Miközben az Egyesült Államokban és azon kívül nagyon sokan megkérdőjelezik a George Floyd halála miatti felháborodás jogosságát, adatokkal bizonyítható, hogy az amerikai erőszakszervezetek – a rendőrségtől kezdve a büntető igazságszolgáltatáson át a büntetés-végrehajtásig – rendszeresen diszkriminálják a színes bőrűeket.

Ne hagyjuk, hogy félrevezessen néhány törvényszegő; a tiltakozók tömegei az igazságszolgáltatás előtti egyenlőségért vonul utcára, és joggal. Ezt írta többek között James Mattis tábornok, volt védelmi miniszter abban a levelében, amelyben elítéli egykori főnöke, Donald Trump hozzáállását a George Floyd halálát követő eseményekhez, és egyértelműen a tiltakozók mellé áll. Hasonlóan jártak el más republikánus személyiségek, köztük George W. Bush volt államelnök, viszont Mattisnek sikerült egyetlen mondatban összefoglalni egyfelől az Egyesült Államokban zajló – évtizedek óta páratlan – megmozdulások lényegét, másfelől Donald Trumpnak és támogatóinak a tévedését.

A hatósági elfogultságtól...

George Floyd halála és az azt követő tüntetések (is) két táborra osztották az amerikaiakat. Az egyik oldal a rendőrség – és tágabb kontextusban az igazságszolgáltatás – faji alapú elfogultsága (bias) ellen emeli fel a szavát. A Trump-tábor analóg – vagy akként beállított – esetekkel próbálja igazolni, hogy fekete rendőr, illetve fehér áldozat is volt már hasonló helyzetben, tehát szó sincs hátrányos megkülönböztetésről, az afroamerikai közösség felháborodása indokolatlan, tehát az utcai tüntetések is. Innen már csak egyetlen logikai lépés, hogy az elnöknek igaza van, amikor minden eszközzel – akár fegyveres erőszakkal is – véget akar vetni a tiltakozásoknak és az azokat kísérő fosztogató akcióknak.

Trump támogatói és a tüntetések ellenzői lelkesen osztogatják a The New York Times egyik tavalyi cikkét, amelynek főszereplője éppen a minneapolisi rendőrség egyik színes bőrű tagja. A szomáliai származású Mohamed Noort 12 és fél év börtönre ítélték, amiért 2017-ben agyonlőtt egy fehér nőt. A cikkből az is kiderül, hogy az eset kapcsán fel sem merült a rasszista indíték, vagy ha mégis, akkor éppen a Noor ellen eljáró hatóságok esetében, ő volt ugyanis az első rendőr Minnesota államban, akit szolgálat közben elkövetett emberölésért elítéltek.

A lap felteszi a kérdést: vajon egy fehér rendőrt is elítéltek volna hasonló körülmények között, ha éjszaka, egy rosszul kivilágított sikátorban rálő egy hadonászó nőre? Az indokoltnál szigorúbban vagy sem, mindenesetre a Noor-ügyben a hatóságok intézkedtek – nem mellesleg az áldozat hozzátartozói precedens nélküli kárpótlást kaptak –, ezzel szemben a Lyod-gyilkosság esetében csupán az utca nyomására menesztették az érintett rendőröket, és indítottak ellenük eljárást.

… a tömeges bebörtönzésekig

Kívülről nehezen látható át az afroamerikaiak valós társadalmi helyzete, sőt belülről is nehezen. Ezt példázza annak a Barbu Mateescunak a cikke, aki a 90-es évek végén egy amerikai bentlakásos középiskola diákja volt. Az azóta itthon neves szociológussá avanzsált egykori diák leírja, mennyire meglepte, hogy színes bőrű kollégái diszkriminálva érzik magukat. „Valahányszor kilépek a szobám ajtaján” – idézte fel egyikük válaszát Mateescu hozzátéve, hogy amennyire ő meg tudta ítélni, az iskolában nem létezett rasszista kultúra vagy hagyomány, és a sajtóban sem lehetett olvasni akkoriban a feketék elleni rendőri erőszakról. „Különben nem a valóság számít, hanem a percepció”, amely „a valósággal ellentétben mindig következményekkel jár” – jegyzi meg a szociológus.

Persze, feketék elleni rendőri erőszak a hivatkozott időszakban is létezett, csak kevésbé foglalkozott vele a sajtó. Ami egyébként ugyanarra vezethető vissza, amire George Floyd halála: a társadalmi normák faji meghatározottságára.

Az évek során hatalmas irodalma gyűlt össze annak a jelenségnek, amit jogvédők a büntetőjogi rendszer színes bőrűekkel szembeni elfogultságának neveznek. Ennek lényege, hogy az egykori rabszolgák leszármazottait kevéssé nyílt módszerekkel diszkriminálják: a látszólag fajsemleges törvények egyenlőtlen alkalmazásával. A visszaélések a legegyszerűbb utcai igazoltatástól a tömeges bebörtönzésig terjednek.

A „fekete bűnözés” percepciója

Az igazságszolgáltatás igazságosabbá tételéért küzdő Vera nevű szervezet megrendelésére készült 2018-as tanulmány szerint a drogellenes harc az egyik olyan terület, ahol fajsemlegesnek tűnő törvények alkalmazása feketék tömeges bebörtönzéséhez vezetett, és vezet mind a mai napig. Az adatok önmagukért beszélnek: a feketék az USA lakosságának 13 százalékát teszik ki, és nagyjából ugyanilyen arányban kábítószereznek, mégis a drogbirtoklással és kereskedelemmel összefüggésben letartóztatott személyek között már 27 százalék színes bőrű, az elítéltek között pedig állami szinten 31, szövetségi szinten 38 százalékra tehető a feketék aránya.

A hatóságok faji elfogultsága miatt már annak sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy egy afroamerikait igazoltatnak, megmotoznak, vagy átkutatják az autóját. A chicagói rendőrség 2016-os átvilágítása alapján ezt az arányt 4:1-re becsülték.

Ahogy Ava Duvernay is rámutat a 13-ik című dokumentumfilmjében – a cím (eredetiben 13th) a tizenharmadik alkotmánykiegészítésre utal, amellyel 1865-ben eltörölték a rabszolgaságot –, a legegyszerűbb igazoltatáskor is sok minden sülhet el rosszul, ha az igazoltatott személy színes bőrű. Ez akkor is igaz, ha az illető semmilyen törvényt vagy szabályt nem sértett meg.

A rendőri fellépést eleve meghatározza a "fekete bűnözésről" kialakult percepció, így igen gyakran előfordul, hogy az egyenruhások fegyvernek néznek olyan tárgyat, ami egy fehér gyanúsított esetében nem tűnne annak, és egyszerűen lelövik az illetőt. Tavalyi adatok szerint ennek háromszor nagyobb az esélye feketék esetében.

Előfordulhat az is, hogy az igazoltatott ellenállást tanúsít, mert indokolatlanul keményen járnak el vele szemben. Ennek szintén nagyobb az esélye, ha a rendőr fehér, és az igazoltatott színes bőrű – fekete vagy latin-amerikai. Ha pedig az igazoltatott valamilyen szabálysértést is elkövetett – például marihuána van nála –, szinte biztosan börtönben végzi, különösen, ha nem tud megfizetni saját ügyvédet.

Aránytalanul többen kerülnek börtönbe

Tanulmányok igazolják, hogy az 1980-as évek elején hozott – szintén fajsemlegesnek tűnő – büntetőtörvények alapján aránytanul több fekete és színes bőrű került rácsok mögé. A ma is működő mechanizmus pofonegyszerű: a törvény rendkívül magas kötelezően kiszabandó büntetésekről rendelkezik, ezáltal pedig rendkívüli hatalmat ad az ügyész kezébe. A többit elvégzi az emberi természet: az ambíció, a teljesítési kényszer, netalán rasszizmus.

A közvádló dönt az elkövetett – vagy feltételezett – cselekmények jogi besorolásáról, ami óriási zsarolási potenciált jelent. Általános gyakorlat, hogy a gyanúsítottat választás elé állítják: bűnösnek vallja magát, és cserébe megússza enyhébb besorolással és rövidebb börtönbüntetéssel, vagy pedig kockáztatja, hogy a szabályos – esküdtszékes – büntetőper végén elítélik sokkal hosszabb időre. A különbség években mérve akkora, hogy a legtöbben megtörnek, még ha ártatlanok is. Ennek „köszönhetően” az amerikai büntetőperek több mint 90 százaléka (!) vádalkuval végződik.