Még nem volt példa arra, hogy egy tagállam gyakorlatilag az Európai Uniót elítélő határozatot fogadjon el, bár 2000-ben, amikor a Jörg Haider vezette Szabadságpárt kormányra kerülése miatt szankciókkal sújtották Ausztriát, az osztrák kormány egy az EU-ról szóló népszavazással fenyegetőzött. Akkor még idejében feloldották a szankciókat.

Párját ritkítja

Magyarországi nemzetközi jogászok nem emlékeznek olyan esetre az Európai Unió történetében, hogy egy tagállam gyakorlatilag az európai közösséget elítélő határozatot fogadott volna el. Rogán Antal, Kocsis Máté és Gulyás Gergely nemrégiben nyújtotta be azt a határozati javaslatot, aminek szövege gyakorlatilag megegyezik Orbán Viktor Európai Parlamentben elmondott beszédével, miszerint a magyarok „nem akarnak olyan Európában élni, ahol a nagyobb visszaél a hatalmával”. A parlament rendkívüli ülésén egyébként Orbán Viktor arról beszélt, az országnak éppen az Európai Unió érdekében kell szembemennie akár magával az uniós intézményrendszerrel is, mert az EU „veszélyes útra lépett”.

A kormányra került Fidesz retorikája folyamatosan arra épül, hogy lényegében az EU-t gyengíti, ha „beleszólnak” a tagállamok ügyeibe, és „gyámságot” igyekeznek ráerőltetni a tagországokra. Utóbbin Orbán Viktor azt a három tagú bizottságot érti, amit a Tavares-jelentés megszavazásával az Európai Parlament hozott létre. A „trojka” feladata az lesz, hogy a következő hónapokban a magyarországi helyzetet tanulmányozza.

Szankciók szankcionálása

Magyarország így hasonló helyzetbe került, mint 2000-ben az osztrák kormány, amikor a szélsőjobboldali Jörg Haider vezette osztrák szabadságpárt került kormányra. Akkor az EU szintén egy három tagú – a változatosság kedvéért „Bölcsek Tanácsának” nevezett – monitoring bizottságot nevezett ki, miközben folyamatosan ment a szájkarate az EU vezetői és az osztrák kormány között.

2000 májusában Benita Ferrero-Waldner osztrák külügyminiszter hivatalosan is  kezdeményezte, hogy az EU küldje el megfigyelőit Bécsbe, akik szigorúan ellenőrizzék, megsérti-e Ausztria a közösség alapelveit, értékeit, a vizsgálat időszaka alatt a szankciókat helyezzék hatályon kívül, s ha a szakértői jelentés nem emel kifogást az osztrák kormány politikájával szemben, akkor a korábban bevezetett szankciókat tegyék ad acta. Ferrero-Waldner akkor azt mondta, a monitoringfeladatot végezhetné a brüsszeli bizottság, de a tagországok kijelölt alkotmánybírái is, a jelentés pedig hamar, az év augusztusig megszülethetne.

Közben azonban – akárcsak most a Fidesz – az osztrák szabadságpárt sem tétlenkedett: az osztrák kormány 18 pontos akciótervet fogadott el a szankciók szankcionálásáról. Ebből 17 pont felvilágosító előadásokról, Ausztriába szervezett utakról, rendezvényekről szólt, amelyek „meggyőzik Európát, hogy Ausztria a demokrácia országa”. Az utolsó azonban egy – kellőképpen homályosan megfogalmazott – népszavazást helyezett kilátásba, ha az uniós szankciók még az év őszén is érvényben maradtak volna, ezen az osztrák választóknak két kérdésben kellett volna állást foglalniuk: milyen a viszonyuk az unióhoz és mi a véleményük a szankciókról.

Ha a szankciókat legalább kétharmados többség elítélte volna, akkor az osztrák kormány „ellenszankciókat” léptetett volna életbe, például késleltette volna a kötelező befizetéseket. Erre már nem került sor, az akkori trojka azonban valóban ellátogatott Bécsbe, ahogy ezt a mostani is meg fogja tenni Magyarország esetében is. Martti Ahtisaari volt finn elnök, a heidelbergi Max Planck emberjogi intézet igazgatója, Jochen Frohwein és Marcelino Oreja volt spanyol külügyminiszter augusztusban találkoztak az osztrák kormánnyal, és szeptemberre már meg is volt a jelentés, arról, hogy sem az Európai Unió alapértékeit nem sérti az osztrák koalíciós kormány, sem az emberi jogokat. Abban ugyanakkor mindenki egyetértett, hogy a jelentés pozitív végkövetkeztetéseinek megszületését alapvetően befolyásolta az a körülmény is, hogy Ausztria nem vett részt az uniós döntéshozatalban, teljesen ellehetetlenítve az akkor még konszenzusos határozatokra épülő folyamatot, ebből az állapotból pedig 2000 őszére mindenkinek elege lett.

Az EP joga

Ilyesmi volt nyilvánvalóan nem következik be (már csak azért sem, mert a Lisszaboni Szerződés életbe lépése óta nincs szükség konszenzusra), ráadásul sem a magyar, sem az európai parlament állásfoglalásának nincs jogi következménye. Azzal kapcsolatban, hogy a magyar kormány részéről megkérdőjelezték az EP-döntés legitimitását szakértők szerint az EP ugyanúgy rendelkezik a nemzetközi jogban „implied powers”-nek (bennefoglalt hatáskörnek) nevezett lehetőséggel, mint más nemzetközi szervezetek, illetve szervek. Mivel az alapszerződés 2. cikkelye értelmében az Unió az emberi méltóság, a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tartásán alapul, aligha lehet elvitatni az EP-től azt a jogot, hogy az ezekkel kapcsolatos kérdésekben állást foglaljon és ajánlásokat fogalmazzon meg. Ugyanez vonatkozik annak a „trojkának” a felállítására is, amely a bizottság, a tanács és a jelentéstevő részvételével működne, és a magyar állapotokat monitorozná. Egy ilyen testület létrehozása legitim aktus, hiszen annak nem döntéshozatali, hanem kizárólag döntés-előkészítési feladatai lennének.

Orbán Viktor egyébként az uniós szervezetekkel folytatott vitáiban rendszeresen invitálja Magyarországra a kormányt (a magyar miniszterelnök szerint: a magyar népet) bíráló kritikusokat, hogy – úgymond – saját szemükkel lássák, hogy mi a helyzet az országban.

A „trojka” mindenképpen működik majd

Ha a magyar kormány nem fog a „trojka” tagjaival szóba állni – mint ezt Orbán Viktor előre jelezte –, akkor csupán saját magát fosztja meg attól, hogy elmagyarázza döntéseinek értelmét. A bizottság munkáját ez a tény nem fogja megakadályozni, hiszen a Magyarországról szóló jelentések eddig is nyílt forrásokon – jogszabályokon, az Alaptörvény rendelkezésein, az Alkotmánybíróság határozatain – alapultak. Az sem számít, hogy Magyarország nem tekinti legitimnek a testületet. Egyetlen tagállamot sem kérdeznek meg ugyanis arról, hogy egyetért-e azzal, ha vizsgálat indul ellene. De ez általában is így van: egy bíróság hatáskörét, legitimációját lehet ugyan vitatni, de az attól még működik, és ítéletet hoz. Annak idején Szlobodan Milosevics sem ismerte el a hágai Jugoszlávia-törvényszék joghatóságát, az mégis folytatta vele szemben az eljárást.