Ha Törökország elfogadja a sevres-i béke feltételeit, akkor ma Antalya olasz üdülőhely volna, Isztambult valószínűleg Konstantinápolynak, Izmirt pedig Szmirnának hívnák, Adana pedig egy francia tengeren túli megye székhelye lenne. De nem fogadta el. Trianon-évforduló, második rész. (Sorozatunk első részét itt olvashatják.)

A hosszú idő óta Európa beteg emberének számító Török Birodalom rossz lóra tett az I. világháborúban, ugyanis a Központi Hatalmak oldalán lépett be a globális erőpróbába. A korábbi évtizedek vesztes háborúit követő területi veszteségek ellenére a birodalom területe még mindig kb. 1,6 millió km² volt, magába foglalva a jelenlegi Törökországot, Szíriát, Irakot, Libanont, Izrael és az Arab-félszigetet. Az álomvilágban élő török vezetők jelentős területi gyarapodást reméltek a háborútól, Irán, Közép-Ázsia, a Kaukázus, sőt a Krím-félsziget meghódításáról álmodoztak.

A remélt diadalok azonban elmaradtak, az oszmán hadsereg a keleti fronton Oroszországtól szenvedett folyamatosan vereséget, délen pedig egyre nehezebben tudta feltartóztatni az arabokkal szövetkezett angolok előrenyomulását. A törökök egyetlen fontos győzelmet arattak, visszaverték a Dardanellák elfoglalásával próbálkozó Antant csapatokat. Ezekben a harcokban különösen kitüntette magát egy Musztafa Kemál Atatürk nevű hadosztályparancsnok, a későbbi történések kulcsfigurája.

Ország főváros nélkül

1918 októberében a Török Birodalom, elismerve vereségét, fegyverszünetet kötött az Antanttal, amely azonnal megkezdte az ország megszállását. A győztesek nem bántak kesztyűs kézzel a legyőzöttel, mely az 1920. augusztus 10-én aláírt sevres-i béke értelmében elvesztette területének több mint 70 százalékát, 1,15 millió négyzetkilométert. A birodalomtól nemcsak valamennyi hódoltsági területét csatolták el, hanem az anyaország számos, többségben vagy szinte kizárólag törökök lakta vidékét is.

Így például a főváros, Isztambul, melyre igényt tartott Görögország, valamint a Boszporusz és a Dardanellák nemzetközi fennhatóság alá került. Franciaországnak néhány Fekete-tengeri kikötőt, valamint Délkelet-Anatóliát juttatta a békeszerződés, Adana központtal. Olaszországnak Délnyugat-Anatólia jutott, benne Konya és Antalya városokkal, Görögországnak pedig Nyugat-Anatólia, benne a fontos Izmir (Szmirna) kikötővárossal. Kelet-Anatólia egy részét (hozzávetőleg 100 ezer km²-t) az Örmény Köztársaságnak szánták, attól délre pedig a független Kurdisztánt tervezték kialakítani. A sevres-i diktátum csak az Anatóliai-félsziget középső és északi részét hagyta meg török fennhatóság alatt.

Míg a francia és olasz területi követelések tisztán gyarmatosítási ambíciókból fakadtak, addig az örmény, kurd és görög igények nagyrészt jogosak voltak, A békeszerződés aláírásakor a török anyaország területén jelentős létszámú ellenséges haderő állomásozott, mintegy 200 ezer görög, francia, örmény és olasz katona. Ennél lényegesen kevesebb román és cseh katona szállta meg Erdélyt és a Felvidéket.  

Dumák helyett katonák

A törökök, tőlünk eltérően, országos harangkongatásnál lényegesen pragmatikusabb lépésekkel reagáltak a megalázó szerződés megkötésére. Az Ankarában, Musztafa Kemál elnökletével ülésező Nagy Török Nemzetgyűlés kinyilvánította, hogy nem ismeri el érvényesnek a dokumentumot, s egyúttal megfosztotta állampolgárságától annak négy török aláíróját.

A török vezetőkbe sokkal több realitásérzék szorult, mint magyar kollégáikba, ők ugyanis ahelyett, hogy szélnek eresztették volna a katonáikat, illetve ölbe tett kézzel nézték volna országuk megszállását, ekkor már jó ideje gőzerővel dolgoztak egy új, ütőképes hadsereg szervezésén. Ez már fel is vette a harcot, mégpedig sikeresen, az örményekkel. 1919 tavaszán még csak 35 ezer katonájuk volt a Musztafa Kemál vezette hazafias erőknek, 1920 őszén azonban már több mint 80 ezer ember állt fegyverben, s ez a szám folyamatosan nőtt.

A török fegyveres ellenállás 1919. május 15-én kezdődött, az első lövést egy újságíró adta le, leterítve az Izmirben partra szálló görög csapatok zászlóvivőjét. A görögök válaszul több száz fegyvertelen török katonát és civilt gyilkoltak le a kikötővárosban. A görög hadseregnek az Anatóliai-félsziget közepe felé történő előrenyomulása során egymást követték a kölcsönös atrocitások, melynek ártatlan áldozata a polgári lakosság volt, török és görög vegyesen.

Időközben a délkeleten előrenyomuló franciák ellen is megindult a harc. Urfa, Gaziantep és Maras városokban a helyi lakosok is fegyvert fogtak a megszállók ellen. Marasban a szabadságharcosok egy időre átvedlettek martalócnak, s lemészárolták a korábbi vérengzések elől a városba menekült örményeket. 1920 áprilisában Musztafa Kemál levelet írt Leninnek, melyben segítséget kért. “Az ellenségünk ellensége a barátunk” elv szellemében a nyugati szövetségesek által szorongatott vörösök jelentős mennyiségű fegyvert, lőszert és aranyat küldtek a törököknek, Musztafa Kemál pedig köszönte szépen, ugyanakkor a bolsevik ideológiából nem kért.

1921 szeptemberében a görögök már 50 km-re megközelítették Ankarát, mikor a törökök, Musztafa Kemál közvetlen parancsnoksága alatt, ellentámadásba mentek át. A sakarya-i csatában a számbeli hátrányban levő és gyengébben felfegyverzett törökök győztek, megfordítva a háború menetét. A török függetlenségi háború lényegében 1922 szeptemberében ért véget, azt követően, hogy a görögök kiürítették Izmirt. A franciák korábban feladták a kilátástalan harcot, utolsó katonáik januárban hagyták el Törökországot.   

Új béke, jobb béke

Az ellenségeskedést, immár formálisan is, az 1923 júliusában aláírt lausanne-i béke zárta le. Ennek értelmében Törökország területe mintegy 300 ezer négyzetkilométerrel (ez kb. háromszorosa Erdélynek) lett nagyobb a sevres-i béke előírásaihoz képest. Törökország etnikailag nagyjából tiszta állam lett, leszámítva a kurd kisebbséget, hiszen több mint egymillió görög hagyta el, míg Görögországból 330 ezer török települt át az anyaországba. Az örmény közösséget már 1915 és 1917 között felszámolták, a török történelem legszégyenletesebb fejezetésnek számító népirtás során.

Musztafa Kemálban volt annyi politikai tisztánlátás, hogy rövid időn belül rendezte az ország kapcsolatait Görögországgal, majd pedig Angliával és Franciaországgal. Ennek eredményeként 1939-ben Franciaország visszaadta Törökországnak az addig megszált Hatay tartományt. Az immár államelnök Kemál, akit népe az Atatürk, A Törökök Atyja, címmel tisztelt meg, sosem próbálkozott a korábbi hódítások visszaszerzésével, célja, melyet meg is valósított, az etnikai határok biztosítása volt.  

Magyarországnak és Törökországnak az I.világháborút követő helyzete sok rokon vonást mutat: mindkét ország vesztesen került ki a háborúból, a győztes hatalmaknak feltett szándékuk volt a feldarabolásuk, s hozzá is kezdtek a megszálláshoz, az orosz bolsevikok pedig potenciális szövetségest jelentettek az Antant ellenében. A törökök a maximumot hozták ki a lehetőségekből, mi jószerivel a minimumot. A történések ilyentén történő alakulása részben annak tudható be, hogy a törököknek volt egy Musztafa Kemáljuk. Nekünk csak Károlyink, Apponyink, Kun Bélánk és Horthynk volt.