1917≈2017 címmel szerveztek konferenciát szombaton, Kolozsváron a Nagy Októberi Szocialista Forradalom századik évfordulójára. A Tranzit.ro székházában, az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság támogatásával a 127 filozófiai önképzőkör által szervezett eseményen előadások, majd kerekasztal-beszélgetés próbálta a forradalom aktualitását, részleteit, kilátásait boncolgatni.

Ivácson András Áron szervező elmondta, a konferencia ürügyét az orosz forradalom századik évfordulója adta, a cél fogalmak, kérdések tisztázása, illetve „tanulni, tanulni, tanulni” a kommunizmus múltjáról és jövőjéről.

Előadásában Tamás Gáspár Miklós filozófus Voltaire-t idézte, aki az örökkévalónak tartott társadalmi berendezkedéssel szembeni szkepszist erősítette, és Rousseau emberiség-szeretetére emlékeztetett, arra a feltett kérdésére, hogy nem a kétely, hanem a szeretet miatt vessünk el minden szokást, tekintélyt, konvenciót? Az, hogy a konvenció bármely formája adott, lehetetlenné teszi az autentikus érzéseket, ez pedig minden forradalmi érzület alkotóeleme. Viszont az új uralkodó eszméknek sincs nagyobb esélyük arra, hogy igazak legyenek – kételkedni kell ezért, de keresni a boldogságot.

A kérdés: mire hivatkozhat az új társadalom, ha nincs objektív alapja? A forradalom a természetjogra hivatkozott, „az cselekszik jogosan, aki szabadon cselekszik”, autentikus módon cselekedni nem jogos és nem helyes. Az egyes emberek szabad akaratát kell figyelembe venni, az uralomnélküliség formáját, a köztársaságot.

Az orosz forradalom, amely nemzetközi volt és tíz esztendeig tartott, szintén legitimációs krízisből származott, és nem megelőzte, hanem követte a szocializmus bukását. 1914 nyarán azért bukott meg a szocializmus, mert az akkori szociáldemokrata vezetők mindenhol megadták magukat a nacionalizmusnak, mert az ipari kapitalizmus adekvát politikai formája a nemzetállam, ideológiája pedig a nacionalizmus. Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij szakított a szociáldemokrata mozgalommal, a cél az állam, tehát a rendszeres kényszer megszüntetése volt, illetve a homo-hetero megkülönböztetés kiiktatása, a hagyományos család megszüntetése, a nemek közti különbségek felszámolása, a tőkés magánvagyonok szétverése és így tovább. A kommunizmus csak nemzetközi lehet, ezért a sztálini „szocializmus egy országban” program megszüntette a kommunista törekvéseket.

Marx főművei szerint az egyenlőtlenség csak következménye a kizsákmányolásnak, ezért a kommunista forradalom első intézkedései között kellett legyen a válóper megszüntetése, a szabad abortusz, a homoszexualitás dekriminalizálása, prostitúció büntethetőségének megszüntetése és így tovább. A párt viszont legitimációs gépezetet hozott létre, ezzel legitimációs ideológiát, így terrort is. A forradalom folytatódó története hol a permanens, hol a passzív forradalom alakjában még mindig az osztályegyüttműködés felbontásának időszakában van elméletileg és a polgári egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában – 1917 októbere még csak ezután következik.

A konceptuális-teoretikai kényszer

Az egyik legszívósabb politikai-filozófiai előítélet, amelyet a kapitalizmustól örököltünk, a köz- és magánjelleg megkülönböztetésének polgári formája, amely így írja le az államokba szervezett emberiség politikai állapotát: egyrészt létezik a jog, törvény, állam területe, amelyben a törvény legitim módon kényszeríti az embereket cselekvések megtételére illetve elmulasztására – ez a megtestesült moralitás területe. A másik terület a civil társadalom, amelyben a magánemberek helyezkednek el, ennek alapformája az önkéntesség és szerződéses forma – ez hoz létre olyan szervezeteket és társadalmi formákat, amelyek nem gyakorolhatnak legitim kényszert.

A kapitalizmus azt mondja, hogy a tőkés magángazdaságban a legfontosabb aktus szerződéses – ez a munkaszerződés, amelyben a tőkével nem rendelkező proletár önként szerződést köt a kapitalistával, hogy működtesse a termelőeszközöket, javadalmazás ellenében. A polgári társadalom legfontosabb aktusa tehát szabad, önkéntes aktusként jelenik meg, ez azonban csak akkor volna igaz, ha a munka nem jelentené az idő használatának egy speciálisan előírt és kikényszerített formáját is. A legtöbb ember ébren levő idejét egy munkahelyen tölti el, amelyben a technika szabályai és a tőkés felhalmozás kényszere szabja meg az élete formáját.

Az értéktöbblet csak a termelési költségek csökkentésével érhető el, a munkás pedig csak korábban törvényszegésként értelmezett aktussal – sztrájkkal – érheti el céljait. A polgári állam elismeri a proletár-erőszak legitimációját, így minden kapitalizmusban benne rejlik a szocializmus: amennyiben proletárok vannak, akik érdekei eltérnek a tőkések érdekeitől.

A kommunizmus nem ismeri el legitimnek az állami kényszert illetve a szerződéses viszonyt. A kommunista célja annak kimutatása, hogy az egyenlőségi törekvés nem szünteti meg az igazságtalanságot. Azaz: nem a kizsákmányolás következményeit kell megszüntetni, hanem a kizsákmányolást. A kizsákmányolás az eltulajdonított és felhalmozásra, beruházásra szánt értéktöbbletet jelenti, ami létrehozza azt a gazdagságot, fejlődést, szabadságot, amely egyébként valóban létezik a kapitalizmusban.

Mi történik, ha ezeket a viszonyokat megszüntetjük? A moralitás a jogi kényszer területéről a teljes emberség területére vonul át, így morálissá válik minden cselekvés. Ahhoz pedig, hogy ne legyen elfogultság és igazságtalanság, ne jöjjenek létre az önzés új formái, filozófiai-fogalmi munkára van szükség. Ezért hozták létre a kommunista párt intézményét, amelyet jellemeznie kellett volna, hogy tagjai fogalmi, tudományos-filozófia munkát fejtenek ki, kidolgozva olyan politikai és morális értelemben igaz teóriákat, amelyek az akaratképzésre alkalmasak és felülkerekednek a divergens érdekeken és törekvéseken – létrehozva az univerzalitást. A párt alá van rendelve, mert folyamatosan ki kell dolgozza az univerzális formákat, és nem lehet instrumentuma az államnak, a gazdaságnak, a családnak, mert ezek már nincsenek. A párt „konceptuális gép”, mely teóriákat hoz létre és megtestesíti tagjai tevékenysége által.

Mindez a politikai intézmények felszámolásával kellett volna megtörténjen, amely ellenére az univerzalitás garantálva van, azaz, hogy nem ragadja magához valaki a hatalmat a jogi kényszer hiányában sem. Ezt a konceptuális-teoretikus kényszer kellene helyettesítse.

Különbségen, szeparáción túl

Egy kommunista forradalom a szeparációk megszüntetése: férfi és nő, fizikai és szellemi munkás, fent és lent, kelet és nyugat, heteroszexuális és homoszexuális, tudós és tudatlan, szegény és gazdag között és így tovább. A polgári társadalom ezeken a különbözőségeken alapul, különféle végleteiben. A polgári társdalom biztonságérzete is éppen ebből fakad: ha valaki egy társadalmi pozíciójában „megnyugszik”, ezt többé-kevésbé garantálják neki – a társadalom békéje ezeken a különbségeken alapul. A polgári társadalom dinamikus, fejlődő, békés – az erőszak rejtett, csak néha tör ki.

Ha a megkülönböztetések, a szeparáció, a biztonság megszűnik, akkor megvalósul Rousseau akarata: minden az emberi autentikusságon és moralitáson nyugszik – ezért elengedhetetlen az igaz moralitás folyamatos kidolgozása. Ezért ma minden kommunista Platónhoz nyúl vissza, mert felfogja, hogy a kényszer és hatalom nélküli társadalom alapja a teória. A kommunizmus annyira episztemológiai, amennyire morális, gazdasági projekt. Hogy ne a véletlen, hogy ne az erőszak, az uralom, az indokolatlan megkülönböztetés, a hierarchia, a meghamisított emberi karakter legyen a fontos, hanem ha van emberi lényeg, az lépjen elő és szólaljon meg – fogalmazott Tamás Gáspár Miklós.

Forradalom és erőszak, kommunizmus mint tartalmától megfosztott fogalom, ennek revideálása, a jövő dilemmái – ezekről beszélgettek  Egyed Péter Trockijról szóló előadását követően.

A beszélgetés – amelynek tartalmát szórványosan, a beszélgetés kuszaságát tekintve neveket mellőzve – Mao Ce-tung egy idézetével kezdődött: „A forradalom nem díszebéd, nem egy írásmű megalkotása, nem egy kép megrajzolása, és nem hímzés; nem lehet olyan kifinomult, olyan könnyed, illedelmes, olyan gyengéd, kedves, udvarias, tartózkodó és nagylelkű. A forradalom lázadás, erőszakos cselekedet, amellyel az egyik osztály megdönti a másikat.” Az erőszak kérdéséről elhangzott, egyrészt kollektív, akkumulálódó jelenség, másrészt a terrort a kizsákmányolók kezdik, erre „választ” adnak az elnyomottak. Strukturális erőszakról van szó tehát, aminek eredménye például a családon belüli erőszak is.

Erőszaknak viszont gyakran csak azt tekintjük, amit látunk, holott mindaz erőszak, ami korlátoz minket – ilyen az idő mint olyan is, amikor mások döntenek helyettünk. Mielőtt a forradalom civilizálatlan és civilizálhatatlan emberek művének tűnne, gondoljuk meg, hogy hogyan lettek civilizálatlanok és civilizálhatatlanok.

Az emberi jogok kiáltványa szerint a szenvedéssel szembeni fellépés helyes, ezért a forradalom is az – hangzott el. Éppen ezért volt korlátozatlan a jakobinus terror, mert egyszerre volt legitimácós megalapozása a szenvedés elítélésének és ennek megszűntetése kívánatos is lett, bármilyen áldozat árán. A kérdés az, hogy ki lehet-e lépni ebből a körből, hogy ne ismételjük meg ezt újra meg újra. Ennek egy megoldása, hogy minden rosszat a helyén hagyunk, de megmarad az élet szentsége. Fontos szempont, hogy maga a mások szenvedésének tűrése is felháborító lehet, így azokat is gyűlölik, akik semmit nem tesznek a változásért. Miután a szenvedés strukturális kérdés, a felelősség nem morális kérdés, hanem a társadalom megváltoztatása a cél – a forradalmak ellenállóival szemben fogalmazódik meg tehát a gyűlölet.

A kommunista forradalomnak nem az a lényege, hogy elvenni és másnak adni, hanem, hogy elvenni és senkinek nem adni – azaz mindenkinek. Az osztálykonfliktus akkor is fennáll, amikor nem harcolnak, és nem azon múlik, hogy mekkora a kizsákmányolás mértéke – arról szól, hogy saját produktív életünk fölött való rendelkezés megillet minket vagy sem? Egy fejlett, toleráns, demokratikus társadalomban más helyzete van egy jól kereső munkásnak, mint sok más helyen, de vannak azonosságok, ezeknek pedig strukturális alapjuk van. Persze inkább érez motivációt a lázadásra az, aki nagyon szegény, de az igazán nyomorúságos helyzetben levőknek nincs erejük kiállni saját magukért.

Lehet-e használni a huszadik század után a kommunizmust mint kifejezést, miután az eszme és a gyakorlat jelentősen eltért egymástól? Elhangzott, hogy filozófiai kötelesség használni a fogalmat – persze kérdés, hogy pontosan mit is jelent ez a fogalom?

A marxizmus klasszikusai kommunizmus alatt elsősorban folyamatot értenek, nem állapotot. Az alapvető kérdés, hogy a munkás munkaeszköztől való elszakítottságát át tudjuk-e hidalni, de elkerülve az államosítást. A kommunizmus közösségi társadalmat jelent, amely a munkamegosztás által meghatározott és értéktöbbletre kiélezett forma által megosztott társadalomtól tér el. Ma a megosztottság minden szférába benyomul, a legintimebb magánélet területére is – az a kérdés, hogy ezt hogyan haladhatjuk meg? A szocialista elképzelés a tulajdon szerkezetét változtatná meg, ennek távlati eredménye volna a kommunizmus – összegezték.

Szóba került a Facebook, Google és hasonló techóriások nacionalizálása is. Az internet megszületésekor azt ünnepelték, hogy a virtuális térben megszabadultunk a kapitalista logikától – de ez nem így történt. Viszont azok a remények, amelyek az elején megfogalmazódtak – szabad forráskód, nem elidegenedett munka stb. –, jól mutatják, hogy a kommunizmusnak milyen céljai vannak.

A kapitalizmus termelés célja az értéktöbblet növelés, de mi volna, ha ezen változtatnánk? A létező vállalkozások más célért folytathatnák a munkájukat, nem munkaerőben, hanem emberekben gondolkodhatnánk, az elosztás másképp működhetne – a világról való gondolkodásunk alakulna át.

Szocialista mozgalmak ha el is buktak, de számos hagyatékuk van a munkásjogoktól az általános szavazati jogig. Érdemes megvizsgálni tehát, hogy mit lehet tanulni tőlük – vagy például a feminista mozgalmaktól. Ma ezeket az eredményeket folyamatosan próbálják visszavenni. A mai mozgalmak egy-egy ügyre koncentrálnak, a kérdés pedig az, hogyan tudnak összefogni? Mindannyiunkban bizalmatlanság van az intézményekkel szemben, ezért mindenki ódzkodik a tőlük való függéstől – az pedig dilemma, hogy spontán megjelenő és eltűnő mozgalmakkal el lehet-e érni eredményeket?

Az alternatívák felmutatása, a különböző létező mozgalmak forradalomként is felfoghatók, a piac sem tud integrálni mindent – hangzott el. Beszédes viszont, hogy a legsikeresebbek az NGO-k, mert cégekként működnek, a fő logika, amelyben dolgoznak, a létező jog, amelyet változtatnak és számon kérnek. Miközben jó dolog, hogy vannak, az lehangoló, hogy így működnek, és hatalmas szakadék van az alkalmazkodók és a gyökeres változást akaró mozgalmak között. Nem véletlen, hogy a mozgalmak mégis gyengék: erős az ellenfél, a tőke azt csinál, amit akar. Ellenállás mégis van, bármilyen erőtlen is – zárták a gondolatot a beszélgetésen.