Az afroamerikai George Floyd halála világszerte tüntetéseket váltott ki a rasszizmus és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. A Black Lives Matter mozgalom aktivistái ledöntik és megrongálják azokat a köztéri szobrokat, amelyek szerintük az elnyomást jelképezik, egy antirasszista kultúrharc van kibontakozóban. Dr. Lönhárt Tamás történésszel, egyetemi tanárral számba vettük az amerikai történelem fordulópontjait annak érdekében, hogy megértsük, miként jutottunk el idáig.

Azon gondolkodom amióta elkezdődött ez a kultúrharc, hogy a „Black Lives Matter” mozgalomban a jogos követelések valami furcsa történelmi perspektívával keverednek. Hogyan lehet a mai morális elveket rávetíteni a több száz éves történelmi korszakokra? Annak ellenére, hogy teljesen érthető, hogy ma miért tüntetnek Amerika-szerte, ellentmondásosnak tűnik sok száz évvel ezelőtti történelmi személyiségeken és művészeti alkotásokon számon kérni a mai sérelmeket.

Ezt nevezik anakronizmusnak. Amikor a mai valóságot belemagyarázzuk az akkori világba, anélkül, hogy érdekelne minket az 500 évvel ezelőtti kontextus. Nem értjük a letűnt világ belső, működési logikáját, értékrendszerét és egy, attól a világtól teljesen idegen értékrendszerbe, értelmezési keretbe kényszerítjük be a múltat, ezáltal félremagyarázzuk, félreértékeljük, és igaztalan, történelmietlen, valótlan múltképet építünk ki.

Ennek megfelelően az illető múltat alakító személyiségek alakja is valótlan, történelmietlen és igaztalanná válik. Tehát a kontextus, és a korszak sajátos belső logikája, értékrendszere nélkül egy dekontextualizált múltképet kapunk: egy kiüresített, tartalmatlanított keret marad, amibe belegyúrjuk a saját ideológiailag vagy politikailag meghatározott célrendszerünk függvényében azokat az identitásnarratívákat és legitimizáló narratívákat, amelyek a saját ideológiai társadalomképünknek keresnek legitimitást, ezáltal szétrombolva a másféleség, a másság, a pluralizmus, a sokféle értelmezés lehetőségét megadó agora gondolatát.

Mi a helyzet az „Elfújta a szél”-lel? Rasszista tartalomra hivatkozva levették az HBO kínálatából, azonban a sors iróniája, hogy Hattie McDaniel 1940-ben a történelemben először kapott fekete színésznőként Oscar-díjat a szolgáló, Mammy megformálásáért.

Amikor az „Elfújta a szél”-be is belemagyarázunk történeteket, a sorozatos betiltásokkal kiüresítjük a saját irodalmi és filmművészeti örökségünket, és a gyerekeinktől elvesszük annak a lehetőségét, hogy mindezeket látva, olvasva, saját maguk döntsenek arról, hogy mi fér bele a világnézetükbe. Az említett regény és film sok más művészeti alkotáshoz hasonlóan érzelmeket kelt, amelyek lehetnek pozitívak vagy negatívak, lehet szeretni vagy gyűlölni a szereplőket, de nem lehet megkerülni, hiszen nagyon fontos dolgokat hoz ki a felszínre.

Az emberi ethoszt, moralitást, etikát problematizáló alkalmakat, amelyeket, ha kihagyunk, akkor attól fosztjuk meg a következő generációkat, hogy saját maguk dönthessenek arról, hogy mi az, amivel azonosulni tudnak és mi az, amit elutasítanak. „Kultúridiótákat” nevelünk majd, akik csak egyfajta értékrendet ismernek, holott a kérdéseket megfogalmazó, a mérlegelő gondolkodásmód hozzátartozik a kritikus elme kiteljesedéséhez.

Ha az ezt biztosító sokszínű közegtől megfosztjuk, akkor visszajutunk egy manipulált, propagandisztikus, egysémájú világképhez, amelyet a középkorosztálynak és az idősebb generációnak is volt szerencséje tapasztalni a kommunista diktatúra évei alatt. De nemcsak a proletkultizmus csinálta ezt, hanem a náci propaganda és kultúrpolitika is Goebbels idején.

Amerika felfedezőjének, Kolumbusznak a megítélése körül már egy ideje forrnak az indulatok: egy baloldali történész, Howard Zinn a szokásos nemzeti narratívával szemben a felfedezőt egy pénzsóvár kalandornak állította be, aki tulajdonképpen a későbbi kolonizációért is felelős. Ebben a megvilágításban Kolumbusz figurájához a nagy földrajzi felfedezések helyett az indiánok lemészárlását, valamint a rabszolgaságot kötik. Mi az igazság? Lehet-e Kolumbuszra, mint Amerika legelső gyarmatosítójára tekinteni?

Amikor 1492-ben Kolumbusz Kristóf gyakorlatilag beleszalad hajójával egy addig nem ismert kontinensbe, akkor nagyot pördül a történelem kereke. Az ő célja teljesen más volt, nem akart új kontinenst feltalálni, és ha már megtalálta, végképp nem állt szándékában leigázni az ott lakókat. Az arab hegemónia alól a spanyol félszigetet felszabadító Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella azok, akik finanszírozzák az útját.

 A több évszázados mór uralom Granada ostromával ért véget pontosan 1492-ben, és a fantasztikus győzelmet illett megünnepelni: a királyi pár a reconquista örömére sok jó ügyet óriási donációkkal segített. Kolumbusz volt az, aki fölhívta figyelmüket arra, hogy bár az ibériai félsziget ismét keresztény kézen van, ahhoz, hogy a távol-keleti országokkal továbbra is folytatni lehessen a kereskedelmet, alternatív útvonalat kell találni, mert a Földközi tenger szorosai továbbra is az arab államok kontrollja alatt maradtak. Ezért kapott tehát pénzt és hajókat Kolumbusz, hogy ezt az alternatív útvonalat fölfedezze.

Ami mindezek után történt az egy bonyolult érdekhálóban zajlott le, az ismeretlen szárazföld felfedezése után elsősorban a spanyol királyság érdekei érvényesültek. Kolumbusz Kristóf alakja, aki börtönben is ült amiatt, hogy nem akarta alávetni magát a király parancsának, hogy igába hajtsa az ottani népeket, egyáltalán nem részesül méltányos megítélésben ma. De amint mondtam, ez teljesen történelmietlen megközelítése az 500 évvel ezelőtti eseményeknek.

Mondhatjuk tehát azt, hogy az ő indíttatása nem hatalmi indíttatás volt, hanem éppenséggel optimizálni akarta azokat a kereskedelmi útvonalakat, amelyek addig Afrika megkerülésével nagyon hosszúnak bizonyultak?

Japán és Kína felé vezető útvonalakat keresett Kolumbusz, két olyan távol-keleti állammal szerette volna a kereskedelmi kapcsolatokat kiépíteni, amelyek abban a korszakban nagyon erős, önálló államok voltak, és föl se merülhetett se a gyarmatosítás, se bármiféle gazdasági leigázás terve, amikor megszervezte az expedíciót. És az a tény, hogy nyugat felé indult, jelzi, hogy ő már hitt abban, hogy a térkép két vége összeér, azaz a föld kerek, csak meg kell találni a megfelelő útvonalat nyugati irányba, és akkor is el lehet jutni Kínába meg Japánba.

Kolumbusz sosem érte el Kínát, Indiát vagy a Fűszer-szigeteket, de hatása felmérhetetlen az emberiség történelmében és nemcsak a földrajzi felfedezések történetében. Hajónaplóiban, leveleiben először írta le az Atlanti-óceánt, az első szigetek és szárazföldek – sokszor az európai embernek még ismeretlen – növény- és állatvilágát, felfedezte az óceánok áramlási tulajdonságait, azonosította az akkor még ismeretlen Golf áramlás hatását.

Hírt hozott egy másik emberről, aki ráadásul más színű volt, mint a fekete afrikai, a sárga ázsiai, amely lénynek az „emberségéről” majd hosszas elméleti viták kezdődnek Spanyolországban és később Európában. Ezek a viták utóbb sajnálatos módon a rasszizmus elmélettörténeti és gyakorlati kezdetét is jelentik, de erről nem Kolumbusz tehetett, ez volt a korszellem. Megismertette Európát többek között a dohánnyal, a paradicsommal, a paprikával, a kukoricával és a krumplival, ugyanakkor Amerikát a háziállatokkal, a később oly nagy gazdagságot és ugyanakkor rengeteg emberi kínszenvedést okozó cukornáddal és nem utolsósorban a ragályos betegségekkel…

Az évek során kegyvesztett lett, börtönben is ült elvei miatt, hiszen ő folyamatosan a megismerést a felfedezést pártolta a leigázás helyett. Halála után indult el az a megállíthatatlan áradat Amerika felé, amely valóban helyrehozhatatlan károkat okozott, és népeket törölt ki a történelemből.

Egy másik történet, a Kolumbuszé mellett, Abraham Lincoln és a polgárháború története, amelyről azt tanították az iskolai történelemkönyvek, hogy a tétje a rabszolgák felszabadítása volt. Dél rabszolgapárti volt, Észak pedig ellenezte.

Nem a rabszolgatartás megszüntetése volt a célja az amerikai polgárháborúnak, ez csak az egyik eszköz volt, amelyet bevetettek a sokféle érdeket ütköztető harcban. A történelemkönyveink, főként itt a kelet-európai blokkban igenis úgy tanították, ahogy a kérdésben jelezve volt, mert a kommunista narratíva egy olyan „valóságképet” épített fel a 19. század Amerikájáról, amely az akkori rezsimnek megfelelt, azonban a polgárháború történései egyáltalán nem ilyen egyszerűek.

Ha fellapozzuk ezeket a történelemkönyveket, akkor azt látjuk, hogy Abraham Lincoln egy valóságos „baloldali meggyőződésekkel rendelkező, erős szociális igazságérzettel megáldott vezető”, a déliek pedig rasszista elnyomók. De nincs amin csodálkozni, mert Spartacusból is „avant la lettre” osztályharcos, baloldali figurát faragtak tankönyveink, és az mégiscsak az ókori Rómában megesett történet. Hát akkor hogyne jártak volna el ugyanúgy a feketék felszabadítójának kikiáltott Abraham Lincolnnal?

A történetnek vannak olyan kis „szépséghibái”, hogy Lincoln valójában republikánus volt, tehát elég meredek vállalkozás baloldalinak beállítani, illetve, hogy a háború nem a társadalmi felszabadításért folyt. Szó sem volt erről. A polgárháború lényegi kérdése az volt, hogy az északiak egy erős központú, föderatív államforma mellett tették le a voksukat, a tagállamok jogkörét erősen csökkentve.

A déli államok a republikánusokkal ellentétben a tagállamok széles jogköréhez, ha úgy tetszik, autonómiájához, ragaszkodtak, és a közös centrumot csak a közös hadügy, a közös külügy és pénzügyek tekintetében voltak hajlandók elfogadni. Innen származik egyébként az észak dél ellen folyatott harcának az alapmegnevezése is: az unionisták (északiak) harcoltak a szecesszionisták/szakadárok/konföderacionisták ellen.

A déliek ragaszkodtak ahhoz, hogy minél több döntés maradjon a helyi, lokális jogkör része. Az Elfújta a szél is erről szól. Hogy van egy lokális, hagyományos déli társadalom, amellyel szemben Washington centralizáló, felülről nyomást gyakorló erőként tűnik föl. Ha nagyon mai nyelvre akarjuk lefordítani a konfliktust, akkor azt is mondhatnánk, hogy a decentralizáció, az autonómia hívei küzdenek a központosítás, a centralizáció ellen.

Ebbe a történetbe szorulnak bele, sajnos, nem alanyként, hanem tárgyként, a déli ültetvényeken foglalkoztatott rabszolgák. A helyieknek az az érdekük, hogy a nagy ültetvények, a latifundiáris gyapottermelés és az ehhez szükséges rabszolgamunka fönnmaradjon. A központnak az a célja, hogy a helyi érdekekkel szemben szövetségest találjon, amely az ottani erőket megroppantja, és ekkor jön képbe a rabszolgák felszabadításának az eszméje. A déli elit két tűz közé kerül: a föderatív hadsereg és a lázadó, helyi rabszolgatársadalom közé. Ettől kezdve csak veszíthet.

Visszakanyarodva az Elfújta a szélhez, az egyéni sorsokon keresztül ennek a patriarchális társadalomnak összeomlását mutatja be a könyv is, a film is.

 Ez a kulcsszava annak a bonyolult viszonyrendszernek, amely fennállt Délen: az elnyomás, az agresszió ellenére ez a patriarchális társadalom egyfajta rendet jelentett. A föderatív hadsereg fölrobbantja ezt a rendet, elméletileg felszabadítja a rabszolgatársadalmat, de valójában a megbomlott rend helyett nem tud létrehozni egy élhető struktúrát még száz év múlva sem. Ennek egy szép szimbóluma az Elfújta a szélben Georgetown leégése, amely jelképezi a régi rend összeroppanását, felszabadulnak a rabszolgák, egy más világ jön, azonban az emberek közti egyenlőséget kihirdető jogrend egy távoli hatalom rendelkezése, helyileg másként dőlnek el a kényes kérdések, és erre is bőven van példa a regényben.

És hiába szövegeznek meg Washingtonban egy jó törvényt, száz éven keresztül a tagállamok helyi szinten folyamatosan megakadályozzák ennek a gyakorlatba ültetését. Csak egy fél mondat erejéig utalnék a romániai viszonyokra is, hogy az elmúlt száz évben számtalan olyan eset volt, hogy nem lett végrehajtva egy törvény, mert a jogszabály szövegéhez nem volt hozzárendelve az, hogy mivel büntetik azokat, akik nem tartják be az előírásokat. Törvény volt, de végrehajtási kényszer nem. Ugyanez történt Amerikában is, és így érkezünk el a 20. századba.

Ugorjunk akkor egyet a történetben, és nézzük meg a második világháború utáni Egyesült Államokat, ahol annak ellenére, hogy gond nélkül besorozták a feketéket a hadseregbe, leszereléskor ugyanaz a szegregáció és negatív megkülönböztetés várt rájuk, mint annak előtte. Igazából az az érzése az amerikai történelemben elmerülő olvasónak, hogy nem volt igazi politikai akarat beemelni a feketéket az amerikai társadalomba.

Tulajdonképpen Johnson elnök az, aki elindítja a „great society” (nagyszerű társadalom) programot, amelyet a kongresszusban a demokrata képviselők támogattak. A program elemei az oktatással, orvosi ellátással, városi problémákkal, a vidéki szegénységgel, a közlekedéssel voltak kapcsolatosak. Roosevelt ennek előtte hirdette meg a „new deal”-t, amely arra volt hivatott, hogy kiemelje az országot a 30-as évek gazdasági válságából, utána azonban szükség volt egy új koncepcióra. Úgyhogy megfordították a logikát, és nem a profit maradt a cél, hanem az ember, az amerikai társadalom boldogulása volt a cél, és a profit, a pénz az eszköz mindehhez.

Társadalmi dimenziót adtak hozzá a jóléthez, és a koncepció szerint a profitszerzés nem mehetett a szociális biztonság, az egészségügyi ellátás, az oktatás kárára. Ekkor kezdődött el az a folyamat, amely végül a hatvanas években csúcsosodott, amikor az állam arra törekedett, hogy egyensúlyt és jólétet teremtsen.

 A Nagyszerű Társadalom legfontosabb sikerének tartják, hogy a polgári jogi mozgalmak követelményeit törvénybe iktatta. Négy polgári jogi törvényt fogadtak el, az 1964. évi polgári jogokról szóló törvény megtiltotta a munkahelyeken a megkülönböztetést és a nyilvános helyiségek elkülönítését. 1965. évi szavazati jogról szóló törvény biztosította a kisebbségek regisztrációhoz és szavazathoz való jogát. 1965-ös bevándorlási és állampolgársági szolgáltatásokról szóló törvény eltörölte a nemzeti kvótákat a bevándorlási törvényben. 1968. évi polgári jogokról szóló törvény tiltotta a megkülönböztetést a lakhatás területén és az alkotmányos védelmet kiterjesztette.

Az egyensúly megteremtése mégsem ment egyik napról a másikra, hisz épp erre a periódusra tehetők azok a mozgalmak, amelyek a feketék számára egyenjogúságot követelnek. Nem is egy prominens személyisége a feketejogi mozgalmaknak gyilkosság áldozata lesz. Van egy óriási ellentmondás aközött, amit az állam szeretne, és aközött, ami helyi szinten megvalósul.

A kezdetekben csak a jóléti dimenzióra koncentrálnak, és ez így működik Kennedy, sőt utódja, Lyndon Johnson idejében is. A kapitalizmus felvállalja a verseny mellett a jólét és a társadalmi biztonság elvét is. Azonban ettől kezdve világossá vált, hogy nem lehet szegregálni faji alapon, hanem beemelni kell, a társadalom részévé tenni azokat a közösségeket, amelyek eddig a peremekre szorultak. A „white anglo-saxon and protestant” (WASP) világával szemben jön a multikulturális, szociálisan érzékeny baloldali kormányzás.

Annak ellenére, hogy a második világháború után van egy republikánus intermezzo Eisenhowerrel meg Nixonnal, igazából ez a két elnök nem tud kínálni semmit az amerikai állampolgároknak. Truman, Kennedy és Lyndon Johnosn azok az elnökök, akik keresztülviszik azt, hogy a föderatív törvények érvényesüljenek minden tagállamban. És amikor a helyi kormányzat nem akarja végrehajtani a törvényeket, például nem akarja beengedni a színesbőrű gyerekeket az iskolákba, akkor felvonul a nemzeti gárda, és biztonsági kísérettel járnak be az oktatási intézményekbe a fekete tanulók.

Van-e logikus magyarázat arra, hogy száz évvel a polgárháború után, miért nem sikerül érvényt szerezni ezeknek a törvényeknek?

A politikusok soha nem a centrumnak akarnak megfelelni, hanem a saját helyi választóiknak. És ha úgy érzékelik, hogy a helyi közhangulat rasszista, akkor gond nélkül alkalmazkodnak ehhez a diskurzushoz, hisz szemük előtt mindig a következő választások lebegnek. És nem akarnak a saját népszerűségük árán bevállalni egy olyan diskurzust, amelyről úgy érzik, hogy nincs meg a kellő támogatottsága a lakosság körében.

Dwight Eisenhower és Lyndon Johnson az első olyan elnökök, aki nem népszerűséget akarnak szerezni, hanem érvényesíteni szeretnék a létező törvényeket. Kirendeli a nemzeti gárdát, statáriumot hirdet, és katonai karhatalommal szerez érvényt a jogerős törvényeknek.

Amikor az iskolák és a közlekedés deszegregációja érdekében felvonul a nemzeti gárda, akkor gyakorlatilag az van, hogy a helyi politikusok, pártállástól függetlenül, nem Washingtonnak akarnak megfelelni, hanem a helyi társadalom elvárásainak. Nem hajlandók feladni a biztos szavazatokat a progresszió ellenében. Ezért kellett katonai felügyelettel végrehajtani az emancipációt. Kennedyéknek köszönhetően aztán Nixon is megértette, hogy ha nem viszi tovább ezeket az emancipációs, integratív programokat, akkor a társadalom hasadni fog.

A vietnami háború ellen tiltakozó tömegek mellett megjelentek a Black Panthers, azaz a Fekete párducok mozgalom is. Ez egyike volt azoknak az amerikai radikális csoportoknak, akiknek célja az volt, hogy az Államokban emberszámba vegyék a feketéket. Nagy hatással voltak rájuk Malcolm X nézetei. Szabadságot, munkát és jobb életkörülményeket akartak, saját kezükbe venni a feketék sorsát. Véget kívántak vetni a kapitalista kizsákmányolásnak. Olyan oktatást követeltek, amiben tanulhatnak a történelmükről, illetve jelenkori szerepükről. Véget akartak vetni a rendőri túlkapásoknak és gyilkosságoknak.

Most akkor, mi lehet a megoldás egy ilyen helyzetben? Mert sem az autoriter kormányzati hozzáállás, sem a tömeghisztéria nem vezet sehova ilyenkor. Az egyetlen járható út egy integratív koncepció érvényesítése. Amikor ilyen árkok vannak a társadalomban akkor csakis a sáncok betemetése és az új konszenzus megteremtése az egyetlen járható út.

Pedig ritkán választják ezt az utat, általában vagy az egyik, vagy a másik szélsőség érvényesült legalábbis az elmúlt évtizedekben. Van-e remény arra, hogy ezúttal másként alakuljon a történet?

Érdemes elolvasni azokat a szövegeket is, amelyek megpróbálják értelmezni az ilyenfajta jelenségeket. Sokan idézik Ortega y Gasset „A tömegek lázadása” című munkáját ennek kapcsán, én azonban Tzvetan Todorov bolgár származású francia filozófus munkájára hívnám fel a figyelmet, amelynek címe „A tömegek a demokrácia ellen”, vagy Julien Bendanak „Az írástudók árulásá”-t tudom ajánlani. Hisz az értelmiség feladata az volna, hogy a társadalmat tanítsa, ne csak vezesse, és ráerőszakolja a nézeteit a tömegekre, hanem ráébressze őket az összefüggésekre, nyisson feléjük.

Főként az ilyen helyzetekben volna ez fontos, amikor nagyon késélen táncol minden, és a kormány illetve a radikálisok között a süketek párbeszéde folyik. Ilyen helyzetben az értelmiségnek mindkét oldalon mérsékelni kellene az indulatokat, nem aláfűteni. Ennek éppen az ellenkezőjét látjuk, mert jó pénzért bármit lehet legitimizálni. Egyrészt a hatalom köréhez tartozók, a Trump-féle mantrákat erősítik fel, másrészt a radikális szárnyhoz közelálló értelmiségiek éppen a szoborrombolásokhoz nyújtanak ideológiai alapot. Szerintem egyik sem hosszútávon járható út, mert az árkok további elmélyítéséhez vezet, és így jutunk el egy olyan szkizmához, amelyet már nem lehet meg nem történtté tenni.

Akár a hatalom pólusához, akár a radikálisokhoz vonzódó értelmiségi magatartást vizsgálom, egyiket sem tartom etikusnak, és itt Max Weberre hivatkoznék, aki a felelősség etikájáról ír, és leszögezi, hogy nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eredmény minősíti a célt. Akármilyen célt fogalmazhatunk meg, ha a végeredmény nem mérhető hozzá, akkor valahol hiba csúszott a számításba. Weber nem menti fel azokat, akik szépet álmodtak, de a végeredmény egy siralomház lett, lásd a kommunista diktatúrák esetét, hanem azt mondja, hogy eleve rosszul volt megfogalmazva cél. Ha az eredmény egy széthasadt társadalom, radikális polgárháborúk és önmagával meghasonlott közösség a végeredménye, akkor nincs az az eszme, amely ezt legitimizálhatná.

Ezzel kapcsolatban akár Lenint is idézhetnénk, akit kilúgoztak az eszmetörténetből, holott a következő megállapítása örökérvényű. Azt mondja, hogy az az eszme, amelyet a gyakorlat nem igazol, holt betű. És ha megvizsgáljuk a 20. század nagy eszméit, amelyek sorra tragédiába fulladtak, akkor azt kell mondanunk, hogy igaza van. A kizárólagosság, a kilúgozása a történelemnek soha nem vezetett jó irányba, függetlenül attól, hogy jobb vagy baloldali eszmerendszer szerint próbálták szelektálni a kulturális múltat.

És ha már a fogalmak felsorolásánál tartok, akkor mindenképpen Bibó Istvánra is utalnom kell, aki a „politikai hisztériáról” írt. A politikai hisztéria állapota persze nem azt jelenti, hogy mindenki folyamatosan sikoltozva rohangál az utcákon, de igenis jelenti egy adott politikai közösségnek a megoldandó problémákra adott inadekvát válaszait, végső soron a problémák megoldására való tartós képtelenséget. Olyan társadalompszichológiai konstelláció ez, amelyben sajátos módon keveredik bizalmatlanság és hiszékenység, csodavárás és csüggedt kiábrándulás. Bibó a probléma gyökerét a valósággal– a valóság itt egy adott politikai közösség külső környezetét jelenti – szembeni inadekvát viszony, amelyben először fellazulnak, aztán teljesen eltűnnek a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok szféráját egymástól elválasztó határok.  Ezeknek a határoknak az eltűnését látom én most az amerikai történések közepette: egy olyan valóságot, amelyet a két szembenálló fél politikai hisztériája keltett életre.

Én azt hiszem, hogy a politikumnak a felelőssége sokkal nagyobb ebben a történetben, mert nem tudott kommunikálni a tüntetőkkel, akik, valóban extrém megnyilvánulásokkal hívták fel magukra a figyelmet. Viszont az én olvastomban ez egy kétségbeesett gesztus, olyan „figyeljetek már végre ránk is” felkiáltás. Ami azt jelzi, ahogy a „Black Lives Matter” szlogen is ráerősít, hogy hiába voltak törvények, meg projektek, meg mindenféle integrációs próbálkozás, a feketék még mindig a körön kívül vannak.

Lehet, hogy furának tűnik, de én most egy magyar történelmi vitával fogom érzékeltetni, hogy miért vannak még mindig kívül. Az 1848-as forradalmat megelőzően Széchenyi és Kossuth arról vitáztak, hogy hogyan emeljék be a népet az állam keretei közé, hogyan tegyék a nemzet részévé. Mert a nemzet tagja az az állampolgár, aki rendelkezik az összes, alkotmány által garantált joggal. És számukra nem az volt a kérdés, hogy be kell-e emelni a népet, hanem az, hogy melyik lépést tegyék meg először: legyen meg az integráció, és utána az állam, vagy először legyen állam, és utána következzék a nép emancipációja. Abban mindketten egyetértenek, hogy a nép a fontos és az állam csak a hozzárendelt eszköz.

Az angolszász liberalizmus konzervatívjai is azt vallották, hogy ki kell nyitni az ajtót a népnek a nemzet fele. Az állam pedig olyan jó minőségű szolgáltatásokat kell, hogy kiépítsen – egészségügy, oktatás, szociális gondozás területén –, hogy biztos keretek között tudjon végbemenni ez a folyamat. Azonban ez a projekt megtorpant.

Igazából most az a kérdés, hogy az állam, mint eszmerendszer képes-e integrálni a leszakadó népcsoportokat, és megmaradni eszköz szinten, vagy pedig az állam dominálni fog, és az állampolgárok lesznek azok az eszközök, amelyeket az állam kénye-kedve szerint felhasznál. Az integrációra való törekvés visszautasítása, az árokásás, a mi és ők dichotómiájának az állandó kiélezése, az első és másodrangú állampolgárság ki nem mondott, de latensen létező valósága odavezet, hogy egyre nagyobb szakadékok keletkeznek az állam keretei között élő különböző népcsoportok között.

Hazai szinten is érzékelhetjük, hogy az integráció nem működött, és nyelvi, kulturális törésvonalak mentén egyre inkább eltávolodik a magyar kisebbség a román többségtől. Ehhez hasonló a helyzet az Egyesült Államokban is, ahol elindult az integráció, viszont különböző okok miatt megtorpant. Az afroamerikai közösség beemelésének az egyik sokat hangoztatott jelszava a „color blind society” (színvak társadalom) volt, amely által visszatértek a kantianizmus emberéhez, akinek azért jár alanyi jogon minden, mert ember, és mert állampolgár.

Miközben úgy tűnt, hogy ez a multikulturális elv működni fog, és Clinton elnök idejében el is érte tetőfokát ez a törekvés, lassan fölfejlődött egy újabb ideológia, amely már nem a multikulturalizmust, hanem a plurikulturalizmust részesítette előnyben. A kettő közötti különbség az, hogy míg a multikulturális modell egyéneket akart integrálni egy alapvetően angolszász kulturális környezetbe, a plurikulturalizmus hívei közösségi szinten szerettek volna integrálódni. Azaz: részesüljenek az állampolgári jogokban, de ne adják fel közösségi identitásukat.

Miért bukott meg a multikulturalizmus elve? Itt Európában még ma is előszeretettel használjuk a kifejezést.

Samuel P. Huntington már a 20. század végén megírja, hogy „the american melting pot is slowing down”, vagyis az amerikai olvasztótégely teljesítménye csökkenőben van. Ez annak köszönhető, hogy az afroamerikai társadalomtól eltérően, a Dél-Amerikából érkező, spanyolul beszélő, katolikus népcsoportok nem kívántak egyénenként integrálódni az Egyesült Államok társadalmába, hanem közösségként akarták ezt megtenni, megőrizve vallásukat és anyanyelvüket. A két kisebbség tehát egymással szemben polarizálódott egy adott pillanatban.

Ekkor következik be az, hogy a feketék elkezdenek szavazni a republikánus pártra, és a demokraták pedig a hispanok szavazatait próbálják elnyerni. Obama kijelenti, hogy az állampolgári jogok olyan betelepedett egyéneknek is járnak, akik még nem kapták meg az állampolgárságot, a republikánusok pedig ezzel homlokegyenest ellenkezőt mondanak, azaz, aki nem állampolgár, az menjen vissza oda, ahonnan jött.  Elkezdődött a falépítés, a gyűlöletbeszéd, szétcsúszott az amerikai társadalom modellje, és középen nem maradt semmi.

A politikai elemzők szerint 2010 egyfajta vízválasztó. Onnan kezdve számítják az elmélyülését ennek a faji egyenjogúságért folytatott harcnak. Miért?

Hát az történt, hogy az Obama-adminisztrációval szemben a republikánusok megnyerték a parlamenti választást 2010-ben. Addig az elnök megpróbálkozott „bipartisan” (kétpárti) hozzáállással vezetni az országot, létrehozva egy nagy koalíciót, azonban ezt 2010 után föl kell adnia. Obama folyamatosan azt hangoztatja, hogy nincs demokrata és republikánus, nincs fehér és fekete, hanem egyetlen Amerika van, amely a mindenkié. Érdekes, hogy ezzel egyedül marad. A parlament republikánus többségű, ő pedig demokrata, és elkezdődik egy kulturális polgárháború, amely a mai napig nem csengett le. A demokraták delegitimizálni akarják a republikánusokat, miközben azok több szavazatot kaptak, mint a demokraták.

Ennek a folyamatos egymásra licitálásnak az effektusa Donald Trump megválasztásában csúcsosodik ki. Akkor az egész társadalom egymásra néz, hogy hűha, ez mi volt? De már késő, Trump ott ül az elnöki székben. És Trump inadekvát populista politikája alkalmatlan arra, hogy egy új konszenzust teremtsen, hiszen ő abból él politikusként, hogy mélyíti az árkokat. 2016-tól tehát valóságos kultúrkampf dúl Amerikában, mert egyik fél sem hajlandó a kompromisszumra. És a „color blind” ideológiától eljutottunk a „Black Lives Matter” ideológiáig. Ez azt jelenti, hogy az eddigi integrálódási folyamatokat lenullázzuk, mert magunk térünk vissza oda, hogy van ilyen meg olyan bőrszín.

Merre, milyen irányba lehet elmozdulni ebből az állóháborúból? Az már érzékelhető, hogy Európába is átgyűrűzött a mozgalom, azonban nem lehet látni a végét. Merre, meddig fejlődhet, milyen következményekkel?

A konszenzus keresését hiányolom ebből a folyamatból. Mert ha nekem fontos a feketék élete, akkor nem gyújtom fel a szomszéd kínai boltját, mert az ő élete és megélhetősége is ugyanolyan fontos, mint az általam képviselteké. Az a mozgalom, amely nem a kompromisszumot keresi, nem a közös nevezőt szeretné megtalálni, hanem tör-zúz hetek óta, óhatatlanul bevonja a játszmába szélső jobboldali elemeket is, és ettől kezdve nincs megállás.

Azt is szokták mondani, hogy a történelem megismétli önmagát. Ha ebben a kulcsban értelmezem a történteket, akkor azt kell mondanom, hogy most vagyunk 1931-ben. Túl vagyunk a pénzügyi válságon, a Weimari Köztársaság a végnapjait éli, és a szélsőséges pártok kezdenek mainstream pártokká válni, illetve az Egyesült Államok esetében a két történelmi pártban az extrém nézeteket képviselő emberek lesznek a hangadók, akárcsak Hitler hatalomra jutása előtt Németországban.

Ez az extrémizmus csapódik le a szoborrongálásokban is, úgy Amerikában, mint Európában. A közvélemény megosztott, az instant közvélemény-kutatás szerint lakosság 40 százaléka elviekben helyesli a szobrok eltávolítását, a lincselésszerű kivitelezést azonban a nagy többség ellenzi. Az ikonoklasztáziának, képrombolásnak azonban a vallás- és politikatörténetben is nagy hagyománya van. Hogy a megítélése mennyire személy-, helyzet- és politikafüggő, ahhoz elég a Sztálin-szobor 1956-os ledöntésére és a többi kommunista emlékmű eltávolítására gondolni.

Szilárd meggyőződésem, hogy a most zajló kultúrpolitikai harccal sehova sem jutunk. Az árkok befedésére van szükség, egy, a teljes nemzetet magába foglaló konszenzusra. Integrálni kell, nem eltaszítani. Egyébként az 1931-es forgatókönyv, amit felvillantottam, nem áll meg itt, hanem kitermel egy újabb diktátort, vagy egy újabb világháborút. Vagy mindkettőt.