A Szovjetunió 1962-ben rakéta-telepítésbe fogott Kubában, az alig pár hónapja hivatalba lépett Kennedy szorult helyzetbe került. Az atomháború réme alig hajszálnyira került az emberiségtől.

A Szovjetunió 1962-ben rakéta-telepítésbe fogott Kubában, az alig pár hónapja hivatalba lépett Kennedy szorult helyzetbe került. Az atomháború réme alig hajszálnyira került az emberiségtől.

Hruscsov szempontjai

Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkáraként az ország korlátlan ura, arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok elnöke, John Fitzgerald Kennedy fiatal kora miatt még nem rendelkezik kellő tapasztalattal a diplomácia világában, ezért feszült, és kiélezett helyzetben könnyű lesz őt befolyásolni.

Nem véletlen, hogy az 1960-as elnökválasztás idején Kennedynek „szurkolt". Richard Nixont egyébként is a pentagoni héják mccarthysta barátjának tartotta. A bécsi csúcstalálkozón, 1961. júniusában, személyesen is találkozott a két vezető. Kennedy meglehetősen alárendelt szerepet játszott a megbeszélések alkalmával, s ez újabb megerősítést jelentett Hruscsovnak, hogy helyesen térképezte fel ellenfele személyiségét, ezért is kezdett bele a kubai rakétabázisok telepítésének őrült tervébe.

A hatvanas évek ugyanis nem kezdődtek túl jól Hruscsov számára. A mezőgazdasági termelés 1961-ben a megelőző öt év legrosszabb átlagát produkálta, köszönhetően Hruscsov szűzföldek feltörésére vonatkozó tervének. Moszkva és Peking között egyre feszültebbé vált a viszony, Albánia továbbra is a sztálini utat tartotta követendőnek. Berlin kérdésében sem sikerült döntő fordulatot elérni. A szovjet kémszolgálat, a GRU ráadásul 1962 első felében téves jelentést készített, amelyek szerint a Pentagon nukleáris első csapásra készül a Szovjetunió ellen.

Raul Castro Moszkvában

1962 nyarán Kuba vezetőjének, Fidel Castrónak a testvére, Raul – aki a védelmi tárcát vezette – váratlanul Moszkvába érkezett. A látogatást követően az amerikai tengerészeti felderítés egyre több szovjet felségjelzésű hajó jelenlétét észlelte a karibi térségben. Néhány hónappal később a hírszerzési jelentések már egyértelműen arról számoltak be, hogy Kubában föld-levegő rakétákat telepítettek. Ennek tudatában küldtek a kubai légtérbe október 14-én egy U2-es kémrepülőt, hogy készítsen felvételeket a bázisokról.

A fotókon rakétákat ugyan nem sikerült lencsevégre kapni, de az azokon olyan közép-hatótávolságú rakétabázisok körvonalai rajzolódtak ki, amelyeket addig csak a Szovjetunióról készített kémfelvételeken lehetett látni. Az elnök tanácsadói közül a harcias beállítottságúak azonnali légicsapást sürgettek Kuba ellen, míg a másik csoport megelégedett volna a tengeri blokáddal. Kennedynek döntenie kellett, az idő pedig nem neki dolgozott. A rakétákat bármelyik pillanatban aktivizálhatták, arról nem is szólva, hogy nem lehetett a végtelenségig eltitkolni az igazságot a közvélemény előtt.

Iszonyú nyomás nehezedett az elnökre, akinek kezében volt a végső döntés. Kennedy viccesen megjegyezte egyik kollégájának: „Azt hiszem, jobb lenne, ha még a héten kikapnám a bérem."

Washington lépései

Október 18-án Kennedy fogadta a Fehér Házban a szovjet külügyminisztert, Andrej Gromikot. Az elnök nem akart nyílt lapokkal játszani, ezért inkább kivárt, hátha Gromiko hozza szóba a rakétabázisok kérdését. Ám a szovjet diplomata is vén rókának számított, így egyetlen arckifejezésével vagy mondatával sem árulta el, hogy mit tud a rakétabázisokról.

Október 20-án, szombaton Kennedynek már döntenie kellett, és végül a tengeri blokád mellett határozott. Éjszaka megindult a mozgósítás. Hivatalosan a közvéleménynek hétfő esti tévébeszédében jelentette be Kennedy a blokád tényét. Egy órával a beszéd előtt Rusk külügyminiszter átadta Dobrinyinnak az elnöki beszéd szövegét. Kennedy nem sokat tétovázott beszédében: egyből a dolgok közepébe vágott.

Az amerikai vezetők feszülten várták, milyen ellenlépéseket tesznek a szovjetek a blokádra válaszul. De nem történt semmi, nem vonták blokád alá Nyugat-Berlint, nem bombázták a törökországi amerikai rakéta bázisokat. A támadó lépések ugyan elmaradtak, de a szovjet diplomaták bárhol jártak, nem győzték hangsúlyozni egy közelgő háború lehetőségét. Ezzel a taktikával nem volt semmi más céljuk csupán csak annyi, hogy a nyugati országokban uralkodó hisztérikus hangulatra még egy lapáttal rátegyenek. Természetesen az amerikai propagandisták sem ültek a babérjaikon, október 24-én a kormányzat légifotókat bocsátott a média rendelkezésére.

„Farkasszemet néztek"

Délután reményt keltő hírek érkeztek. A Kubába tartó huszonöt szovjet hajó több mint fele megállt, vagy irányt változtatott. Rusk külügyminiszter a következő szavakkal konstatálta az eseményt: „Farkasszemet néztünk, és úgy tűnik, a másik fickó hunyta be először a szemét".

Ám Kennedyt komoly kétségek gyötörték. Mi lesz, ha a szovjet hajók átlépik a blokád vonalát, vagy erőt alkalmaznak. Kennedy a fegyveres konfrontációt mindenképpen el akarta kerülni, ezért a katonai akciók végrehajtását elnöki jóváhagyáshoz kötötte, és elrendelte, hogy az összes amerikai hajón legyen oroszul beszélő tiszt. Az elővigyázatosság jelen esetben különösen fontos volt, hiszen a legenyhébb kifejezéssel is egyetlen hajszálon múlott az atomháború.

Október 26-án New Yorkban összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa. A tárgyalás feszült, és kölcsönösen vádaskodó stílusban zajlott, az ülést végül elnapolták. Másnap az elnökhöz egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a szovjet rakétatelepítések felgyorsulásáról. Azonban egy másik jelentős esemény is történt ezen a napon, amely már a válság megoldásának lehetőségét vetítette előre. Az ABC tévétársaság tudósítóját, John Scalit felhívta Alexander Formin (Alexszandr Szemjonovics Fekliszov) szovjet diplomata, hogy ebédeljenek együtt.

Mivel régóta ismerték egymást, Fomin gyorsan és határozottan adta az újságíró tudtára, hogy találkozó nem tűr halasztást. Formin felvázolta a szovjet megoldási javaslatot, amelyet három pontban foglalt össze:

1. A Szovjetunió leszereli kubai rakétatámaszpontjait, és ENSZ-felügyelet mellett elszállítja rakétáit.

2. Castro garanciát vállal arra nézve, hogy a jövőben nem telepítenek Kubába támadó fegyvereket.

3. Az Egyesült Államok lemond a Kuba elleni invázióról.

Levél – és rádiónyilatkozat

Scali a szovjet javaslattal a Külügyminisztériumba sietett. Az idő sürgetése mindkét oldalon felgyorsította a döntési mechanizmust. Az amerikaiak elfogadhatónak találták a szovjet javaslatot, így este újabb találkozóra került sor Scali és Formin között, amelyen az újságíró tolmácsolta Rusk üzenetét. Az eredmény nem is váratott magára sokáig, néhány órával később Kennedy megkapta Hruscsov levelét.

Az egyetlen problémát csupán az jelentette, hogy a pártfőtitkár levelében nem említette a rakétabázisok leszerelését. A miértre másnap reggel kaptak választ az amerikaiak, amikor reggel felolvasták Hruscsov közleményét a moszkvai rádióban, amely tartalmilag meg sem közelítette az előző esti titkos üzenetét. Hruscsov a kubai rakétabázisok leszerelésért cserébe azt követelte, hogy az amerikaiak vonják ki rakétáikat Törökországból.

A klasszikus mondás, miszerint a baj nem jár egyedül, ismétel igazolta önmagát: Kuba légterében lelőttek egy U2-es kémrepülőgépet.

A „megoldóember": Robert Kennedy

Kennedy több kérdés is foglalkoztatta. Egyrészt nem értette, miért változtatta meg Hruscsov a véleményét, másrészről pedig az volt a problémája, hogy milyen válaszlépéseket tegyenek. Utóbbi kérdés talán még nagyobb gondot okozott az elnöknek, számításai szerint a két lehetséges alternatíva közül mindegyik katasztrofális következményekkel járt volna: ha engednek a szovjet követeléseknek, akkor a NATO-n belül keletkeznének feszültségek, ha pedig nemet mondanak, akkor szembe kell nézniük az atomháború lehetőségével.

Az áthidaló megoldást végül az elnök öccse, Robert, az igazságügy-miniszter találta meg, aki azt javasolta, ne vegyék figyelembe a moszkvai rádióban elhangzottakat. Ennek megfelelően Kennedy válaszlevelében két kérdésre összpontosított. Amennyiben a szovjetek kivonják rakétáikat Kubából, akkor az Egyesült Államok megszünteti a blokádot, és nem indít inváziót Kuba ellen. A válasz vasárnap délelőtt (október 28-án) ismét a rádióból érkezett: Hruscsov elfogadta Kennedy ajánlatát.{loadposition otp}

Tanulságok

De miért tette ezt Hruscsov, amikor már nyerő helyzetben volt?

Egyszerűen pánikba esett attól a hírtől, hogy Kennedy október 28-án a tévében beszédet mond. Hruscsov egyből arra következtetett, hogy a készülő inváziót akarja bejelenteni az elnök. A szovjet titkosszolgálatok pedig sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták Hruscsov elképzelését, hiszen maguk sem rendelkeztek pontos megbízható információkkal. A szovjet diplomáciának éppen az okozta a legnagyobb problémát a hatvanas években, hogy nem rendelkezett beépített ügynökökkel a szövetségi kormányhivatalokban. Így gyakran csak feltételezésekre, másodlagos forrásokra hagyatkozva döntöttek egy-egy kérdésben.

A válság megoldódott: Kennedy bebizonyította, hogy képes krízishelyzetben hidegvérrel, megfontoltan dönteni. A másik főszereplőnek is örök tanulsággal szolgált az eset, hiszen Hruscsov részben ennek is köszönhette, hogy 1964-ben leváltották. A válság jótékony hatásának tekinthetjük, hogy a nagyhatalmak 1963 tavaszán megkötötték az atomcsend-egyezményt, és határoztak az úgynevezett forródrót létrehozásáról.