„Istennek nincs más keze, csak a tied, meg az enyém”


-A A+

A spiritualitás az, ahogyan lélegzünk, ahogyan járunk, ahogy az életünket éljük, mondja Niklaus Brantschen, aki önmagát száz százalékig keresztény embernek és száz százalékig zen gyakorlónak tartja. A Maszol kérdéseire a nagyváradi Posticumban tartott előadását követően válaszolt a jezsuita szerzetes.

Mi ösztönözte arra, hogy jezsuitaként buddhista meditációt gyakoroljon?

A rendi elöljáróm, aki tudta, hogy érdeklődöm a meditáció iránt, ajánlotta, hogy menjek Japánba. Éppen kávéztunk, mikor egyszer csak azt mondta: Elmehetnél Lassalle atyához. Elmentem tehát Japánba, Lasalle atyához, aki később továbbküldött az ő mesteréhez, Jamada Roshihoz. Ezek a külső keretek. A belső motiváció az a felsimerés volt, hogy a világ egyre inkább összenő, a vallások találkoznak. Ez itt és most történik, közöttünk s ennek az ügynek jót tesz, ha vannak olyan emberek, akik foglalkoznak ezzel a találkozással. Ez volt a belső kiváltó ok.

Miben áll a napi meditációs gyakorlata, s milyen plusszt hoz az életébe?

Reggelente egyórás ülőmeditációt végzek egyedül vagy a ház közösségével együtt. Utána olvasok egy részt a Szentírásból, mely ilyenkor közvetlenül szólít meg. Ha egy órányi meditáció után azt olvasom, hogy „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok”, a csendből és a zen szelleméből fakadóan egészen másként értem ezt meg, mint egyébként. A zenben úgy fogalmaznak, hogy minden egy, egy minden. Ez a látásmód nemcsak abban segít, hogy jobban megértsem a Szentírást, hanem abban is, hogy jobban megértsem magát az életet, hogy kibírjam az ellentmondásokat.

Tevékenységében hangsúlyos szerepe van a vallásközi párbeszédnek. Hogyan értelmezi az ökuméniát?

Létezik ökuménia a keresztény vallások között és világökuménia. Napjainkban égető fontosságú a vallások találkozása. Tanulhatunk egymástól és gazdagodhatunk egymás által. A kereszténység üzenetének elterjedéséhen hozzájárult a klasszikus görög filozófia, a római közigazgatás és a bizánci udvari ceremóniák. Az idők során azonban a katolikus egyház talán túlságosan is intézményesült, a dogmák a kelleténél nagyobb súlyt kaptak. A szertartások jelentőségét relativizálni kellene. Ahogy annak idején a krisztusi üzenet talákozott a görög filozófiával, a római közigazgatással és a bizánci ceremóniákkal, úgy most a csend kultúrájával történő találkozásnak jött el az ideje. Ugyanakkor nem szeretnék eszközt csinálni a zenből. A zen önmagában egy út, ugyanúgy ahogy a kereszténység is egy csodálatos út, Krisztus maga az út, de amint azt már mondtam, találkozhatunk, tanulhatunk egymástól és gazdagodhatunk egymás által.

Ha szétnézünk a világban, úgy tűnik, ahelyett, hogy egyre inkább megértenék egymást, a vallások közötti ellentétek mélyülnek, különösen az iszlám és a kereszténység viszonya egyre problematikusabb.

Minél közelebb kerülnek egymáshoz a vallások, annál nehezebb kijönniük egymással. A buddhizmus és a hinduizmus olyanok a kereszténység számára, mint a távoli rokonok, s ezért könnyű boldogulni velük. A júdaizmus és az iszlám azonban a testvéreink, hiszen ugyanattól az ősatyától erednek. Ha a tesvérek között nézeteltérés támad, az néha véres is lehet. Az ábrahámi vallások között csak akkor lesz elmozdulás a párbeszédben, ha a tapasztalati útra helyezzük a hangsúlyt, és ott találkozunk, nem pedig az intelektuális síkon. A Lassalle-házban ökuménikus konferenciát szoktunk tartani Jeruzsálem kapcsán, melyen 20 muszlim, 20 zsidó és 40 keresztény meghívott vesz részt. Felmerült a kérdés, hogyan oldjuk meg az imát, külön-külön teremben imádkozzanak-e a zsidók és a muszlimok, s a kápolnában a keresztények? Végül úgy döntöttünk, hogy mindannyian együtt fogunk meditálni, csendben. Kiderült, hogy ez egy jó előkészület volt a beszélgetésre, mivel a csendben érzékeltük a körülöttünk levőket, mint embereket, még mielőtt a különbségek megnyilvánultak volna.

Nagyváradi előadásában az időt, a humorérzéket és az általános emberi jóságot hangsúlyozta a spiritualitás ismérveiként. Mi a különbség a hit, a vallásosság, illetve a spiritualitás között?

A spiritualitás egy nagy szó, de nálam a földhöz kapcsolódik, amin állunk, és ahhoz, ahogy állunk rajta. A levegőhöz is kapcsolom, amit belélegzünk, s ahhoz a módhoz, ahogy belélelgezzük, felületesen, kapkodón vagy mélyen. A spritualitásnak ahhoz is köze van, ahogy a dolgokat látjuk magunk körül. Amikor a spiritualitást említem, természetesen nem zárom ki a vallást, de nem a vallásról beszélek. Az én személyes spiritualitásom táptalaja a kereszténység, de szufi, buddhista, irodalmi és filozófiai elemek is vannak benne. Ez a jövő. A vallásban néha túl nagy a tumultus, túl sok a beszéd, a birtokolni akarás. A spiritualitásra azért van szükség, hogy a vallások élőek maradjanak, hogy nyitottak legyünk a világra és egymásra.

Akinek nincs ideje, aki mindig siet, az nem lehet spirituális ember, mondta az előadásában. A mai világban általános az időhiány, a rohanás. Hogyan adhatunk teret a spiritualitásnak a mindennapi életben?

 Olyan ez, mint egy önmagát gerjesztő folyamat. Ha csendben vagyok, hallgatok, akkor van időm. Ha időt fordítok arra, hogy csendben legyek, meditáljak, akkor, ahogy Max Picard mondta egyszer, az idő kitágul, egyre több lesz belőle. Ha időt szakítasz arra, hogy meditálj, egyre több időd lesz, ha pedig nem, akkor egyre kevesebb. Ha nem meditálok, akkor minden egyforma lesz, s ebből fakadóan közömbös.

Hogyan egyeztethető össze a szerető és mindenható Isten képe az általa teremtett világban, a teremtményei által véghezvitt, másoknak tengernyi szenvedést okozó szörnyűségekkel?            

Ezt nem lehet összegyeztetni.

Ha meg tudott maradni hívő embernek, akkor mégis kellett adnia egy választ erre a kérdésre.

Téves istenkép az, amely a mindenhatóságot teszi az első helyre. Helyesebb, ha Istent szeretetnek tekintem, hiszen a szeretet néha tehetetlen. A szeretet együtt szenved a szenvedővel, tehetetlenül. Így tekintve, Isten együtt szenved a világgal. Minél inkább együtt szenvedünk, együttérzünk a világgal, a buddhista együttérzés értelmében, annál inkább elköteleződünk amellett, hogy résztvevőkké válljunk. Ne ragadjunk le ott, hogy Isten miért engedi ezt meg, mert minden ami történik, a mi problémánk. A keresztény üzenetet útmutatónak tekinthetjük, ugyanis Jézus elköteleződött az ember iránt, egy igazságosabb világ mellett. Jézus nem kereste a keresztet, a peremre került embereket kereste, s ez vitte őt a keresztre. A feltámadás üzenete lényegében az, hogy ez az elköteleződés nem hiábavaló. Ha kudarcot is vallunk valamiben, akkor is reményt adhat nekünk Jézus elköteleződése. Képileg kifejezve, Istennek nincs más keze vagy lába, csak a tiéd, meg az enyém.

Niklaus Brantschen 1937 október 25-én született a svájci Valais kantonban. 22 évesen lépett be a Jézus Társasága szerzetesrendbe. A Müncheni Egyetemen filozófiát, a lyoni Forviere- és a Tübingeni Egyetemen pedig teológiát tanult. Első miséjét 1970-ben celebrálta. 1976-ban kezdett zent gyakorolni rendtársa, Hugo Makibi Enomiya Lassalle és Jamada Roshi vezetésével. 1988-ban kezdett el zen meditációt tanítani. 1999-ben zen mesterré avatták. A svájci Bad Schönbrunnban található, általa alapított Lassalle-házban él. 14 könyve jelent meg német, spanyol és olasz nyelven. Erdélyben idén májusban járt először, a nagyváradi Posticum Ifjúsági Keresztény Központban tartott előadást és meditációs elvonulást. 







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X