Valóban közel állt a náci Németország az atombombához?


-A A+

Mind a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy a németek a II. világháború idején meddig jutottak az atombomba-készítés műveletében. (Egyes vélekedések szerint a német tudósok szándékosan hátráltatták az amúgy sikeresnek tűnő teszteket.) Egyes korabeli szemtanúk azonban különleges erejű villanásokról és „hasadóbombákról” számoltak be 1944 őszén és 1945 tavaszán német területeken.

A Washingtoni Nemzeti Levéltárban egy nemrégiben titkosítás alól feloldott, APO 696 jelzésű elemző dokumentum arra enged következtetni, hogy a náci Németország közel állt ahhoz, hogy még a háború vége előtt sikeresen tesztelhessen egy atombombát. A Bild által megszerzett akta 1944 és 1947 között készült, és a német atombomba-kutatás lehetőségeit, fejlesztéseit, esetleges előállítását és még esetlegesebb gyakorlati alkalmazását tanulmányozó több tudós elemzését tartalmazza annak. A jelentés egyben brit és amerikai hírszerzők információin is alapul. A beszámolók többsége megerősítette, hogy a németeknek nem volt annyi idejük, hogy végső áttörést érjenek el a kutatások során, ám 1944 végére már a kezükben volt egy kezdetleges robbanófej.

Egy német tesztpilóta, Hans Zinsser szerint Lübeck mellett, Ludwigslust (Mecklenburg-Elő-Pomeránia) közelében az égen egy gombafelhő emelkedett a magasba 1944 októberében. A pilóta szerint a gomba alakú felhő mintegy 7 ezer méter magasan állt anélkül, hogy bármilyen látható kapcsolata lett volna a robbanás helyével. Az erős elektromos zavarok lehetetlenné tették a rádiókommunikációt – mondotta.

Becslése szerint közel tíz kilométer széles lehetett a gombafelhő, amelynek a közelében erős lökéshullámok nehezítették a repülést. Egy órával később egy másik pilóta hasonló jelenségről számolt be szintén Ludwigslust közelében. Egyelőre senki sem tudott magyarázatot adni, hogy pontosan mi is történhetett Ludwigslust mellett 1944 őszén.

Heisenberg vezetésével

1939 áprilisában a német birodalmi hadügyminisztériumba levél érkezett a hamburgi egyetemtől, amelynek előadói jelezték egy olyan robbanóanyag előállításának lehetőségét, amelynek pusztító ereje sokszorosa a hagyományos robbanóanyagénak. Ennek nyomán az ügy kezelésére létrejött a német „Urán Társaság” („Uranverein”), míg a koordinációs tudományos központ az akadémiai szerepet betöltő berlini Vilmos Császár Fizikai Intézet (Kaiser-Wilhelm-Institut für Physik) lett. Az intézet vezetését a 30-as években Werner Heisenberg, a kvantummechanika megalapítója, a háborús Németország nukleárisenergia-programjának vezetője vette át, aki a hamburgi, a lipcsei és a heidelbergi egyetem legjobb atomfizikusaival dolgozhatott.

A tudósgárda és az ipari háttér megvolt, kellett még viszont tíz tonna fémes urán és öt tonna nehézvíz, mint láncreakció-moderátor. Az uránt a megszállt Csehszlovákiából és Belgiumból szerezték be, ám nehézvizet akkoriban csak Norvégiában állítottak elő, ahová a Wehrmacht 1940 áprilisában tört be. A nehézvíz előállítója Oslótól mintegy 180 kilométerre nyugatra a Norsk-Hydro társaság vemorki üzemegysége volt.

Norvég ellenállók sikere

1942 derekától a hitleri vezetés már az atomfegyver megalkotásának konkrét határidőiben gondolkodott. Werner Heisenberg (aki egyes vélemények szerint szándékosan késleltette a munkálatokat) két-öt év alatt tartotta reálisnak a német atomarzenál megteremtését.

A szövetségesek arra a következtetésre jutottak, hogy ki kell iktatni a norvégiai „nehézvíz-forrást”. Több brit titkosszolgálati akció kudarca után az angolok hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég ellenállási mozgalom hat kommandósa hajtsa végre a Norsk-Hydro meredek hegyoldalba épített objektumának felszámolását. Nekik 1943. február 27-én sikerült felrobbantaniuk a nehézvíztárolót, majd szerencsésen átjutottak Svédországba.

A norvég ellenállási mozgalom emellett minden nehézvizet szállító német tartályhajó indulásáról tájékoztatta az angolokat és a Királyi Légierő megtette a magáét. Ráadásul 140 B-17-es 1944 novemberében szőnyegbombázással teljesen letarolta a helyreállított norvégiai üzemet.

A második világháború már a végéhez közeledett, amikor német tudósok az SS felügyelete alatt, utolsó eszközeikkel megkíséreltek atombombát építeni. Bevetésének kellett volna az előrelátható vereséget elhárítani, és a nemzetiszocialista vezetésben egyszerűen csak csodafegyverként emlegették.

„Villámfény” – radioaktív sugárzással

Ennek megfelelően 1944. októberben Rügenen és 1945 márciusában Türingiában atomfegyver-kísérleteket végeztek.

Luigi Romersa, az olasz Corriere della Sera egykori haditudósítójának beszámolója szerint a Hitlernél tett 1944. októberi látogatása után egy balti-tengeri szigetre repülhetett, ott pedig szemtanúja volt egy különleges erejű robbantásnak, villámfényt látott, különleges védőöltözékben tevékenykedő embereket, akik „hasadóbombáról” beszéltek. 1945 márciusában pedig egy szovjet forrás szerint (amelyet maga Sztálin is kézhez kapott) Türingiában két nagy erejű robbantást hajtottak végre, a bombák töltete feltehetően 235-ös urán volt, a robbanás után erős radioaktív sugárzást mértek.

Az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák kifejlesztésén mintegy 125 ezer ember, köztük hat későbbi Nobel-díjas dolgozott. A „Manhattan-terv” költsége mai áron elérné a 30-40 milliárd dollárt. „A náci Németország maroknyi fizikussal és ennek az összegnek töredékével majdnem ugyanilyen eredményt ért el” – állapította meg Rainer Karlsch német történész, hozzátéve, hogy a három kísérlet hétszáz halálos áldozatot is követelt.








EZT OLVASTA MÁR?

X