Castro halálára: a „Líder Maximo” harcai


-A A+

Kilencven éves korában Havannában elhunyt Fidel Alejandro Castro Ruz, aki 1965–2008 között az ország elnöke, miniszterelnöke, a kubai hadsereg parancsnoka, pártvezetője – egyszóval: Kuba diktátora volt.

Az őrült

1926. augusztus 13-án született egy kubai cukornádültetvényen, Mayarí város közelében. Apja Ángel Castro y Argiz, spanyol bevándorló volt, anyja, kubai kreol, Lina Ruz González apja birtokán volt szolgáló lány. Fidelnek 2 bátyja és 3 nővére van.

Fidel éles eszű, tehetséges diák volt, és már ekkor különbözött az „átlagdiákoktól”. Kuba legjobb gimnáziumában, a havannai El Colegio de Belenben tanult, ahol az El Loco (Az őrült) nevet kapta osztálytársaitól. Iskolái elvégzését követően a havannai egyetemen jogi karát végezte el.

Amikor Fulgencio Batista, a jelentéktelen őrmester katonai puccsal átvette a hatalmat az országban, 1952-ben, akkor Fidel Castro már ismert politikus volt, az Ortodox Párt radikális szárnyát vezette, az általa irányított mozgalom, a Movimiento pedig felkészült a hatalomváltásra, a legnagyobb titokban katonákat képezett ki.

A kubai forradalom kezdetének Castroék Moncada laktanya elleni támadását tartják, jóllehet a santiagói karnevál zűrzavarát kihasználó felkelése teljes kudarccal végződött, Batistáék a támadók jelentős részét kivégezték. Fidel Castró perére a nyilvánosság teljes kizárásával egy santiagói kórházban zajlott le. Fidel négy órás védőbeszédet mondott, amelyet így zárt le: „Ítéljenek el, ez mit se számít, a történelem fel fog menteni!”. Fidel Castrót és öccsét, Raúl Castrót 15 illetve 13 évre ítélték el.

Vádoló védőbeszéd

Védő-, pontosabban vádbeszéde Fidel Castrót igen népszerűvé tette országában, ráadásul külföldi nyomásra Batistáék arra kényszerültek, hogy szabadon engedjék a politikai foglyokat. Mozgalmához ekkor már katonai csoportok is csatlakoztak.

A Castro testvérek Mexikóba mentek, hogy ott készítsék elő a Batista elleni forradalmat. Kiképzésüket részben Alberto Bayo végezte, aki a spanyol polgárháború során a köztársaságiak oldalán harcolt. 1955 júniusában Fidel találkozott az argentin származású forradalmárral, Ernesto Che Guevarával, aki csatlakozott a kubai forradalmárokhoz. A felkelők ekkor vették fel a Július 26. Mozgalom nevet, a Moncada laktanya elleni sikertelen támadás emlékére.

Castró Kubába indított „expedíciós hadserege” 1956. december 2-án érkezett meg Kuba partjaihoz. Három nappal később a Batista-hadsereg megtámadta őket és a felkelők többségét megölte, állítólag alig több, mint 20 főnek sikerült elmenekülnie a hegyekbe. Közöttük volt Fidel és Raúl Castro, Che Guevara és Camilo Cienfuegos. A felkelőket támogató földművesek segítségével végül is a túlélőknek sikerült kialakítaniuk a forradalom győzelmét kivívó hadsereg magját.

A győzelem

Fidel Castro mozgalmához egyre többen csatlakoztak, közöttük befolyásos emberek és a mérsékelt ellenzék képviselői is. Mivel Castro a radikális baloldaliak mellé állt, ezzel elnyerte a kommunisták támogatását is, és aktív részvételre – sztrájkokra, munkalassításra – szólított fel a kubaiakat.

1957. március 13-án egy másik forradalmi csoport, az antikommunista és leginkább diákokból álló Forradalmi Direktórium megtámadta az elnöki palotát Havannában. A diákok célja Batista meggyilkolása és a rezsim megbuktatása volt, de csúfos kudarcot vallottak. A mozgalom vezetője, Jose Antonio Echeverria a Batista-erőkkel vívott tűzharcban vesztette életét a rádióállomásnál, ahonnan Batista halálhírét akarták szétkürtölni.

Ezt követően az Egyesült Államok gazdasági szankciókkal sújtotta a Batista-kormányt és visszahívta a havannai amerikai nagykövetet, ami tovább gyengítette a kormány pozícióját.

A fegyveres harcok mellett a felkelők propagandaeszközöket is igénybe vettek – a hegyek között a Radio Rebelde névre keresztelt rádióállomást hoztak létre 1958 februárjában, ami lehetővé tette Fidelnek és társainak, hogy a kubaiak széles rétegéhez eljuttassák üzenetüket.

A szorult helyzetbe került Batista 1958-ban kihirdette a szükségállapotot és elhalasztotta a választásokat. Az térségben lévő országok diktátoraitól fegyvereket is kapott, így még abban az évben támadást indított a felkelők ellen. Az offenzíva bebizonyította, hogy a túlerő nem mindig számít: Batista 12 ezres hadserege képtelen volt legyőzni a tömeg által támogatott és a terepet igen jól ismerő, alig ezer gerillát.

1958 őszén Fidel Castro az ország egész területére kiterjesztette a gerillaháborút, tervük szerint tönkreteszik a városokat összekötő utakat, hidakat tönkretették, megnehezítve Batista csapatainak utánpótlását. A kormánycsapatok támadás december elején összeomlott és röviddel később már az egész ország Castro kezén volt.

1958. december 31-én került sor a Santa Clara-i csatára, a várost a felkelők elfoglalták. A vereség hírére Batista pánikba esett, és órákkal később, 1959. január 1-jén Kubából a Dominikai Köztársaságba menekült. Január elején Fidel Castróék győzelme teljessé vált.

Megnyugtató szavak – és a valóság

1959-ben Castro, aki még februárban az ország miniszterelnöke lett, az Egyesült Államokba utazott, hogy megnyugtassa a kommunista hatalomátvételtől tartó amerikai közvéleményt és a kormányt. Ennek ellenére megkezdődött a leszámolás. Több száz korábbi ügynököt, katonát, rendőrt fogtak el, a forradalmi törvényszékek előtt perbe fogott vádlottak többségét bűnösnek találták és halálra ítélték. A többiek általában hosszú börtönbüntetést kaptak. A tisztogatás elérte a Batista ellen küzdő, de nem-marxista felkelőket is, sokukat kivégezték, sokan száműzetésbe kényszerültek, egyesek kudarcba fulladt felkelésekben veszítették életüket.

Az új kormány egyik első lépése volt a földreform bevezetése: minden 1000 hektárnál nagyobb birtokot államosítottak és ezeket felosztották a termelőszövetkezetek között. 1959 februárjában hozták létre az Elsikkasztott Vagyon Visszaszerzéséért Felelős Minisztériumot, amelynek az előző rezsim alatt felhalmozott vagyonokat államosította. 1960. augusztus 6-án hivatalosan is az állam tulajdonába ment át minden külföldi, különösen amerikai kézen lévő birtok. Az Egyesült Államok válaszul befagyasztotta a kubai kormány számláit, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kubával és a korábbinál is szigorúbb embargót vezetett be Kuba ellen.

„Szocializmus vagy halál”

Sokan voltak azonban, akik ellenezték Castro politikáját. A kiábrándult Batista-ellenes felkelők, a volt rendszer támogatói és kubai parasztok Kuba Las Villas tartományában 1960 után megszervezték az antikommunista ellenállást. A kormány megdöntésére irányuló akcióik azonban sikertelenek voltak. Közülük a legismertebb az 1961-es, az Egyesült Államok által szervezett és finanszírozott Disznó-öbölbeli invázió volt. Az 1962-es kubai rakétaválság után az USA ígéretet tett arra, hogy nem tesz kísérletet Kuba megszállására és az ígérettel összhangban megvonta támogatását Castro ellenzékétől.

Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből, 1972-ben a KGST tagja lett, s mind aktívabbá vált az el nem kötelezett országok csoportjában.

A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után sokan azt várták, hogy Castro is megbukik, ám alábecsülték őt. Kuba elszigetelődött ugyan, de a „Líder Maximo” belső ellenzéke nem tudott felülkerekedni. A demokráciák világában Castro továbbra is korlátlan hatalmú vezetőként állt országának élén, jelszava nem változott: „Szocializmus vagy halál”.

A szovjet támogatás elmaradása miatti ellátási válságot ügyesen kezelte: az ellenzéket szigorúan kordában tartva korlátozott gazdasági reformokat vezetett be. Megengedte a dollár birtoklását magánszemélyeknek, elfogadta a magánvállalkozást és tűrte a külföldi tőke behatolását, s megindult a gazdasági növekedés. Castro valós vagy vélt ellenfeleivel keményen bánt el: több tízezerre teszik a megkínzott vagy kivégzett ellenzékiek és ellenállók számát. Hatalma azonban nemcsak a félelmen alapult: legendás volt meggyőző ereje, gyengéje volt viszont saját tévedhetetlenségébe vetett hite.

2006. július 31-én jelentették be, hogy Castro súlyos bélműtéten esett át, és „ideiglenesen” átadja a hatalmat öccsének, a nála öt évvel fiatalabb Raúl Castrónak.

Jóllehet többször hangsúlyozta, hogy nem ragaszkodik a hatalomhoz, ennek ellenére azt csak fél évszázad után engedte ki a kezéből. 2008. február 19-én hivatalosan lemondott elnöki, kormányfői és hadvezéri tisztségéről öccse, Raúl Castro javára, azonban a pártfőtitkári posztot megtartotta. 2011. április 19-én a lemondott a Kubai Kommunista Párt első titkári posztjáról, és kilépett a párt központi bizottságából is. A párt élén szintén öccse követte.

A 2016. november 25-én elhunyt Fidel Castrót kívánságának megfelelően elhamvasztják.








EZT OLVASTA MÁR?

X