John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök 1961. május 25-én hirdette meg a holdra szállási programot. A Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között kialakult űrversenyben az amerikai Apollo-program volt az első – és mindeddig egyetlen – ilyen űrkutatási program, amelynek keretében 1969 és 1972 között az Egyesült Államok 12 űrhajóst juttatott a Hold felszínére.

„Kis lépés”

Az emberrel történő első holdra szállás főpróbája az Apollo-10 küldetése volt 1969 májusában. Ekkor Thomas Stafford parancsnok, John Young, a parancsnoki modul pilótája és Eugene Cernan, a leszálló egység pilótája először megkerülték a Holdat, majd Hold körüli pályára álltak. A főpróba során Stafford és Cernan átszállt a holdkompba, és elvégezték a Holdra szállás szimulációs programját, ennek végrehajtása során 15 kilométer távolságra közelítették meg a Hold felszínét, majd visszatértek a parkolópályán keringő parancsnoki egységhez, és sikeresen összekapcsolódtak vele.

1969. július 20-án került sor a nagy történelmi pillanatra, amikor az első ember, Neil Armstrong az Eagle (Sas) névre keresztelt holdkomp fedélzeti ajtaján kilépve a következő szavakkal lépett a Hold felszínére lépett: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”.

Az Apollo-program ötödik űrutazókkal végrehajtott repülése az Apollo–11 volt. Az első kísérlet a holdra szállásra, amely egyben az első sikeres holdra szállás is lett. A holdprogram fő célkitűzése 1969. július 20-án teljesült, amikor  az Apollo–11 űrhajón utazó Neil Armstrong és Edwin Aldrin simán leszállt a Mare Tranquillitatison (Nyugalom tengerén), a Hold innenső oldalának egyik lávasíkságán. Később 2 óra 31 perc 40 másodperces időtartamú holdsétát tett a két űrhajós, amelyen 21,55 kg holdkőzet- és holdpormintát gyűjtöttek. Az expedíció harmadik tagja Michael Collins volt, aki Hold körüli pályán keringett a parancsnoki űrhajóval, míg két társa a holdkomppal (LM) leszállt a felszínre.

A sikeres holdra szállás máig ható, az emberiség legnagyszerűbb tudományos eredményei közé sorolt teljesítmény.

Választások sorozata

Az ötödik Apollo expedíció volt az első olyan űrutazás, amelyhez leszállóhelyet kellett választani. A landolási pont keresése az ember leszállásának előkészítésére korábban felbocsátott Lunar Orbiter szondák fotói alapján történt. A kritériumok a következők voltak:

a leszállóhely a lehető legsimább síkságon terüljön el; ne legyenek kráterek és nagyobb kövek rajta; a síkság ne lejtsen 2 foknál jobban; a leszállás útvonalába ne essen nagyobb domb, hegy, szakadék, vagy mélyebb kráter, amely a leszállóradar számára hamis magassági adatokat jelezne; a leszállóhely a legkevesebb üzemanyag felhasználásával elérhető legyen, és a szabad visszatérés pályáján közlekedő űrhajó hatósugarába essen.

Az Apollo–11 személyzetének kiválasztásakor az alkalmasságon kívül a legfontosabb kérdés az volt, ki lesz az első ember, aki a Holdra lép, ki lesz az, aki örökre beírja magát a történelembe. Arsmtrong esetében különösképpen jó pontnak számított, hogy civil volt, nem katona, ezzel a militarizmus látszatát is elkerülhették a történelmi holdra szállásnál.

A rádió hívójelek kiválasztása – amelyek a parancsnoki űrhajó és a holdkomp nevével megegyeznek – hagyományosan a legénység privilégiuma volt. A gyakorlások során az Armstrong-féle csapat a Jégkása és a Szénakazal neveket választotta, ám amikor a hivatalos jelölés megtörtént, lecserélték a kissé komolytalan neveket a történelmi küldetéshez illőkre. Így kapta a parancsnoki űrhajó a Columbia nevet, amelyet elsősorban Jules Verne Utazás a Holdba és Utazás a Hold körül című regénye és a Columbiad ágyúval való asszociáció ihletett. De a szónak további jelentései is voltak, mint például a hasonló nevű 18. századi legendás amerikai hajó, amely az északnyugati ismeretlen tengeri területeket kutatta. Magára az Egyesült Államokra is utalhatott a név. A holdkompot az Eagle névre keresztelték, amely egyértelmű hazafias utalás Amerikára, amelynek a címermadara a Sas.

A legénység tervezte meg az emblémát is. A szimbólumrendszerben egy fehérfejű rétisas – az USA címerállata – száll le egy kráterszaggatta holdi tájon, karmai között, a béke jeleként olajágat szorítva, háttérben a Földdel és az Apollo–11 felirattal.

A leszállás előkészítése

A Hold eléréséért folyó versenyt a Szovjetunió elvesztette az N1 rakétáinak robbanásai miatt, de utolsó esélyként űrszonda felküldésével próbálta meg csökkenteni a holdra szállás jelentőségét megkérdőjelezve meg az emberek feljuttatásának szükségességét. A Luna–15-nek anyagmintát kellett volna a Földre hoznia, még az Apollo–11 visszatérése előtt. A szovjet szonda esetében irányítási problémák léptek fel, a leszállás elhúzódott és mivel a két küldetés időben fedte egymást, a szovjetek kénytelenek voltak átadni a repülési adatokat a NASA-nak, bizonyítván, hogy nincs ütközésveszély. Végül a Luna–15 leszállás helyett 1969. július 21-én egy hiba folytán becsapódott a Holdba.

Az Apollo–11 három napig repült a Hold felé, mire elérte azt és az űrhajósok megkezdhették a pályára állást körülötte. A leszállási folyamat a holdkomp felélesztésével kezdődött. Erre a műveletre azért volt szükség, mert a leszállóegység készleteivel (oxigén, áram, hűtővíz stb.) nagyon takarékosan bántak a tervezők.

A leszállás érdemi része a 13. keringésben kezdődött. Először – a Hold mögött, rádiótakarásban – Armstrongék leválasztották a holdkompot a parancsnoki űrhajóról. Ebben a szakaszban pillantották meg először a terminátor (a nappali és éjszakai féltekét elválasztó fény-árnyék határvonal) mögül előbukkanó leszállóhelyet. Armstrong piruettet végzett a holdkomppal a Columbia ablakai előtt, hogy Collins ellenőrizhesse a sérülésmentességet, majd Collinsnak kellett szemrevételeznie a holdkompot, és megbizonyosodnia arról, hogy a lábak kinyíltak-e és a rögzítőelemek a helyükön vannak-e. A lábak helyzete kulcsfontosságú volt, hiszen ha valamelyik a leszálláskor becsukódott volna, az biztos halált jelentette volna

A fékezés – a repülési magasság csökkentése – a 14. keringésben történt meg, ismét a Hold mögött. Az űrhajósok 15 000 méter magasságig ereszkedtek a holdfelszín fölé. Így bukkantak ki a Hold mögül, ekkor még könnyen vissza lehetett volna jutni a parancsnoki hajóhoz, ha valami baj van.

A következő fontos állomás a radar bekapcsolása volt (a felszín feletti magasságot radarral állapították meg és ennek az eszköznek az adatai jelentették a referenciát a fedélzeti számítógép számára). 12 000 méteren jártak, amikor a radar először érzékelte a holdfelszínt.

Izgalmak a Nyugalom tengerén

A leszállási görbe ballisztikus ívet rajzolt, először a felszínnel párhuzamosan, ablakokkal lefelé nézett az Eagle, majd egyre lassulva lassan függőleges helyzetbe állt, a legvégső ereszkedést pedig már tökéletesen függőlegesen kellett megtenni, hogy az űrhajósok elkerüljék a borulásveszélyt. Ezt a repülési pályát a számítógép vezérlésével lehetett végrehajtani, emberi kéz képtelen lett volna végig olyan precíz parancsokat adni és olyan optimális üzemanyag-felhasználást biztosítani, mint a számítógép.

300 méter magasságra érve élesen kirajzolódott a leszállópont és környéke, csakhogy a leszállóponton hatalmas, autó nagyságú sziklák és nagy kráterek voltak, ezek a biztos felborulással fenyegettek. A parancsnoknak nem maradt más választása, mint áttérni kézi vezérlésre, mivel a finom pályamódosítások kevésnek látszottak a sziklamező elkerülésére. A kézi vezérlés viszont megnövekedett üzemanyag-felhasználással párosult, és ez ilyen alacsonyan már megnövekedett kockázatokat vetett fel, 50 méternél húzódott a határ, ami alatt már nem lehetett vészeljárással leválasztani a holdkomp leszálló fokozatát és begyújtani a felszálló hajtóművet, így ha ott fogy ki az üzemanyag, az űrhajó biztosan lezuhant volna.

Armstrong éles manőverezésbe fogott, miközben jelzés gyulladt a műszerfalon figyelmeztetésül: 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag maradt. amikor az üzemanyag már csak 30 másodpercre volt elegendő, akkor a leszállótalp aljáról lelógó, nagyjából másfél méteres  érzékelőpálcák egyik elérte a talajt, amit egy lámpa jelzett a kabinban. E jelzésre a parancsnoknak le kellett állítania a hajtóművet, ám Armstrong elmulasztotta ezt megtenni. Végül a tartályban 20 másodpercre elegendő hajtóanyag maradt.

Munka a Holdon

Az előre meghatározott sorrend szerint először a parancsnok kezdte el a kiszállást. Ehhez Armstrongnak térdre kellett ereszkednie és hátrálva kellett kimásznia a kabinból. A hátizsák többször is elakadt a művelet során, Aldrinnak kellett segítenie. Armstrong ekkor kijutott a kabinajtónál elhelyezett kis platformra, amely a létra tetején volt, ahol felegyenesedhetett. Armstrong – immár nagyjából egymilliárdnyi tévénéző szeme láttára – óvatosan lemászott a létrán, majd az utolsó fokról leugrott a leszállótalp tányérjába.

Armstrong legelső dolga a felszínen a holdkomp körbejárása volt, hogy megbizonyosodjon az űrhajó sérülésmentességéről, valamint arról, hogy stabilan áll-e a felszínen.

Armstrong mozgás közben megállapította, hogy még a vártnál is könnyebb a mozgás. Miután a parancsnok biztonságosnak ítélte a kintlétet, akkor következhetett a holdkomppilóta felszínre lépése is.

Buzz Aldrin először a napszélösszetétel-mérő fóliát állította fel. Ennél a műveletnél derült ki, hogy a felső 5–10 cm-es regolitréteg alatt egy kemény kőzetréteg kezdődik, nagyon megnehezítve bárminek a földbe szúrását. Másodikként az amerikai lobogó kitűzése következett. A két űrhajós együttes erőfeszítése kellett a zászlórúd letűzéséhez, az előbb említett kemény felszín alatti kőzetréteg miatt. Aztán elhelyeztek néhány emléktárgyat is a holdfelszínen: egy kis fehér tasakban egy szilícium korongon miniatűr betűkkel 73 állam üzenetét, a béke jelképeként egy aranyozott olajágat, az Apollo–1 és az Apollo–11 expedíciós emblémáit és néhány érmét.

A szimbolikus tevékenységek egy plakett leleplezésével végződtek. A holdkomp elülső lábán, a létra fokai között egy kis tábla utazott, amelyről csak egy takarólemezt kellett levenniük az űrhajósoknak, hogy láthatóvá váljon a felirat rajta: „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”

Az űrhajósok ezután munkához láttak volna, geológiai mintákat kellett gyűjteniük és méréseket kellett végezniük, ám a műveleti tervben nem szereplő esemény következett: Richard Nixon elnök jelentkezett be, hogy beszéljen Armstrongékkal.

A mintavétel és a műszerek felállítása, a készletek, valamint az űrhajósok oxigén- és hűtőfolyadék-fogyasztásának figyelembevételével, a vártnál jobban alakuló felhasználási adatok alapján kapott 15 perces hosszabbítás után elkövetkezett a visszaszállás ideje. Először a holdkomppilóta mászott vissza, majd utána a parancsnok is. 2 óra 36 perc 40 másodperc után zárták magukra az űrhajósok az ajtót, ezzel ért véget a világ első holdsétája.

Armstrong és Aldrin a holdséta után megvacsorázott, majd az alvási periódus ideje jött el. A két űrhajósnak tilos volt levennie az űrruhát, csupán a sisakot vehették le a holdkompon belül. Ez egy olyan óvintézkedés volt, amelyet elővigyázatosságból hoztak, ha egy váratlan, például meteortalálat miatti nyomáscsökkenés következett volna be. A biztonságos öltözék azonban szinte lehetetlenné tette a pihenést., ráadásul az űrhajósok erre az időre a holdkomp jó pár rendszerét leállították, befüggönyözték az ablakot, ezzel elvontak mindenféle hőforrást, így kellemetlenül hideg is lett a kabinban.

A sikertelen alvás után, 21 óra 40 percnyi holdfelszínen tartózkodást követően az Apollo–11-et felkészítették a hazaindulásra.

A hazatérés

Az Apollo–11 1969. július 24-én 16:50:35-kor (UTC) a Csendes-óceánban landolt a Johnston-atolltól 380 kilométerre délre, 8 nappal és 3 órával a felszállás után. A leszállás nem a legpontosabban sikerült, a mentésre kirendelt USS Hornet repülőgép-hordozótól 15 kilométerre ereszkedett az űrhajó az óceánra. A vízre éréskor az ejtőernyőkbe kapaszkodó szél felborította a kabint, így az fejjel lefelé állapodott meg az óceánban, és csak akkor fordult a talpára, amikor felfújták a kabin tetején levő ballonokat. A kabinajtó kinyitásának pillanatától karanténba helyezték a három holdutazót. Megvolt a kockázata ugyanis annak, hogy valamilyen ismeretlen eredetű fertőzés éri Armstrongékat, ezért a tervek a hazatéréskor egészségügyi elszigetelést írtak elő. A külvilág jókívánságait csak a konténer ablakain keresztül fogadhatták.

Összeesküvés-elméletek az első holdra szállásról. Az Apollo-program lezárását követően hamar napvilágot láttak az összeesküvés-elméletek, miszerint a holdra szállások – beleértve az Apollo–11 repülését is – sohasem történtek meg, helyette a NASA egy hatalmas hangárban készített műtermi képekkel, tévé- és filmfelvételekkel hamisította a holdi tevékenységek dokumentációját. Azóta különböző emberek az összeesküvés különböző változatait állították fel. Ezek szerint a holdraszállást a NASA csak azért találta ki, hogy lepipálja az oroszokat. Az elméletek mindegyike különböző közvetett bizonyítékokra támaszkodik. Ezek főként az űrhajósok által visszahozott fényképeken alapulnak. Szemelvények az állítólagos bizonyítékokból: a fényképeken levő árnyékok helyenként nem párhuzamosak; a fényképeken levő – a későbbi elemzést segítő – szálkeresztek a téma mögé kerültek; nincsenek csillagok a képeken. Az Amerikai Egyesült Államok holdprogramjával párhuzamosan egyébként a Szovjetunió is megkezdte saját holdprogramjának fejlesztését, amelyet az Apollo-program sikere után félbeszakítottak, s az űrállomások fejlesztésére koncentráltak.