Suttogások könyve

(részlet)

VÉGTELEN TÖRTÉNET

Nagyapáim, Garabet Vosganian és Setrak Melichian, az évszázadból, amelyben éltek, csak annyit értettek meg, hogy milyen nehéz azon a földön meghalni, ahol megszülettél. Gyermekkorom öreg örményei nem állhattak meg egyetlen sír előtt sem, ahol gyászolhassák a szüleiket. Magukban hordták a sírokat, bármerre is jártak, éppen úgy mint a zsidók, akik a szentségek köré építik a templomot, ők is, ha megpihentek, levették a sírokat vállaikról és ott építettek házat.

Jelenlétüket gyakran érzem az égben. Kimért, megfonotolt szavú nagyapámat, Garabet Vosganiant, Setrak Melichian nagyapámat, mosolyogva, olvasót morozsolva ujjai között. Giulbahart játszanak. „A kockákat jól meg kell forgatni a kezedben, hogy tudják, mit akarsz tőlük – mondja Garabet nagyapám. – Az az előfeltétel, hogy tudd mit akarsz. Na lám! – örvendezik. – Egy-egy!” Setrak nagyapám nem esik kétségbe és áthajol az eresz fölött. „ Ha egy-egyet dobtál, megint háború lesz. Nézz csak oda, messzebb.” Valóban odalentről sötét füst emelkedett az égnek. Setrak nagyapám a tenyerébe fúj, dob és tekintete a kockákat követi. „Hat-hat – nevet fel tenyerét összecsapva. – Látod – mondja és ismét lepillant –, eltűntek a felhők. Béke van.” „Te csalsz – komorodik el Garabet nagyapám. – Legközelebb odaraklak, hogy csészében keverd a kockát.” „Hatalmas teljesítmény! – nevet rajta Setrak nagyapám. - Öt-négy! Ez még egy özönvízhez sem elég. Na, ide nézz! – mondja duzzogva. - Három-kettő. Most aztán tényleg nem történik semmi. Nincs semmi újdonság!” „Isten őrizzen az újdonságoktól” – mondja Garabet nagyapám. Setrak a kockákra mered: „Hát ez meg mi? A kettőnk arca jött ki a kockán!” „Összekeverted őket – mondja a bölcs Garabet. - Ezek régi kockák, valaki másé. Add vissza őket.” „Kinek adjam vissza? Csak mi ketten vagyunk!” Garabet nagyapám vállat von: „Ez van! Ha néha a mi arcunkat adja ki a kocka, az nem érvényes. Te következel.” És tovább játszanak, kockázva döntik el a világ sorsát, háborúkat, születést, csodákat, de elsősorban a kálváriákat.

A tűz arcai, a gyermekkor illatai, a fák és a fantazmák védtek engem.

És mégis, zűrzavaros idők jártak. Garabet nagyapám és a velünk egy udvarban élő Sahag Şeitanian néha suttogva beszélt. Egy napon, az út másik oldalán álló ház udvarán, megjelent Carol Spiegel, egy öreg, akit nem ismertem. Egy ideig az öreg csak az udvaron jelent meg; ült a lócán és a semmibe bámult. Aztán láttam a kerítés lécein át, hogy elmegy a kapuig és végignéz az utcán. Egy reggel kijött, hogy a járdáról leseperje a száraz leveleket. Aztán eltelt még néhány nap, amíg odáig merészkedett, hogy a mi kapunkon is bezörgessen.

Nem tudtam mit jelent a börtön. Csak később értettem meg nagyapám válaszát, ami akkor csak amolyan szólásmondásnak tűnt: „A börtön az a hely, ahol a többiek világa a lehető legtágasabb, míg a tied a lehető legkisebb.”

Carol Spiegel az volt, amit kollaboránsnak nevezünk. A polgármesteri hivatalnál dolgozott a háború idején. Mert német volt, tolmácsként szolgált. Egyébéként a városban rendes körülmények között állomásoztak a német csapatok. A németek békén hagyták a város lakosságát, nem rúgtak be, nem is ricsajoztak. Egészen más volt a helyzet, amikor megjöttek a szovjetek. A lányokat napközben bezárták a házba, a kocsmárosok pedig elzárták az italkészletet.

Ami a bombázásokat illeti, fordított volt a helyzet. Az oroszokét könnyebb volt elviselni. A várost súlytó szerencsétlenségek közül leggyakrabban az 1940-es földrengést emlegették. Nem a bombázásokat. „Mi értelme lett volna elbújni? – kérdezte Garabet nagyapám. - Amikor az amerikai gépek jöttek, nyugodtan ültünk. Az országút melletti német kaszárnyákat keresték. Annyira pontosan céloztak az út mindkét oldalán, hogy az épületeket porrá zúzták, de az út érintetlen maradt. Ami pedig az oroszokat illeti, azoktól sem kellett félni. Nem is igazán tudom, mit kerestek az oroszok, de bármit is kerestek, nem találták el soha. Csak egyetlen estén hullott két bomba a mi külvárosunkra. Egyik sem robbant fel. Az egyik egy ház udvarába esett, a zöldségek közé, a másik a ház tetejére zuhant és átszakította azt. A tulajdonos betemetta a bombát, hogy ne ijessze meg a gyermekeket, és kijavította a háztetőt.”

Nagyapám átélte mindkét háborút. Nem harcolt, de mindent észrevett. Akik harcoltak, jóval kevesebbet értettek az egészből.

Garabet nagyapám éppen ezért mesélhetett róluk. Történeteiben nem mindig azok győztek, akiket a könyvekből ismertünk. „Ne siess – mondta. - Csak ritkán fordul elő, hogy az a győztes, aki győztesnek látszik. A történelmet pedig a vesztesek alkották meg, nem a győztesek. Győzni végülis annyit tesz, mint kilépni a történelemből.” Elővette a nagy könyvet: „Ez itt Vartan Mamigonian. Ez itt meg az örmények és perzsák által, 451-ben, Avarair mezején vívott csata. A mi seregünk elpusztult az utolsó emberig. A perzsák elégedettek voltak és azt mondták, hogy ennyi elég mára, és úgy távoztak, hogy közben már eltervezték az egész örmény királyság meghódítását. És végül mi történt? A perzsák nem tértek vissza, arra kényszerültek, hogy elhagyják saját hitüket, és ahelyett, hogy továbbra is a napot tiszteljék, kénytelenek voltak áttérni az iszlámra. Mi ellenben keresztények maradtunk mind a mai napig. Tehát tulajdonképpen Vartan Mamigonian és az ő lemészárolt serege győzött.”

Setrak nagyapám, anyám apja, a vér filozófusa pedig azt mondta: „A vér engedetlenebb mint a hús. Az erő nem abban rejlik, ha mások vérét ontod – az csak gyűlölet vagy közönyösség –, inkább abban, amikor a saját véredet.” Setrak nagyapám, aki a történelmet és annak győzteseit a vér erejével mérte, leült és kezeit ölébe helyezte, hogy a vér körbeérjen és megpihenjen.

Éppen ezért vélte úgy Garabet nagyapám, hogy nem a generálisok alakítják a történelmet, hanem a költők, és az igazi csaták nyomait nem a lovak patái alatt kell keresni. De még nagyapám sem volt teljesen tisztában a dologgal és kénytelen volt elfogadni, hogy nem ismerjük a háború törvényeinek minden részletét. Mert nem csak ő ismerte az udvarban elásott bomba történetét. Tudomást szerzett róla néhány gyerek is, és titokban elkezdték kiásni. Adott tehát a valóság, és egy másik valóság: a magvaké. Anélkül, hogy tudtak volna róla, a gyermekek összevegyítették a két világot. A háború oly régóta eltemetett magvai pedig elvágtattak az erdő felé. Sergiut, idősebb barátomat a helyszínen ölte meg a robbanás, a kis Tofan pedig alig úszta meg élve, és mellkasán mind a mai napig viseli egy olyan háború nyomát, amely nem volt az övé. „Így tehát – döntötte el nagyapám – a háború nem ért véget.” „Melyik háború” – kérdeztem én. „Hát, csak egyetlen háború van. De mindig más helyen tör ki, mint a csalánkiütés. Minél jobban vakarod, annál inkább viszket. A történelem csak hosszú vakarózás.”

Egy napon bőrkabátos ember érkezett hozzánk és Carol Spiegelről kérdezte nagyapámat. Nagyapám keveset beszélt, inkább csak vonogatta a vállait. Este benézett Carol Spiegel és a bőrkabátos felől érdeklődött. Nagyapám ismét vállat vont. Ezért nem győzte meg egyiket sem. Ennek ellenére egyik sem erőltette a dolgot. Az ismeretlen nem jött többé felénk, Carol Spiegel pedig néhány nappal később húnyt el. A temetésen Spiegel asszony mellett nem állt senki, csak Garabet nagyapám és a sógora, Sahag. A többiek észre se vették, hogy Spiegel asszony egy rövid ideig virágos szoknyákat hordott a fekete ruhák helyett, amelyeket a háború utáni időben általában láttak rajta. Számukra Carol Spiegel már jónéhány évvel a halála előtt eltűnt ebből a világból. Mint egy olyan eső, amelynek cseppjei azelőtt csordulnak végig halántékodon, hogysem megnyílnának az égi csatornák.

Gyermekkoromban suttogások közt éltem. A megfontolt suttogások világában. Csak később értettem meg, hogy a suttogásnak olyan célja is lehet, mint a kedvesség vagy az ima.

Olyan dolgok is akadtak, amelyek minden óvatoskodás nélkül hangzottak el, akár a kerítésen túl is, például, hogy megérkezett a jegyre kenyeret osztó autó. Más dolgok csak zárt ablakok mögött mondattak ki. Vagy az udvar közepén, a padon, ha nem járt senki az utcán. De még akkor is tompítva szóltak, mintha léteztek volna bezárhatatlan ablakok vagy láthatatlan járókelők.

Egyszerűbb lett volna, ha az emberek lehajtott fejjel közel ültek volna egymáshoz, anélkül, hogy muszáj legyen odafigyelni minden egyes szóra, hogy egyet se szalasszanak el. „Távolról mindennek természetesnek kell látszani – magyarázta nagyapám. - Ők csak higgyjék azt, hogy semmiségekről beszélsz, hogy nem érdekel. Nyugodtan meghallgathatják, ha már éppen szó esett róla.” És ott ültek a fapadokon, egyenes derékkal, felemelt fejjel, beszélgetve. Amikor tompábban szólt a hangjuk, nem hajoltak közel egymáshoz. Mesteri módon hallották meg egymás elsuttogott szavait. Még Arsag is, pedig neki a harang miatt nem volt olyan jó a hallása. Ha nem tudta leolvasni a szádról, megkért, ismételd meg neki – az elsuttogott szavakat leszámítva. Csodálatos módon ezeket mindig meghallotta. Ott vibráltak a levegőben, és ő a bőrével érzékelte őket, akár a denevérek.

Több dolog is akadt, amiről nem volt szabad beszélnem. De legfőképpen, és fővesztés terhe alatt, még az óvodában sem, az ismeretleneknek sem beszélhettem arról, hogy a házunkban néha suttogva beszélnek. „Mit suttogsz?” – kérdeztem. „Olvasok” – válaszolta Garabet nagyapám. „Hogy olvasol? Hol a könyv?” „Már nincs rá szükségem. Kívülről tudom.” „Rendben, de mi a neve annak a könyvnek? Ki írta?” „Egy szép napon talán éppen te.” És lám, most ezt teszem. És a könyvet így nevezem: Suttogások könyve.

A házunkba látogató emberek közül Hagop Djololian Sirunival is suttogva beszéltek. Alacsony ember, két szépen fésült tincssel a füle fölött. Szempillái kinyúltak a vastag szemüveglencsék mögül, igyekeztek rögzíteni a számára csak nehezen kivehető arcokat. Ez az erőfeszítés árasztotta a nyugtalanság levegőjét, amit csak még élénkebbé tettek a beszéd ritmusára lendülő karjai. Amikor olvasott, a betűk fölé hajolt, szemei szinte a lapokhoz tapadtak. Elsősorban a régi, arab betűkkel írt könyveket szerette, és nagyapám őrzött néhány ilyen könyvet is.

Siruni néhány éve tért vissza Szibériából. Nagyapám elmagyarázta: Szibéria olyan hely, ahol rengeteg hó hull, ahol a hideg és a hó miatt fehérek az állatok. Odaálltam Siruni elé könyvemmel, a Fram, a jegesmedvével, és a képeket mutatva megkérdeztem, hogy ahol ő volt, szép volt-e ott is annyira minden. „Még annál is szebb” – válaszolta Siruni. De csodálkoztam azon, hogy látott vadászokat, de jegesmedvéket nem.

Egyébként Siruni és az ő története olyan téma volt, amit a család módszeresen került. Jóval később az író Bedros Horasangian bíztatására elkezdtük összerakni és érteni a dolgokat. Még azt is, hogy a Siruni által említett vadászok emberekre vadásztak.

Garabet nagyapám és Setrak nagyapám nagyon jó mesélő volt. De ők maguk hiányoztak az általuk elbeszélt történetekből. Mintha nem is ezen a földön éltek volna. Mint a mesélők nélküli mesék, szavaik régi és névtelen, agyagkorsókban talált tekercsekre simultak. Egyikük sem beszélt önmagáról. A másik történeteiben bukkantak fel szereplőkként, és állandóan egyikük történetétől a másikig járva kellett rátalálni a folytatásra. Éppen ezért végtelen történet gyermekkorom örményeinek története.

Karácsonyi Zsolt fordítása