglobogtatta a románok követelését Erdélyre nézve, azonban a városi közvélemény egy része a november 28-i Székely Nemzeti Tanács gyűlésétől remélte a megoldást.

Antalffy Endre orientalista – aki az események hatására lett hirtelen rövid ideig politikai tényező – számára csupán a szászrégeni Román Nemzeti Tanáccsal való kapcsolatfelvételt követően vált világossá, hogy Szászrégen után Marosvásárhelyre is hamarosan bevonul a román hadsereg, amit aztán a városi polgárság számára is nyilvánossá tett. Erre már november 29-én történik szerény utalás a városi sajtóban a polgármester által, hogy nála jelentkezhet, aki hajlandó elszállásolni a megszálló csapatok tisztjeit.

Közvetlenül a megszállás előtti, valamint az azt követő napokban az összes városban működő sajtóorgánum különféle információkat szolgáltatott a lakosság nyugalmának megőrzése céljából: ismertették a román csapatok csíkszeredai, majd szászrégeni bevonulását, annak problémamentességét, valamint a román parancsnokokról pozitív képet igyekeztek festeni. Emellett ismertették a megszállás idejére vonatkozó teendőket, kiemelve „hogy ne hősködjék senki, ok nélkül ne csináljon bajt”, és hogy „a román járőrökre, katonákra megjegyzést ne tegyenek, azokkal ne gúnyolódjanak, mert nagyon kellemetlen következményekkel járhat”.

Ezek szerint a város lakossága teljes nyugalommal várta a bevonulást?

Azzal is próbálták fenntartani a köznyugalmat, hogy a megszállást ideiglenes, pár hónapos állapotként képzelték el. „Sokáig ez az állapot nem tarthat. Néhány hónapot kell csak elszenvednünk a háború következményeit ” – írja a Székely Napló 1918. december 3-án, egy nappal a bevonulás után.

Hogyan zajlott a város megszállása? Voltak-e incidensek? Maradt-e fent erről valami információ?

1918.december 2-án, dél körül Szászrégen felől a román és a magyar nemzetőrség és a városi vezetőség fogadta az előőrsöket, ez gyakorlatilag a zéró pillanat a város történetében az uralomváltás szempontjából. A megyeházára a magyar zászló mellé felkerült a román zászló is, az okkupáció jeleként.

Akárcsak Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, vagy később Kolozsváron, a lakosság Marosvásárhelyen sem tanúsított ellenállást. Egyetlen incidensként annyit említett a sajtó, hogy a bevonuláskor Mihály vajda Nagy-Romániáját említő szórólapokat osztottak. Szintén a Székely Napló írta meg 1918. december 5-én, hogy Traian Moşoiu tábornok, aki pár nappal a bevonuló csapatok után érkezett a városba, Mihai vajdára hivatkozott, „aki több mint háromszáz évvel ezelőtt tett sikeres kísérletet Erdély felszabadítására”, és mint szerény utód büszkén jelentheti, hogy „a láncok örök időkre lehullottak és a románság lelke e perctől kezdve véglegesen egyesült.”

Melyek voltak a megszálló csapatok első intézkedései? Azt olvasni, hogy általában mindig kijárási tilalmat vezettek be, cenzúrát, viszont azt is lehet tudni, hogy minden városban, minden településen másként működött ez a hatalomátvétel.

A megszálló hatóságok elsőként a magyar nemzetőrséget szerelték le. A budapesti kormányzattal való érintkezést fokozatosan akadályozták, először a levélcenzúra bevezetésével, majd a táviratküldés tilalmával, amelyet a magyarországi lapok feltartása követett. Ez utóbbit először csak cenzúrázták, majd teljes mértékben visszatartották. A hírzárlatot a helyi lapok szerkesztőségei ideiglenesen úgy próbálták áthidalni, hogy az addigi megjelenésük rendszerességét összehangolták, egymást felváltva mindennapra biztosították a folyamatos tájékoztatást. Ezzel nyilván arra is kötelezték a városi hírlapfogyasztókat, hogy mindegyik lapból vásároljanak. A sorrend így nézett ki: hétfőn az Ellenőr, kedden a Székely Ellenzék, szerdán a Székely Napló, csütörtökön a Székely Ellenzék és az Ellenőr, pénteken az Ellenzék, szombaton a Székely Napló, vasárnap a Tükör jelent meg. Tehát ha tájékozódni szerettek volna a polgárok, akkor egyik újságot sem hagyhatták ki.

Továbbá a román hatóságok bevezették a városból való kiutazási tilalmat, amit azzal magyaráztak, hogy ezáltal megakadályozható a tisztviselők elmenekülése. Ez az intézkedés azonban megnehezítette azoknak a dolgát, akik a kolozsvári magyar nagygyűlésre utaztak volna 1918. december 22-én.

Bár itt elsősorban a marosvásárhelyi történéseket vesszük sorba, azért tegyük hozzá, hogy a kolozsvári nagygyűlés esetében sikerült megvalósítani azt, amit Marosvásárhelyen nem.

Mintegy negyvenezer résztvevője volt a Kolozsvár központjában megrendezett gyűlésnek, a román hadsereg által a gyűlésre igyekvők elé gördített akadályok ellenére. A jelenlévők és a felszólalók – akik között a legismertebb talán Apáthy István főkormánybiztos és Janovics Jenő színházigazgató, az Erdélyi Nemzeti Tanács alelnöke voltak – Erdély Magyarországhoz való tartozása mellett foglaltak állást, és a december 1-jei gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozata ellen tiltakoztak, jóval nyomatékosabb üzenetet fogalmaztak meg, mint a marosvásárhelyi próbálkozás.

A román küldöttek a gyulafehérvári nagygyűléskor elhatározták, hogy megalakítják a Nagy Román Nemzeti Tanácsot, ez pedig az erdélyi ügyek kormányzásához a Romániához való tényleges csatlakozásig létrehozta a tizenöt tagból álló Kormányzó Tanácsot Iuliu Maniu elnökletével. Marosvásárhelyre mikor érkezett meg ennek a Nagyszebenben működő kormányzótanácsnak a képviselője, hogy megkezdje a közigazgatás átvételét?

Már a román államhatalmat képviselő katonai parancsnokság előkészítette ezt az átvételt, melyhez hozzátartozott a korábbi kommunikációs csatornák megszakítása: a magántelefon-hálózatot teljesen lekapcsolták, a cenzúra és az utazási tilalom a megyére is kiterjedt. A nagyszebeni székhelyű Kormányzótanács aztán Maros-Torda vármegyében Ioan Vescan tekei ügyvédet nevezte ki prefektusnak, aki január 11-én Ştefan Russu ortodox esperes kíséretében vette át a hivatalát.

 A magyar kormányhatóságot képviselő főispán, aki ekkor a nemrég kinevezett Szenner József volt, budapesti útja miatt nem volt jelen, ezért Köllő Ignác alispánnal folytak a tárgyalások a hivatal átvételéről. Az új román prefektus kijelentette, hogy a magyar tisztviselőket is átveszik az impériummal, és amennyiben leteszik a hűségesküt, nem bocsátják el őket. Ugyanezen a napon az állami adóhatóságot is elfoglalta egy román bizottság, a pénztárban levő összeget lefoglalták, a fizetéseket felfüggesztették.

A városházát január 24-én foglalta le a prefektus, az átvétel ezúttal nem volt akadálymentes: Halász József, a városi főispán, a belgrádi fegyverszüneti egyezményre hivatkozva megtagadta hivatala átadását, és Nagy Imre polgármester-helyettessel külön jegyzőkönyvet vett fel. A hivatalok átvétele után a Kormányzótanács a prefektussal való egyetértésben hajtotta végre a kinevezéseket.

Gondolom, hogy a város polgármesterét is leváltották. Ki lett Marosvásárhely új polgármestere?

1919. január 25-én Valer Ghibut nevezte ki a prefektus polgármesternek, mivel az addigi tanácstagok Marthy Ferenc polgármester betegsége (valószínű spanyolnáthás lehetett), majd elutazása miatt nem voltak hajlandók letenni a hűségesküt az új impériumra. A kialakult helyzetet bonyolította, hogy a prefektus a magyar polgármestert nem távolította el a hivatalából.

Ez azért történhetett meg, mivel a megyei vezető nem fogadta el Marthy lemondását, ugyanis szükség volt rá az adminisztráció fenntartásának igazgatásához, a rendszer betanításához. Így 1920. február 10-ig Marosvásárhelynek két polgármestere volt, azonban a magyar polgármester valószínűleg fizetés nélkül tevékenykedett.

Február 10-én a Kormányzótanács utasítására a prefektus elfogadta Marthy lemondását, helyére Cornel Albu aradi ügyvédet nevezték ki. Marthyval együtt román kollégája, Valer Ghibu is lemondott. Albu 1920. szeptember 11-ig maradt polgármester. Tisztségéről a városi tiszti főügyészi kinevezése miatt mondott le, és újonnan nyitott ügyvédi irodájában folytatta korábbi szakmáját.

A köztisztviselők eskütétele a román államra mindenhol problémát jelentett, mivel a Magyarországról érkező utasítás megtiltotta ezt. Aki mégis letette, azt hazaárulónak bélyegezték, valamint azzal fenyegették, hogy a békeszerződés aláírása után, Magyarország kedvező helyzetbe kerülése esetén felfüggesztik állásából, valamint hazaárulásért elítélik.  Tehát ezek az emberek az üllő és a kalapács között voltak. A marosvásárhelyi közalkalmazottak hogy döntöttek, voltak olyanok, akik beadták a derekukat?

Ioan Vescan prefektus kinevezése után, 1919. január 13-án összehívta a vármegye teljes tisztviselői karát, és megpróbálta meggyőzni őket a hűségeskü letételéről. A tisztviselők haladékot kértek, a prefektus azonban közölte, nincs felhatalmazása a haladék biztosítására. Ezután „a fegyveres erőn alapuló kényszerhelyzetnek engedve” – tudjuk meg a napi sajtóból – a tisztviselői kar letette a hűségesküt.

A prefektus ugyanezt kísérelte meg a városi tisztviselői kar és tanács alkalmazottaival is, ők azonban halasztást kértek Marthy Ferenc hiányzására hivatkozva, akit budapesti útjáról vártak vissza. A január végén kitört vasutassztrájk miatt a polgármester hazajövetele késett, emiatt a prefektus kénytelen volt elfogadni az eskütételek halasztását, mivel itt, a megyei példával ellentétben, nem álltak rendelkezésére a megfelelő szakosztályokat helyettesítő román alkalmazottak.

Ennek hatására január 27-én a megyei tisztviselők is meggondolták magukat, és bejelentették a felmondásukat, valamint kérték a hűségesküjük semmisnek nyilvánítását. A tanács tagjai és a tisztviselői alkalmazottak közös, határozott fellépésének köszönhetően sikerült a békeszerződés aláírásáig „kihúzni” a hűségeskü letételét.

A városok megszállásával párhuzamosan elkezdődött a román szimbolikus térfoglalás is, a magyar műemlékek fokozatos eltűntetése, a román nyelv kötelezővé tétele, az utcanevek is megváltoztak. Hogyan zajlott ez Marosvásárhelyen?

Látványosan a köztéri szobrok lettek az első áldozatok. 1919 márciusában ismeretlen tettesek ledöntötték és megrongálták a főtéren álló Kossuth Lajos- és Bem József-bronzszobrokat, valamint eltüntették II. Rákóczi Ferenc szobrát. A hivatalos közlemények szerint ismeretlen tettesek voltak, azonban a korabeli magyar közvélemény szerint a helyi román katonák voltak a felelősek a szobrokért. Oroszlány Gábor egyik irredenta karcolatában írja, hogy „ittas strázsamesterek” voltak a szobrok megrongálói.

A prefektus sürgős kivizsgálását ígérte az esetnek, valamint intézkedéseivel igyekezett megőrizni a lakosság nyugalmát, de a szobrokkal kapcsolatban nem történt előrelépés: sem a tettesek nem kerültek kézre, sem a szobrok vissza a helyükre. A szobrokat, állítólag további rongálásoktól való megőrzésük miatt elszállították a városháza pincehelyiségébe. A városi tanács az esettel kapcsolatosan egyhangúlag benyújtotta a lemondását, de Vescan prefektusnak ígéretével sikerült maradásra bírnia a tanácsot.

Aztán a Városháza művészi értékű üvegfestményeinek megrongálását kísérelték meg, és ezért a Kultúrpalota őrizetébe helyezték őket. A hasonló esetek elkerülése érdekében a város román rendőrfőkapitánya sajtóhirdetményben közölte a helyi magyar lakosokkal, hogy saját érdekükben távolítsák el azokat a táblákat, díszeket, amelyeken magyar címer vagy korona található: „ellenkező esetben a bekövetkező károkért a román hatóságok nem vállalnak felelősséget, és az esetleges tettesek sem vonhatóak felelősségre” – jelentették ki a felszólításban.

Ugyancsak a szimbolikus térfoglalás részét képezi a mai napig az utcák, terek átnevezése. Ez mikor kezdődött Marosvásárhelyen?

1920-ban kezdték a magyar utcaneveket románra cserélni, a következő rendezőelv szerint: a magyar személyiségekről elnevezett utcákat hasonló foglalkozású vagy történelmi szerepű román történelmi személyiségek nevével helyettesítették: Árpádból például Decebal lett, Jókaiból Eminescu, a város reprezentatív közterét, a Rózsák terét pedig Ferdinánd király nevére keresztelték. A helyszíneket vagy évszakokat jelölő utcaneveket többnyire a román megfelelőjükre fordították le: a Gyár utca Fabricilor lett, a Hajnal pedig Zorilor.

A kizárólagos román utcanév-használatot ebben az időszakban nem írták elő, a sajtóreklámokban és a közleményekben az utcák, helyiségek mindkét nyelvű megnevezése szerepelt. Ami a román nyelvhasználatot illeti, ezt a román hatóság igyekezett meghonosítani a közhivatalokban, azonban ez 1922 végéig csupán részlegesen sikerült.

Mit tudunk a hétköznapokról, arról, hogy hogyan vészelte át a lakosság ezeket az éveket?

A kinevezett román városi vezetőség önállóan nem tudta megfelelően megoldani a város élelmiszerellátását, az impériumváltást követően folyamatos volt az élelmiszerhiány, elszaporodott az uzsora, valamint stagnált a városi gazdasági élet.

Ennek leküzdésében a városi tanács működése jelentette a megoldást, amely szegénykonyhákat létesített, és segélyosztást szervezett, valamint folyamatosan értesítette a város lakosságát, amikor nagyobb szállítmány érkezett a városba. Bár a prefektus és később a város román polgármestere is igyekezett a megfelelő hatóságoknál intézkedni, a városi tanács tagjai – elsősorban Nagy Imre polgármester-helyettes és Radó Sándor a közélelmezési bizottság részéről – tudták ezt a feladatot hatékonyan ellátni, mint a régi adminisztráció jól kipróbált emberei.

A munkanélküliség is súlyos problémát jelentett, nehezen tudták a vállalkozói hajlamot serkenteni, főleg az építőipari vállalatok esetében a lakásrekvirálások miatt. Főleg a Magyarországra emigrálók lakásait foglalták le, de nem voltak biztonságban azok a polgárok sem, akiknek állampolgársága tisztázatlan volt. Mivel bizonytalan volt, hogy kinek és mikor rekvirálják a lakását, értelemszerűen nem építettek újakat, illetve nem vették igénybe az építőipari vállalatok szolgáltatásait.

 A pénzbeváltást, a koronáról a román lejre való áttérést is nehezen tudta kezelni a román városvezetés, emiatt gyakran pénzhiány lépett fel a hivatalokban. A forgalomban levő magyar papírpénzeket a román hatóságok 1919 júniusától kezdték felülbélyegezni, és 1920 szeptemberéig kellett várni, míg központilag megállapították a korona beváltásának arányát, ami szintén fékezte a város gazdasági életét. A városi pénzintézetek kérelmezése ellenére 2:1 arányban váltották be a magyar koronát román lejre, de a bankok nem megfelelő ellátása aprópénzzel lassította a beváltás folyamatát, továbbá akadályozta a hatékony kereskedelmet.

Voltak-e erőszakos cselekedetek, rendőrségi túlkapások, abúzus? Vagy egyfajta általános megfélemlítés alatt élt a város?

Mivel a megszállás következtében ostromállapot miatti cenzúra volt, a rendőrségi fegyelmi ügyek nagy része nem kerülhetett nyilvánosságra. Csupán azok jelenhettek meg a sajtóban, amelyeket a szélesebb nyilvánosság elől nem lehetett eltitkolni.

Például az 1920 májusában történt eseményt, ahol több sorozásra váró magyar fiatalt letartóztattak. A sajtóközlemény szerint a fiatalok magyar kokárdát viseltek, valamint magyar énekeket énekeltek. A városi tanács felkereste a hivatalosságokat az ügyben. A rendőrség cáfolta, hogy letartóztatásuk közben bántódás érte volna őket, és az eset hatására bevezették az öt főnél nagyobb csoportok gyülekezetének a tilalmát.

Nem jelent meg a sajtóban, de városi szinten, kocsmákban, kávéházakban terjedt a híre Szilágyi Tibor kereskedő bántalmazásának, aki emiatt panaszt is emelt a prefektusi hivatalnál. Bántalmazóját „Krecsun úrként” nevezte meg, aki „civilben volt, és a rendőrség beosztottja”. Valószínűleg Nicolae Crăciunról van szó, aki a városi Siguranța akkori helyi vezetője volt. Beszámolója szerint ok nélkül igazoltatták, majd a rendőrségen megverték. Fekete Andor városi ügyvéd személyes visszaemlékezésében feljegyzett hasonló esetet, amely vele történt, amikor ő is bántalmazás áldozata lett.

Ennél nagyobb visszhangot kelthetett Bíró András református lelkész letartóztatása, akit szintén a Siguranța emberei figyeltek meg, és prédikációiról jelentést tettek a prefektusnál, mivel szerintük a lelkész államellenes hangulatot keltett. A jelentések szerint a lelkész fő bűne az volt, hogy prédikációjában szidta a románokat, reményét fejezte ki a magyar uralom visszajövetelét illetően, majd a prédikáció után elénekelte a hívekkel a magyar Himnuszt. A kolozsvári református püspök a bukaresti minisztériumhoz fordult Bíró szabadon bocsátása érdekében.

Ez csak néhány példa azok közül az esetek közül, amelyeknek nyomát találtam, de szerintem ezek alapján is nyugodtan elmondható, hogy létezhetett egyfajta feszültség, egy riadalom a lakosság körében, és egy, a pattanásig feszülő készültségi állapot a karhatalmi alakulatokban, rendőrségben, katonaságban, amely idővel fokozatosan alábbhagyott.

Ezt a periódust, amelyet a történészek impériumváltásnak szoktak nevezni, lehet – amint a fenti példa, Marosvásárhely története mutatja – lokálisan is értelmezni. Mikor kezdődik egy új korszak a székely főváros esetében, mikor lesz túl a hatalomváltás által okozott traumákon?

Szerintem a város közéletének, szellemiségének, az új utak keresésének Bernády Györgynek, a város egykori főispánjának a hazatérése adott új lendületet. Bernádynak a marosvásárhelyi polgármesteri, majd főispáni tisztségéről való lemondása után 1917-től 1920-ig Budapesten, gróf Zabolai Mikes Ármin erdőgazdálkodási vállalatának igazgatótanácsában volt fontos szerepe.  

A budapesti kormánytagokkal is, főként Bethlen Istvánnal tartotta a kapcsolatot, de gyakran utazott Bukarestbe, ahol személyes kapcsolatokat alakított ki a Román Királyság főbb kormányzati embereivel. Kapcsolathálójába olyan személyek tartoztak, mint Alexandru Averescu, Alexandru Marghiloman, Take Ionescu, valamint Alexandru Vaitoianu volt és hivatalban lévő miniszterelnökök, Octavian Goga, Iuliu Maniu képviselők. 1919-1920 körül kisebb ügyekben, például a felekezeti iskolai tanév folytatása, sikerült eljárnia a nagyszebeni Kormányzótanácsnál, több-kevesebb sikerrel.

Ennek a kiterjedt kapcsolathálónak köszönhetően sikerült a későbbiekben, 1920-at követően marosvásárhelyi magyarságot kimozdítania a politikai passzivitásból, és meggyőznie a közösséget, hogy az egyetlen járható út egy hatékony politikai érdekképviselet.