2013. május 22-én a 8586 méter magas Kancsendzsöngán meghalt minden idők legjobb magyar hegymászója, Erőss Zsolt, és Kiss Péter. Utóbbit mindenki a legjobb fiatal magyar alpinistának tartotta.

Kivárták a jó időt

Hozzájuk hasonlóan a hegyek közt halt meg a lengyel Jerzy Kukuczka, az utóbbi 30 év – Reinhold Messner mellett – legjobb hegymászója, és honfitársa Wanda Rutkiewicz, akit minden idők legjobb női mászójának szokás tartani. Mint ahogy mászás közben halt meg Hermann Buhl, az egyetlen ember, akinek két nyolcezer méter feletti hegyet sikerült elsőként meghódítania, valamint hárman az első tíz mászóból, akiknek mind a 14 nyolcezrest sikerült elérni. A másik hét sikereit is tragédiák sora kísérte, kettőjüknek – köztük Messnernek – a saját testvérük halálát is végig kellett nézniük.

2013-ban Erőss és Kiss sokáig kiválóan másztak és kiválóan taktikáztak a Kancsendzöngán. Május elején már volt, aki megpróbálta elérni a csúcsot, de sikertelenül fordult vissza. A magyarok azonban türelmesen vártak, és fokozatosan egyre magasabbra jutva igyekeztek akklimatizálódni. Majd amikor a meteorólogusok jó időt jeleztek, egyesítették erőiket a hegyet meghódítani próbáló többi expedícióval, és elindultak a csúcs felé.

Fontos tudni, hogy 2013 májusában a Kancsendzöngán csak igazi hegymászóexpedíciók tartózkodtak. Itt nyoma sem volt a Mount Everestre ma már jellemző cirkusznak, ahol kereskedelmi expedíciók forgalmi dugóban igyekeznek több tízezer dollárt fizető ügyfeleiket néha szó szerint felrángatni a csúcsra. A Kancsendzöngán tartózkodó spanyolok, olaszok, irániak, koreaiak és nepáli serpa segítőik mind megbecsült profik voltak, köztük a hegymászás nagy öregjének számító spanyol Carlos Soriával, aki 74 évesen is tudja a legjobbakkal tartani a lépést.

A szerencse kezébe tették le sorsukat

Az, hogy Erőssékkel nem stimmel valami, már jóval az előtt lehetett sejteni, hogy felértek a csúcsra. A végső támadás előtti utolsó éjszakát a 7600 méteren felállított négyes számú táborban kellett volna tölteniük, azonban nem értek fel idáig, és lejjebb, körülbelül 7250 méteren éjszakáztak. 350 méter különbség pedig ekkora magasságban nagyon sokat számít, több óra plusz mászást jelent.

Erőssék hétfőn, május 20-án ennek ellenére nekiindultak a csúcsnak, ahova csak helyi idő szerint délután hatkor értek fel. Ekkor már nagyjából biztos volt, hogy baj van, és Erősséknek emberfeletti teljesítményre lesz szükségük ahhoz, hogy élve le is jussanak. 24 óra alatt küzdötték le az 1300 méteres szintkülönbséget, és utolsó energiatartalékaikkal már sötétben kellett lejjebb ereszkedniük. Nem is érték el a sátrakat, végül valahol 8300 körül éjszakáztak, sátor, hálózsák, és ekkor már minden bizonnyal víz nélkül, ami ebben a magasságban különösen veszélyes.

Szellemileg-fizikailag a végkimerülés közelében azonban nehéz jó döntéseket hozni, és hegymászóként egy rossz választás életekbe kerülhet. Erőssék most abban hibáztak, hogy szemben például a már említett Carlos Soriával, nem fordultak vissza időben. Nem akartak lemondani a csúcsról, és a sikerért azt a rizikót is vállalták, hogy 24 óra mászás után, vak sötétben kelljen leereszkedniük. Ezzel gyakorlatilag a szerencse kezébe tették a sorsukat: döntésük egyáltalán nem példátlan a modern hegymászás történetében, de az ilyen éjszakai ereszkedéseknek és szabadban éjszakázásoknak nagyon gyakran végzetes a kimenetele. Sajnos most így járt Erőss Zsolt és Kiss Péter is.

Egy második éjszakát is a szabadban tölteni ilyen magasságban gyakorlatilag lehetetlen. Erősséknek kedd estére sem sikerült leérniük a sátrakig, ahol legalább egy kicsit pihenhettek volna, és olvaszthattak volna maguknak havat. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi történt velük. Erőss egyik utolsó üzenetében arról beszélt az alaptáborban lévőkkel, hogy Kiss Péter kicsúszott és lezuhant, ami az egyik lehetséges forgatókönyv. A másik az, hogy mindketten végkimerülten megfagytak valahol 8000 méter környékén.

Egyensúlyozni az életveszély határán

Erőss Zsolt a világ tizennégy 8000 méter fölötti csúcsa közül tízet megmászott, kettőre ráadásul műlábbal jutott fel. Lemondani is tudott, hiszen volt olyan eset, amikor közvetlenül a csúcs alól fordult vissza, mert a feljutásra még elég volt az energiája, de a lejövésre már nem futotta volna az erejéből.

Erőss 1999-ben mászta meg első nyolcezresét, az ezen a műfajon belül is nehéznek számító Nanga Parbatot, 2002-ben pedig első magyarként feljutott a világ legmagasabb hegye, a Mount Everest tetejére. Ez utóbbi teljesítményéhez még használt oxigént, azóta azonban a “sportszerű”, palack nélküli mászással foglalkozik, és így sikerült még nyolc nyolcezrest meghódítania, utolsóként most a Kancsendzsöngát. 2010-ben a Magas-Tátrában egy szerencsétlen balesetben úgy szétroncsolódott a jobb lába, hogy azt térd alatt amputálni kellett. Erőss azonban nem sokkal később már mászott, 2011 tavaszán pedig feljutott a világ negyedik legmagasabb csúcsára, a Kancsendzöngánál csak méterekkel alacsonyabb Lhocéra.

2012-ben megpróbálkozott az Annapurnával, ahol nem járt sikerrel, és fiatal mászótársa, Horváth Tibor ereszkedés közben eltűnt. Valószínűleg egy lavina sodorta el. Erősst ekkor kezdték el azzal vádolni, hogy “hullanak” mellette az emberek, erről azonban szó sem volt, és hegymászó kontextusban ez egyébként is értelmetlen vád. Erőss a legjobb magyar hegymászó volt, és sok fiatal tehetség érezte úgy, hogy mellette tanulhat a legtöbbet a szakmáról. Senki nem kényszerítette őket arra, hogy Erőssel másszanak, és ha valakit, akkor már inkább őket lehet azért hibáztatni, hogy saját útjuk kitaposása, a fokozatos fejlődés helyett megpróbálták a legjobbal tartani a lépést.

Erőss és Kiss egyaránt abban lelték örömüket, hogy nagyon veszélyes dolgokat csináltak, olyan kemény feladatokat vállalva, amikre csak tényleg nagyon kevesen képesek. Megpróbáltak úgy egyensúlyozni az életveszély határán, hogy élve tudjanak visszatérni a világ legmagasabb csúcsairól, és ez Erőssnek eddig kilencszer sikerült is. A világ harmadik legmagasabb hegyéről azonban, részben a balszerencse, részben a saját rossz döntéseik eredményeként, már nem sikerült élve lejutniuk.

7000 métertől a magány…

Carlos Soria, a 74 éves spanyol hegymászó a Kancsendzönga alaptáborában nyilatkozott az elmúlt napok történéseiről. Véleményét nem rejtette véka alá.

A 74 éves mászó a világ 14 nyolcezres csúcsából 11-et már meghódított, tapasztalt, több expedíciót vezetett szakember, aki hétfőn a csúcs elérése előtt saját és csapata biztonsága érdekében visszafordult.

A helyszínen tartózkodók közül a legtöbb pénzből indított és legjobb felszereléssel rendelkező expedíció sikertelen volt, viszont mindenki él közülük.  Soriával meglehetősen éles kritikát fogalmaz meg szerencsétlenül járt kollégáival, így a magyar párossal, sőt a 2012-es Horváth Tibor halálával végződő Annapurna-expedícióval kapcsolatban is.

„Sokan nem használnak oxigént és nem fizetnek a serpáknak, holott ők rögzítik a köteleket, és ha ezek a serpák nem használnak oxigént, senki nem jutna fel a csúcsra. Aztán meg azt állítják, serpák nélkül másztak. Pedig a halálzónában mindenkinek együtt kell dolgoznia, sok kötelet kell rögzíteni. Az Everesten ez megcsinálják a serpák, de itt mindenkinek dolgozni kell.

Soria elmondása szerint a hétfői csúcstámadás alkalmával a hegyen tartózkodó összes expedíció együtt próbált feljutni az utolsó, 4. táborból a 8586 méteres csúcsra. „Muktu serpa és én mentünk közvetlenül a köteleket rögzítők mögött. Egyszer Muktu a jégcsákányával állította meg két serpa százméteres zuhanását. Ennek ellenére folytattuk, de 400 méterre a csúcstól már nem maradt több kötél a serpáknál. Összekötöztük magunkat egy kis darab kötéllel, mentünk tovább elöl, de 8300 körül éreztem, ez nagyon veszélyes. Muktu állította, 2-3 óra a csúcs, de én elbizonytalanodtam. Eszembe jutott a tavalyi Annapurna-expedíció, ott is meghalt egy ember lefelé. Tudtam, hogy ha folytatom, gond lesz. Úgyhogy hiába biztatott Muktu, számomra egyértelmű volt az irány – lefelé. 11-en jutottak fel a csúcsra. Öt óra volt az utolsó 286 méter. Öten nem értek le élve” – mesélte a spanyol hegymászó.

„Amikor valaki feljut hétezer akárhány méterre, tudnia kell, hogy egyedül van. Nem tud segíteni sem a helikopter, sem a serpák. 4000-ről le lehet valakit hozni, 8300-ról nem” –  tette hozzá Soria.

A halálzóna

8000 méter körüli – a közbeszédben halálzónaként emlegetett – magasságban drámai változások érik az emberi szervezetet. Erős részegséghez hasonlít az az állapot. A gondolkodás esetlenebbé válik, természetesen ez hat az ítélőképességre is. A mozgás lassul, bizonytalanabbá lesz, a látótér beszűkül, a légzés nehézzé válik, a legeslegfelső, 8500 méter feletti zónában már csak 1-2 lépést lehet megtenni percenként.

8000 méter fölött annyira emberidegen a környezet, hogy rendkívüli odafigyelést igényel a túlélés. Szinte az szorul magyarázatra, hogy mitől élhet az ember ebben a magasságban, és nem az, hogy esetleg mitől hal meg.

Igaz, ha a csúcs már elérhető távolságban van, amikor az emberben tudatosul, hogy már csak ennyi óra vagy ennyi méter hiányzik, akkor annyira el akarják érni, hogy kezdik feszegetni határaikat, ilyenkor nehéz visszafordulni, nehéz „elengedni a csúcsot".

A Kancsendzönga csúcsának meghódítása után a magyar hegymászóknak kétszer is kényszerbivakolniuk kellett, ami azt jelenti, hogy a hegymászók a szabad ég alatt, mínusz 30 fok körüli hidegben voltak kénytelenek éjszakázni, ilyen körülmények között pedig nemcsak az emberi szervezet, hanem az esetleges segítséget jelentő rádió akkumulátora is feladja a harcot.

Mount Everest-rekordok májusban

A hét végén a világon elsőként művégtagok nélkül jutott fel a világ legmagasabb hegycsúcsára, a Mount Everestre egy olyan hegymászó, akinek mindkét karját amputálták. A kanadai-nepáli állampolgárságú Sudharsan Gautam 16 évesen, egy balesetben veszítette el mindkét karját. A nepáli kormány tudomása szerint ő az első, mindkét karjára amputált alpinista, aki protézis nélkül mászott fel a csúcsra.

Ugyanakkor először mászta a csúcsot meg Szaúd-arábiai és pakisztáni nő.

Megmászta a Csomolungmát egy indiai ikerpár is, két 21 éves diáklány, akik a béke gesztusaként a földkerekség legmagasabb pontján kezet nyújtottak a velük egy időben felérő pakisztáni testvérpárnak.

A mexikói David Liano González lett május közepén az első a hegymászók közül, aki ugyanabban a szezonban mindkét (északi és déli) oldaláról is megmászta a hegycsúcsot. González immár ötödik alkalommal jutott fel a világ legmagasabb pontjára, ahová május 20-án több mint százan kapaszkodtak fel.

A Mount Everest megmászásával a dél-koreai Kim Csang Ho lett az első a hazájában, aki oxigénpalack nélkül a világnak mind a 14, nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsát is megmászta, és a világon az eddigi legrövidebb idő – 7 év, 10 hónap és 6 nap – alatt teljesítette a bravúrt. A korábbi ilyen rekordot 7 évvel, 11 hónappal és 14 nappal a lengyel Jerzy Kukuczka tartotta. A 43 éves Kimmel együtt most már tizennégyen mondhatják el magukról a világban, hogy oxigénpalack nélkül mászták meg a világ összes nyolcezres hegycsúcsát.