Nem maradt visszhangtalan a kolozsvári értelmiségiek múlt hét végi beszélgetése a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A vitához utólag hozzászólt Demény Péter, Kántor Lajos és Jancsó Miklós is. Írásaikat változtatások nélkül közöljük.

Demény Péter: Kiáltvány az apák ellen

Apáink, becsaptatok minket!

Semmi mást nem kellene mondanom, csak ezt. Nem azért, mert valami hangzatosat akarnék mondani, hanem egyszerűen azért, mert ez az igazság.

Mit örököltünk, miben nőttünk fel? Én, Kolozsváron, 1972 és 1990 között, grosso modo, ahogy az a rohadtul művelt világ mondaná, miben nőttem fel? Abban, hogy az irodalom fontos. Nem úgy fontos, mint a vébé, amely tegnap kezdődött, néhány hét múlva véget ér, és amely X-et érdekli, Y-t azonban nem. Úgy fontos, hogy az irányítja az életünket.

Ha Kányádi megírta a Fekete-pirosat, Sütő A lócsiszár...-t, akkor ezek a művek beépültek az erdélyi magyarság tudatába, helytállást és gerincességet és magyarságot fejeztek ki, és lehetett hivatkozni Tamásitól Kósig és Áprilytól Reményikig mindenkire. Az irodalom a tudatot és az erkölcsöt egyaránt meghatározta, nem beszélve arról, hogy még valami felsőbbrendűségi érzést is belénk csepegtetett (mi keményebbek vagyunk, mint a románok), és így aztán, gondoltuk mi, elárult, de elárultatásunkról mit sem sejtő fiak, a létet is.

Erdélyi magyarság — igyekszem úgy, annyira problémátlanul mondani ezt a kifejezést, ahogy akkoriban értettük. Nem romániai, mert az erdélyiben több a régió és a sajátosság, és nem ez vagy az a magyar, hanem a magyarság: egy kompakt, mozdíthatatlan, szerves egység. Erre az egységre volt jellemző, hogy bátor, tiszta, keresztyén és egyebek. Hiszen Nagelschmidt ("Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.") sokkal rokonszenvesebb volt, sokkal inkább mi volt, mint a Luther okosságára hallgató Kolhaas Mihály! Hiszen Szervét egy igazabb, mert szabadabb vallást próbált védeni az ellen, akivel egykor együtt próbálták védeni.

Nem hallgattunk, nem is hallgathattunk Székely János másféle dramaturgiájára (emlékszünk a Mórok körüli, sötét erkölcsi hajtűkanyarokban kanyargó vitára), nem hallottuk Szilágyi Domokos költészetében a közösségnek szóló iróniát, vagy csak úgy hallottuk, mint puszta szellőztetést: az élet nem az, az csak egy jólesés.

Azt hittem, azt hittük tehát, Szabédit az áldozatért tisztelik apáink, azért, hogy végigment egy úton, és nem azért, mert olyan "okos" volt és olyan "jó tanár", és nem is azért, mert hősnek lehet nevezni, és akkor már gondolni sem kell arra, ugyan hol is van az ő sokat irodalmizált hősiességük. Ahogy telt az idő, életrajzi és alkati okok miatt úgy lett egyre gyanúsabb a sok fenyő, havas, öngyilkosság és szabédizés, de úgy látszik, valahogy mégis azt reméltem, ha poros is, az ő hitük, ők hisznek benne.

Nem hisznek. Azt a kereszténységet (Márton Áron! Jaj, Márton Áron!), amelyre annyit hivatkoznak, "mérsékelt, értelmes vallásosságnak" szeretnék, ahogy Mauriac egyik szereplője fogalmaz. A tartótisztekkel foglalkoznak, és nem értik, hogy számunkra, elárult fiaik számára milyen fontos lett volna a bűnvallás, az az egy tiszta mondat: tévedtem.

A leleplezés, az egykori ügynökök leleplezése soha nem jó, mert nem úgy kell, nem azt kell, nem onnan kell — de hogy hogyan, mit és honnan, azt nem árulják el. A nagy erdélyi magyar férfiak nem bírnak lebukni, nem tudnak lebukni, nem tudják elfogadni, hogy valaha tévedhettek.

Az elkenés szenvedélyén kívül alig találkoztam bármilyen szenvedéllyel. Az alkotó, szempontot váltó, eredetiségében felkavaró és ez által erkölcsi erőt sugárzó okosság szenvedélyével sem találkoztam, holott Bretternél még ott van, és Bretter itt élt, apáink között. Teljesen hiába.

Anyáink itt vannak, megsebezve ebben a dúvad erdélyiségben, de itt. Anyáink és a nővéreink, akik talán képesek új nyelvet, a kevesebb gerinc (=gőg), több szeretet nyelvét javasolni.

Apáink megbuktak.

Kántor Lajos: Válasz Demény Péternek

Kedves Péter, három nappal a sétatéri színház emeleti előcsarnokában lezajlott beszélgetés után (Te ugyan nem voltál ott, de szövegedből kihallani vélem Könczei Csilla általa nemzedéki szempontúnak mondott vádjait), a világbajnokság jobb mérkőzéseit nézve, egy kis szünetet tartva, nem állom meg, hogy válasz nélkül hagyjam kiáltványodat. Fiaim jó pár évvel idősebbek nálad, most érettségizett legnagyobb unokám a napokban töltötte a húszat, így hát gondolkodom, magamra vegyem-e a megszólítást, vagyis az általad elmarasztalt apákhoz soroljam-e magam, vagy vállaljam a nagyapai szerepet. Úgy gondolom, mindkettőt vállalhatom, és így vitázom veled, miközben bizonyos dolgokban egyetértünk.

A fő kérdés az, amit Te az „elkenés szenvedélye”-ként nevezel meg, Csilla a színházi vitában „összezárásról”, lényegében a szőnyeg alá seprésről beszélt. A kérdés felvetését olyan fontosnak tartom, hogy a nagyobb nyilvánosságot vállalom, noha időm (és kedvem) nemigen egyeztethető a facebookoló szokásokkal.

Visszaemlékszem az ötvenes évek végi, hatvanasok eleji – akkor nem a kereszténységre meg a nemzeti szempontokra hivatkozó – hivatalos elvárásokra, Korunk-szerkesztőségi meg az Utunk külső munkatársaként írt szövegeimre (nem mindegyiket sorolhatom ide, nyilván) meg az akkori vitákra, Forrás-nemzedék előtti és első Forrás korabeli összemenésekre. Ha emlékezetem meg nem csal – az 1961-től követhető szekus megfigyelési dossziéim igazolják vissza, bizony még barátaim rólam írt jelentései is –, nem éppen „tájba simuló”, az elkenés szenvedélyétől áthatott ifjúként tartottak számon. (Bretter Gyurit, akit emlegetsz, már nem hívhatom tanúnak. De egykori barátját, nekem volt főnökömet, Rácz Győzőt sem, pedig szintén tanúskodhatna, ahogy tanúskodott is ellenem, például amikor 1987-ben a fő pártelvtársak ki akartak rúgni a Korunktól. Mellesleg az első ilyen nyílt szándék 1962-ből való. (Erre is vannak utalások a besúgói jelentésekben.) Ezzel korántsem azt akarom sugallni, hogy engem mentesíts az apákat érintő vádjaid alól, Illyés Gyulának (és utolsó könyve címében Gyimesi Évának) igaza van, a „mindenki szem a láncban” igazsága fájdalmasan érvényes – legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ez nem csupán a régmúltra érvényes, hanem mai országokra és rendszerekre ugyanúgy! Mert önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.

Az „apák” közt tűnik fel kiáltványodban Szabédi László neve. Valahogy úgy fogalmazol, hogy ők, az apák mintha az áldozatvállalás, vagyis az öngyilkosság miatt tisztelték volna Szabédit. Aztán írsz „szabédizés”-ről is (hasonlót szegény Gyimesi Évától hallottam, Budapest és Kolozsvár közt a vonaton vitatkoztunk, ő sokallta a Szabédi Napok sorozatát).

Hát én azt tanácsolom neked, Péter, ha még ebben az évben nagy Szabédi-válogatásunk megjelenik (versek, próza, napló mellett levelekkel), olvasd el figyelmesen. Azt gondolom, nem marad kétely benned, hogy Szabédi volt egyike azon elődöknek, akik nem ismerték az „elkenés szenvedélyét”, igazi vitatkozó volt, politikában is, magyarság-szemléletben is – barátait sem kímélte. Persze, ő is megalkudott, erről írta a Mórokat Székely János. Kitűnő a dráma, még ha közvetlenül Szabédira vonatkoztatva nem minden igaz.

Ide kapcsolódik az erdélyiség, az erdélyi magyarság, a magyarság kérdése. (Valószínűnek tartom, hogy az én Konglomerátomat nem volt időd elolvasni, mellesleg ez a könyv nem csupán a címét kölcsönözte Szabéditól. Akit igenis tanáromnak mondok ma is, ahogy ezt mondta Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár önmagáról.) Általánosítani itt is nagy hiba. Ennek kifejtése már nem fér be ebbe a levélbe. És itt nem Erdély és a Szabédi ifjúkori naplójában emlegetett Kismagyar viszonyára utalok. Hanem a lassan évszázados reális traumára visszamenő Trianon-szindromára, állandó hivatkozásunkra, mentegetőzésünkre, és az általam ugyanebbe a gondolkodásmódba illeszthetőnek vélt büszkeség-forrásunkra, az „aranycsapatra”, az én ifjúságomban még valóságosan (a távolból) megélt 6:3-ra. Ez nem külön erdélyi, ez összmagyar – és összefüggő – magyar betegség. A holland-spanyol meg az olasz-angol és a német-portugál meccs után gondolj a mai, jelenleg épp Pintér Attila összeállította magyar válogatottra. Ebben a vonatkozásban én is intéznék kiáltványt – talán veled egyetértésben – nem feltétlenül az apákhoz, hanem minden magyarokhoz. A józanság jegyében.

Mert a legfontosabb volna nem siránkozni, nem büszkélkedni, másokat lenézni, hanem önmagunkba nézni és a körülöttünk lévő világra figyelni.

Jancsó Miklós: Besúgók és besúgottak

Végtelenül sajnáltam, hogy tőlem független okok miatt nem lehettem jelen a Kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában megtartott beszélgetésen (Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei), ahol egy érdekes, több szempontból megközelített mindmáig feldolgozatlansága miatt is időszerű (immár történelmi?) témát boncolgattak a meghívottak. Végigolvasva a napi sajtóban a hozzászólók véleményét, kicsit úgy éreztem magam, mint a derék rabbi, aki igazat ad a neki Kohnra panaszkodó Kohnnénak, a Kohnnéra panaszkodó Kohnnak is, mire segéde megjegyzi, hogy hát nem lehet mindenkinek igazat adni, mire a rabbi ráemeli bölcs tekintetét és mosolyogva mondja:

- Neked is igazad van...

Igen, mondanám én is, ha valaki megkérdezne: igen, ilyen vonatkozásban is fel kell tárni a múltat. Jómagam kikértem a CNSAS-tól apám, Jancsó Elemér iratcsomójának másolatát. Több mint 400 oldal, több mint 30 fedőnevű jó barát. Illetve informátor. Vagyis jó barát, hiszen a jelentések többnyire úgy kezdődtek, miszerint „együtt vacsoráztam a célszeméllyel” vagy „a lakásán voltam a célszemélynek”... (ebből a harmincból mindössze öt álnevet lepleztek le hivatalosan).

Igen, szembe kell nézni a ... hogy is fogalmaz a Szabadság június 14-i száma „közelmúltunk kísérteteivel”. Igaza van az est házigazdájának, a színházigazgatónak: „a kérdés rettenetesen összetett és árnyalt.”(Szabadság 2014. június 14.)

Fel kellene tárni a rendszer működtetőit - hangzott el. És ez nem történt meg. Lehetséges, hogy nem olvastam el figyelmesen a beszélgetésről írott beszámolót-vajon román részről létezik jelentősnek nevezhető feltárás-igény? Erről is de szívesen olvasnék.

Valóban a kérdés nem egyszerű. Személyekre külön-külön lebontva majd összerakva állhat össze egy valósnak és teljesnek akkor sem mondható kép. De ha mégis ki lehetne deríteni a felvetett témával kapcsolatosan az Abszolút Igazságot (ami, tudjuk, a történelemben sem létezik), mit kezdhetünk vele?

A választ egyik szenátorunk adta meg évekkel ez előtt a TV valamelyik magyar adásában: maximum „erkölcsileg” ítélhető el az illető leleplezett... Ma is előttem van, ahogy szenátor úr az „erkölcs” szóra furcsán és sokat sejtetően vagy a nagy Semmit sejtetően - elmosolyodott. Ha ugyan mosolynak lehetett nevezni a félig-elhúzott ajaktartást. Az immár történelmi fintort.

Röviden: szép csendben senkit sem vagy csak keveseket érdekel a besúgó-téma.

A magyarázat azt hiszem egyszerű: ők már - mint annyi más rendszersajátosság (diktatúra, sorok, élelmiszerhiány, cenzúra, stb.) az elmúlt vagy részben elmúlt rendszerből - a múlt kísértetei. És mint ilyen, nem túl érdekesek.

Leleplezzük a múltat... tegyük. Fontos a múlt tisztázása.

De kérdem nem túl nagy reménnyel és választ sejtően: jó, jó, de mikor leplezzük le a jelent? Az 1950-es években a Kommunista Párt leleplezte a polgári társadalmat, bátran és utólag persze, aztán 1989 után lelepleztük a kommunizmus bűneit, szintén bátran és szintén utólag....a demokráciánkra mikor kerül sor? A jelenkor „furcsaságainak” művészi feltárására mikor kerül sor? Mikor leplezik le színházaink - művészi szinten és közönségvonzó és érdeklődést kiváltó-fenntartó formában,(alapvető színházi követelményként - lásd Caragiale színművei) a mindannyiunkat fájóan érintő és nap mint nap húsbavágó hazánkban dúló vadkapitalizmus vadhajtásait, a ravaszul elő-előtörő nyílt vagy burkolt nacionalizmust, a az ellopott ingatlanok körüli beláthatatlan korrupciószövevényt, a be nem tartott állami ígéreteket, az elvándorlás-rémségeit, a vele járó hazátlanságot, a... Istenem, a téma nem csak az utcán hever. Benne van az minden „láncszemben”.

Mert a színház mindenkori feladata – tudjuk - a tükörtartás.

Igen, igen - kérdem magamtól - mikor látom a „ma” gondjait művészi megfogalmazásban a művészetben? Persze az sem kizárt demokrata hatalomrendszerünk nem örülne túlságosan a művészi leleplezésnek, esetleg megorrolna és netán megvonna bizonyos erkölcsi és anyagi kegyeket fenntartott kultúrintézményeitől. (Vagy, Uram'bocsáss, az önámító megalkuvás mindenkori kísértetével ma is szembe kell néznünk?).Nem beszélve arról, hogy ehhez szükséges lenne egy olyan, több oldalról is támogatott, bátorított kortárs dramaturgiára, amelynek célkitűzése tökéletesen megegyezne a valamikori társadalmi dráma kötelezően betartott alapkövetelményével: a választott téma a saját kor minél nagyobb társadalmi réteget érintő kérdésének kellene lennie. És mint ilyen, tömegeket vonzana be a színházba.

Ha valamilyen csoda folytán mégis megtörténne a Nagy Leleplezés - könnyen meglehet mi, immár semmin nem csodálkozó nemzedék, a „megalkuvások hősei” - közönyösen fogadnánk a rólunk és nekünk szóló kegyetlen igazságokat.

Az sem kizárt – morfondírozok - a művészeink intézményesített tömörülése úgy gondolja bölcsen, hogy a jövőre is kell gondolni: elvégre ha ma mindenkit leleplezünk, kiket fognak művész-gyermekeink, művész-unokáink, művész-hozzánk tartozói, művész-barátaink leleplezni?

Azt hiszem mondanom sem kell: bátran és -apáik és nagyapáik példáját követve - utólag...