Bajnai: ellenzéki együttműködés – néhány tanulsággal


-A A+

A résztvevőknek kockázatos, és nem jelent tartós megoldást: az európai példák alapján ez a jellemző az olyan széles körű ellenzéki együttműködésekre, amilyet Bajnai Gordon hirdetett meg október 23-án, a Milla tüntetésén. Az ilyen formációk általában idő előtt felbomlanak, és a tagok egy része eltűnik a süllyesztőben. A volt kormányfő széles körű választási együttműködést vizionált a szükséges „rezsimváltás" érdekében. Ha az Együtt 2014 valóban potens politikai mozgalommá válna, az nem lenne példa nélküli Európában. A résztvevőknek azonban nem árt néhány tanulságot figyelembe venniük.

Válsághelyzetben

Szlovákiában az 1998-as választásokra alakult ki olyan helyzet, hogy a nacionalista, populista, Moszkva kegyeit kereső kormányfőből, Vladimir Meciárból mindenkinek elege lett. A gazdaság stagnált, a NATO és uniós tagság elnyerésére esély sem mutatkozott. Ebben a helyzetben kezdődött párbeszéd az ellenzéki erők között, még 1997 elején. A később megalakult Szlovák Demokratikus Koalíciónak (SDK) végül öt tagja lett, köztük volt a szociáldemokrata párt, de a konzervatív Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) is. Utóbbi alelnöke volt Mikulás Dzurinda, aki végül két cikluson át az ország rendszerváltás utáni történelmének egyik legsikeresebb miniszterelnökévé lett.foto-1-bajnai-gordon

Az SDK tipikus választási párt volt, Meciar ugyanis változtatott a választási szabályokon, így pártszövetségeknek az egyébként alkalmazott ötszázalékos küszöb helyett 7-10 százaléknyi szavazatot kellett elérniük a parlamentbe jutáshoz. (Attól függően, hogy két vagy több tagból állnak-e.) Meciar pártja ugyan az első helyen végzett az 1998-as választáson, de senki nem akart koalícióra lépni vele. Az SDK így a Demokratikus Baloldallal (SDL) – amelynek soraiban fiatal képviselőként ott ült az a Robert Fico, aki később kormányfőként Meciarral kötött szövetséget –, valamint a jobboldali Magyar Koalíció Pártjával alakított kormányt.

Rosszul működő koalíciók

A kormánykoalíciónak kétségtelen érdeme volt, hogy Szlovákiát visszahelyezte az európai politika térképére, így az ország 1999-ben a NATO, 2004-ben az Európai Unió tagja lett. A gazdasági, társadalmi reformok esetében azonban az kellett, hogy Dzurinda – immár a Szlovák Kereszténydemokrata Unió vezetőjeként – az MKP-val és a KDH-val jobboldali koalíciót alapítson. Az 1998-as összefogás persze nem múlt el veszteségek nélkül: a Demokratikus Baloldal teljesen eltűnt a politikai térképről, és a baloldali erőket végül Fico SMER (Irány) nevű mozgalma egyesítette.
Fico 2006-ban nyert is, és nemcsak Meciart, hanem a hatalom érdekében a vállalhatatlan, rendszeres botrányaival ismertté vált Ján Slotát is bevette a koalícióba maga mellé. A nacionalista pártoknak tett engedmények nyomán Szlovákia ismét botrányaival került az európai politika napirendjére (ehhez képest az európai szocdemek nem zárták ki maguk közül a SMER-t), igaz, a gazdasági kormányzás terén maradt a ráció, így a külföldi tőke továbbra is szívesen érkezett az országba.foto-2-dzurinda1

A 2010-es választásokat hiába nyerte meg Fico, az SDKU, a frissen alakult szlovák-magyar Híd-Most, a KDH és a liberális Szabad Emberek Pártja (SaS) koalíciót kötött, és kormányt alakított. A formáció kezdettől fogva rosszul működött – nem függetlenül attól, hogy Radicová kormányfőt éppen Dzurinda fúrta, ráadásul saját pártján belül. A SaS-t pedig kihagyták a koalíciós alkudozások érdemi részéből, így ők eleve rossz szájízzel csatlakoztak. Radicová végzetét végül is a görög csőd nyomán meghirdetett uniós euró mentőcsomag jelentette, a kormányfő előre közölte, hogy az erről szóló parlamenti döntést bizalmi szavazásnak értékeli, ott pedig nem is kapott többséget, így lemondott. A sors iróniája, hogy a ravasz Robert Fico utólag mégis igent mondott a csomagra.

Eurokonform nacionalizmus?

Szerbiában sem bizonyult igazán kormányzóképesnek a 2000-ben Slobodan Milosevic hatalmának megdöntésére létrejött ellenzéki koalíció. A 18 pártot tömörítő Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) a 2000. szeptember 24-ei elnökválasztásra állt össze. A szerveződés vezéregyénisége az akkori legerősebb ellenzéki erőt, a Demokrata Pártot vezető Zoran Djindjic volt, elnöknek viszont a nacionalista Vojislav Kostunicát jelölték közösen. A választáson Kostunica több szavazatot kapott Milosevicnél, utóbbi mégsem ismerte el a vereségét. Ehhez az kellett, hogy október 5-én több százezer ember vonuljon fel az utcán. Miután Milosevic félreállt, létrejött egy átmeneti kormány, s decemberben már parlamenti választásokat tartottak.foto-3-Tomislav-Nikolici

Utóbbit a DOS nyerte meg, így 2001 elején megalakulhatott a Djindjic-kormány. Jóllehet Szerbiában ekkor megindult a demokratizálódás, a Djindjic-kabinet működése során már szembetűnőek voltak a széles koalícióban részt vevő pártok közötti különbségek, amelyek rányomták a bélyegüket az egész kormányzásra. Csak egy példa: Kostunica magát „egészséges nacionalistának" nevezte, míg Djindjic az egész világ felé nyitott volna, ráadásul a Demokrata Párton belül is voltak különféle áramlatok. 2003. március 12-e tragikus fordulópont volt: egy merénylő megölte Zoran Djindjicet. Ma már a DOS nincs sehol, a jelenlegi kormányban mindössze egy olyan formáció van, amely e nagykoalícióban még benne volt, de az is más néven, az elnök Tomislav Nikolic pedig korábban Milosevic fegyvertársa volt – igaz, még kellő időben váltott „eurokonform nacionalizmusra".

Az „igazi" Olajfa

Az ilyenfajta formációk klasszikusa az Olaszországban 1996-ban, Silvio Berlusconi ellen összeeszkábált L'Ulivo, vagyis Olajfa koalíció volt. Romano Prodi az előzőleg tönkrevert olasz mérsékelt baloldal pártjait egyesítette, de kormányt ennek ellenére is csak a Kommunista Újjáalakítás Pártjával (PRC) tudtak alakítani. Prodi bukását is az okozta, hogy két évvel később a PRC felmondta a koalíciót. A 2001-es választásokon Prodi ismét Olajfával próbálkozott, de nem tudták legyőzni Berlusconit.foto-4-berlusconi2

2006-ban már 12 tagúvá burjánzott az Olajfa, mely így is csak hajszállal nyert Berlusconiék ellen. A formációban hamarosan válságjelek mutatkoztak meg: éles belső viták jellemezték például a nyugdíjreform, vagy az egyneműek házassága kérdésében. Kilenc hónappal a kormányalakítás után három miniszter is bojkottálta az afganisztáni szerepvállalásról szóló szavazást, Prodi lemondott, de a köztársasági elnök ismét őt bízta meg kormányalakítással. 2008-ban aztán jött a vég: egy kereszténydemokrata párt felmondta a koalíciót, a hiányzó három szenátoruk nélkül pedig már nem volt meg a szenátusi többsége Prodinak, így jöttek az új választások, ahol Berlusconi visszamasírozott a hatalomba.{loadposition mnk}








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X