Fénykeresők jutalma

 „Világosság ragyog a sötétben is a becsületesekre attól, aki kegyelmes, irgalmas és igaz.” (Zsolt.112,4)

Bár terjed a hír, hogy a mindenféle szennyeződéssel megrontott világunkban már a fényszennyezés jelenségéről is beszélnek a környezetvédők, de a sötétségszennyezés káros hatásáról mintha megfeledkeznének. Ugye az is ellentmondásos, hogy az erős sugárnyaláb érkezéskor szoktuk mondani, hogy elvakulunk, pedig a sötétségben vagyunk igazán megvakítottak. 

Nem szerethetjük a sötétséget. Amióta Isten a világosságot megteremtette, a kiszorított sötétség nem lehet kedves lételeme az életünknek. Mégis úgy beszélünk, hogy a fáradt (gonosz) nappalok után vágyunk az (jótékony) éjszaka pihentető sötétjére, mintha az alkonyat szürkülése kedvesebb lenne a hajnalhasadástól, mintha megszokásból könnyebb vakon gázolni az átláthatatlan sötétségben, mint verőfényben céltudatosan haladni. Mintha egyszerűbb lenne a vaksötétségben elfogadni, hogy megtapostak bár, de én is észrevétlenül letaposhattam másokat, hogy úgyis hiába keresem a bántalmazómat, mert az én fájdalomokozásom is titkon maradt. A világtalan világ lassan embertelen emberek gyűjtő helyévé vált.

Az idézett zsoltár arról szól, hogy van világosság. Az első karácsony előtt néhány évszázaddal éppen akkor szól így Isten, amikor nem engedi elmerülni a kiválasztott nemzetet az egyre elvastagodó homályban, és nem egyezik bele, hogy az elveszített Isten-arc után a sebzetten megmaradt emberarc tovább torzuljon. Fényragyogással ajándékozza meg a világegyetemet.  Nem lehet tovább pajzán Ádámként megbújni az esendő Éva háta mögött, nem lehet az éjszaka gyógyítására várni a nappalok sebszórásai után, és nem remélhető többé, hogy rejtve marad az aljasság majdnem hízelgésig finomított változata. 

A világosság fénysugara a becsületesekre ragyog. Évezredekkel korábban is tudták, hogy ezek a becsületesek nem a sötétségben botorkáló, tapogatva araszolgató, vaklálással bíbelődő emberek, hanem azon merészek, akik ha a sötétségben is gázolnak a mindennapok sűrűjében kínlódva, mégis tudnak a ragyogás irányába nézni, a világosság forrására tekinteni, valamint a fény energiáját hasznosítani. Ezek a becsületesek megértették Isten embermentő szándékát.

Karácsonykor Atyai szeretettel megüzeni Isten, hogy magunkra nem számíthatunk. Nem vagyunk annyira becsületesek, nem tudjuk földhöz szegzett tekintetünk a fény felé fordítani, és hétágra süthet a kegyelem napja, mi akkor is képesek vagyunk saját árnyékunk mögé vonulni. Karácsonykor Atyai irgalommal nekünk ajándékozza Jézus Krisztust, hogy megigazítson általa, hogy elhitesse velünk, hogy alkalmasok vagyunk a világtalan világban a világ világosságát ünnepelni, az embertelen emberek között az Emberfiát minden lehetetlen körülmény között is követni.

Kedves Testvéreim! A Királyhágómelléki Református Egyházkerület minden tagjának fényhozó, becsületre bátorító karácsonyt kívánok.

Nagyvárad, 2013 karácsonya előtt 

A békesség kötelékében,

Csűry István