Egy afrikai törzsfőnök fia megismerkedik a nyugati civilizációval, felháborodik a népét érő igazságtalanságokon, előbb szabadságharcos, majd fegyenc lesz belőle, hosszú évek múlva pedig az elnöki székben és a történelem ünnepelt nagyjai közé kerül. Röviden akár így is summázhatnánk hosszú és kalandos életét Nelson Mandelának, akit kedden helyeztek örök nyugalomra.

Tolmács, írnok akart lenni

Nelson Mandela 1918. július 18-án született egy apró dél-afrikai faluban. Uralkodó családból származott: édesapja, a Madiba klán főnöke, királyi tanácsadó volt. A törzsfőnök harmadik feleségének egyetlen fia eredetileg a Rolihlahla nevet kapta, ami „bajkeverőt” jelent – akkori szokások szerint, az iskolában ragadt rá a „civilizáltabban” csengő Nelson név.

Szülei mindketten vallásosak voltak, de teljesen más módon. Apja ősei istenében, a kosza nép nagy szellemében hitt, anyja viszont keresztény volt, és Mandelát is megkereszteltette a metodista templomban. Egy falubeli keresztény testvérpár meggyőzte a fiú szüleit, hogy az értelmes gyereket taníttatni kellene – így ő lett a családból az első, aki iskolába járhatott. Kilencéves korában apja meghalt, ekkor a tembu nép nagy hatalmú vezetője vette pártfogásába: saját fiaként gondoskodott róla. Mandela kedvenc időtöltése a törzsi gyűléseken való részvétel volt. Önéletrajzában úgy utal ezekre a megbeszélésekre, mint a demokráciából vett első leckékre, hiszen mindenki nyíltan és őszintén hozzászólhatott egy-egy témához, még akkor is, ha véleménye ellentmondott a törzsfőnökének.

Bentlakásos angol középiskolába járt, ahol egy olyan tiszteletes volt rá a legnagyobb hatással, aki fekete ember létére még az igazgatóval is szembe mert helyezkedni az igazság érdekében. Ezt követően jogot végzett. Tolmács vagy írnok akart lenni, mivel ezek voltak a legrangosabb pozíciók, amelyeket akkoriban egy fekete elfoglalhatott.

Nevelőapja törzsi szokások szerint akarta kiházasítani, mivel fontos szerepet szánt neki a klán vezetésében. A szabadságra vágyó Mandela azonban Johannesburgba szökött. A nagyvárosban megismerhette a fekete nyomornegyedeket és a faji megkülönböztetést. Alkalmi munkákkal tartotta fenn magát, miközben folytatta jogi tanulmányait.

ANC

1942-ben kezdte látogatni az afrikai népek jogaiért küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) találkozóit. Egyre több békés tüntetésen, felvonuláson vett részt. 1944-ben az ANC igazgatótanácsának tagjává választották.

1948-ban Daniel Malan a Nacionalista Párt színeiben megnyerte a kizárólag fehérek számára kiírt választásokat, és bevezette Dél-Afrikába az „apartheid” néven közismertté vált politikai rendszert. Az ANC egyre több tiltakozó demonstrációt szervezett. A rendőrök rendszeresen aktivisták százait tartóztatták le, nemritkán a tömegbe lőttek, válogatás nélkül gyilkolva nőket és gyerekeket is. 1952-ben Mandela megnyitotta az első és egyetlen feketék által vezetett ügyvédi irodát Johannesburgban.

A békés polgárjogi megmozdulások nem hozták meg eredményüket, az ANC ezért megállapodott egy katonai alakulat felállításában, ami az Umkhonto we Sizwe (A Nemzet Tüze) nevet kapta. A szervezet vezetői közül senki nem volt erőszakpárti, ezért a katonai szárny megalakulását heves viták kísérték.

„A szabadságharcos előbb-utóbb megtanulja, hogy a harc szabályait nem ő, hanem az elnyomó hatalom diktálja. Rádöbbentünk: tűz ellen csakis tűzzel lehet felvenni a harcot” – emlékezett vissza Mandela, aki a hadsereg megszervezésének feladatát kapta.

Dél-Afrika fajüldöző kormánya terrorszervezetnek minősítette a Mandela vezette Afrikai Nemzeti Kongresszust. Margaret Thatcher néhai brit miniszterelnök 1987-ben „tipikus terrorszervezetnek” nevezte az ANC-t és elutasította, hogy szankciókat léptessen életbe az apartheid rezsimmel szemben. Ronald Reagan hasonlóképpen ellenezte a gazdasági büntetőintézkedéseket, de az amerikai kongresszus 1986-ban az elnöki tiltó határozat ellenére nem kötelező érvényű határozatot fogadott el az ANC elismeréséről, amely egyúttal sürgette Mandela szabadon bocsátását is. A képviselőház 179 tagja, köztük Dick Cheney nemmel szavazott akkor. Cheney, aki 2001-ben az ifjabbik Bush alelnöke lett, 2000-ben még úgy nyilatkozott, hogy helyesen voksolt akkor.

A kertész és a jó vezető

1961 nyarán Mandela illegalitásba vonult, álnéven, titkos farmokon bujkálva tengette napjait. Továbbra is minden nap hajnali ötkor kelt, legalább fél órát futott, majd olvasással és akciótervek kiötlésével ütötte el az időt, éjjelente pedig különféle találkozókon vett részt. Később elhagyta az országot, hogy Afrika-szerte támogatókat nyerjen az ANC ügyének. Hazatérve letartóztatták azzal az indokkal, hogy a szükséges papírok nélkül távozott az országból.

1964-ben hazaárulásért állították bíróság elé. A halálbüntetés lehetőségének árnyékában, az utolsó szó jogán Mandela a következőket mondta: „Egész életemben az afrikai nép szabadságát szolgáltam, elköteleztem magam a szabadságharc ügye mellett, amelyben hiszek. Olyan demokratikus társadalmat akarok, amelyben mindenki harmóniában él együtt, egyenlő kötelezettségeik és lehetőségeik vannak. Ha kell, ezért a célért kész vagyok az életemet is adni.”

Életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Ekkor 46 éves volt.

Büntetését a hírhedt Robben-szigeten kellett letöltenie. Állandó megaláztatásoknak volt kitéve, többször sötétzárkára ítélték, kemény fizikai munka egy kőbányában. Megesett, hogy Mandela évekig nem kapott hírt a családjáról. Előfordult, hogy hosszabb-rövidebb időszakokra engedélyezték számára az olvasást, tanulást, sőt a kertészkedést is, de amikor változott a politikai hangulat vagy a börtön új vezetést kapott, folytatódtak a kegyetlenkedések.

A kertészkedés óriási élvezetet nyújtott neki, sokat tanult belőle. „A jó vezető pontosan olyan, mint egy kertész: felelősséget kell vállalnia azért, amit elültetett. A jövőért dolgozik, a gyümölcsökért, amelyek csak később fognak beérni. Az életem olyan, mint egy kert, amelyben elültettem valamit, de még várni kell a gyümölcseire – vallotta.”

A szabadulás

1990 februárjában szabadult, amikor véget ért az apartheidre épülő politikai rendszer. Mandela elérkezettnek látta az időt, hogy az országot elvezesse az első nem faji alapú, szabad választásokhoz, és sikerült polgárháború nélkül, a megbocsátás és megbékélés alapelveire építve, békés úton megteremtenie az új politikai rendszert. Az „afrikai csodaként” is emlegetett korszak után 1993-ban Nobel-békedíjat kapott, majd 1994 és 1999 között öt évig kormányozta elnökként Dél-Afrikát.

Ez idő tájt világszerte sokakból váltott ki rosszallást az idősödő Mandela baráti viszonya bizonyos politikusokkal. 1997-ben látványos találkozót bonyolított le Moammer Kadhafi líbiai diktátorral, 1998-ban pedig Jasszer Arafat palesztin vezetőt fogadta Dél-Afrikában.

Magánélete

Mandela háromszor volt házas. Első feleségétől négy gyermeke született, ám időközben megromlott a viszonyuk. Egy éjjel kommandósok törtek be a házukba, Mandelát letartóztatták, és mire hazatérhetett, a nyugodt, vidéki életre vágyó asszony elhagyta. A válás a gyerekek miatt viselte meg leginkább Mandelát. Negyvenévesen vette el második nejét, a polgárjogi törekvésekben méltó társaként ismert Winnie Madikizelát. Két lányuk született, akiknek jóformán apa nélkül kellett felnőniük: a kisebbik tizenöt évesen látogathatta meg apját először a börtönben. Winnie maga is mozgalmi ember volt, férje börtönévei alatt töretlenül küzdött a szabadulásáért. A közel harminc év börtönpróbáját azonban ez a házasság sem élte túl: Mandela elnöksége kezdetén a pár már külön élt, 1996-ban pedig hivatalosan is elváltak. Mandela nyolcvanévesen vette el Graça Machelt mozambiki humanitárius politikust.

1999-ben Mandela lemondott az elnöki posztról, és fokozatosan visszavonult a közélettől. A hátralevő bő évtizedet családjának és az AIDS elleni küzdelemnek szentelte.

„A politikusoknak ahhoz a generációjához tartozom, akiknek meghatározó kihívást jelentett a demokrácia kivívása. Remélem, hogy évtizedek múlva, amikor a történelmet írják, értékelni fogják ennek a generációnak a szerepét” – búcsúzott utolsó parlamenti beszédében. Nelson Mandela egyébként 2008-ig rajta volt a hivatalos amerikai terrorista-megfigyelési listán, ahonnan George W. Bush akkori elnök vetette le.

Condoleezza Rice akkori külügyminiszter „meglehetősen kínosnak” nevezte, hogy a dél-afrikai külügyminiszter, mi több, Mandela amerikai látogatásai esetén kivételt kellett tennie a beutazási tilalom ügyében. John Kerry akkori massachusettsi szenátor – az amerikai diplomácia jelenlegi vezetője – üdvözölte a törvényt, amely eltávolította a volt politikust a feketelistától.