(Cseke Gábor olvasónaplója)

Malmaison foglya sehogy sem nyugszik bennem: hiába tettem pontot múltkori elemzésem végére, további töprengésre késztet egy nemrégiben kapott levél.

Dehel Gábor kolozsvári színművész, rendező és írótárs keresett meg Groza-ügyben, mivel úgy érzi, neki is van közölni valója a tárggyal kapcsolatban. Tavaly jelent meg ugyanis hajdani színpadi "játszótársával", Bisztrai Máriával készült beszélgetőkönyve (Bisztrai Mária. Prospero könyvek sorozat, Komp-Press, 2011), aki életéről és pályájáról szóló vallomásában nyíltan tanúságot tett születésének körülményeiről és szülei viszonyáról.

Bevallom, a levél már ennyivel is fölkeltette az érdeklődésemet, hát még amikor belenéztem a hozzá csatolt dokumentumba - a könyv számítógépes szövegváltozatába -, és megnyílt előttem  egy romantikus külsőségektől egyáltalán nem mentes, de valós és hiteles, a szó szoros értelmében

„síron túli" szerelem igaz története,

a tanulságaival együtt. Bisztrai Mária ugyanis nem csupán visszaigazolta, hanem részletekbe menően kiegészítette azokat a tudnivalókat, amik az ő világra jöttét, gyermek- és ifjúkorát és egész erkölcsi habitusát meghatározták. Ezek szerint édesanyja, Kabdebó Jozefina (Duci) néhai Baracházi Talpasi Kabdebó Gergely, Temes megye egykori főispánja unokája. A nagyapát otthagyja a felesége és Déván újra férjhez megy, bizonyos Kézdiszentléleki Kovács Lajos földbirtokoshoz, s Kabdebó néven viszi magával a lányát is - aki Bisztrai Mária édesanyja.

De hadd, valljon a leghitelesebb tanú, az 1923-ban született (idén május  25-én tölti a kilencvenet!) nyugalmazott színésznő:

Édesanyám és Groza Péter Déván szerettek egymásba. Groza akkor már jól menő ügyvédi irodát vezetett, birtokai, részvényei, szállodái voltak. Saját erejéből gazdagodott meg. Édesapja egyik közeli községben volt pap. Anyám családja akkor még szívesen fogadta az udvarlást. Apám apja háborgott, ellenezte. Ő egész életében engesztelhetetlen maradt. Hallani sem akart rólam. Nehezen értette meg, hogy fia, aki magyar felekezeti iskolába, líceumba, sőt zsidó iskolába is járt, aki Pesten a Pázmány Péter egyetemen és németországi egyetemeken végezte tanulmányait, már másként viszonyul a magyarsághoz is. Apám magyar osztálytársaival élete végéig tartotta a szívélyes kapcsolatot.  Például Nagybaconi Nagy Vilmossal, aki a negyvenes években Magyarország honvédelmi minisztere volt. De írókkal is: Bánffy Miklóssal, Tamási Áronnal és még sorolhatnám… Színészekkel is…Szüleim 1912 szilveszterén eljegyezték egymást. Tessék, itt az eljegyzési gyűrű, édesanyám élete végéig viselte. Majd én is...

A gyűrűbe vésve az áll: Berkenye. Mit jelent ez? - tudakolja a joggal kíváncsi Dehel. A magyarázat sem késik:

„Együtt olvasták Gárdonyi Géza Te, Berkenye! című kisregényét, a Pesti Hírlapban jelent meg. Attól kezdve apám Berkenyének szólította anyámat. 1913-ban egyre feszültebbé vált a politikai helyzet, fellobbant a nacionalizmus, és a család egy délután betiltotta a kapcsolatot, méghozzá eléggé durván. Addig mindig a szalonban fogadták, kávé, tea, sütemények, likőr – ahogyan akkor jobb házaknál az természetes volt. Azon a napon, tudomásom szerint, nagyanyám be se tessékelte a szalonba apámat, a verandán ültette le, terítetlen asztal, egy tea… És közölte a döntést: „… talán csak nem képzelte komolyan, hogy ebben a helyzetben egy román fajankóhoz adjuk a leányunkat…”

Apám ezt soha nem felejtette el. Képviselőként, Károly király minisztereként, Mihály király miniszterelnökeként, a demokratikus kormány miniszterelnökeként, a Népköztársaság elnökeként olykor megjegyezte: „Mégis lett valami a fajankóból…” Közben minden körülmények között rettentő úri módon viselkedett a családdal. Pedig néha nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Segítette akkor is őket, amikor ki akartak telepedni Magyarországra. Pedig nagyon megsebezték.

Bisztrai Mária meggyőződéssel vallja apjáról: rendkívüli személyiség volt. Írhatnánk ezt akár a gyermeki elfogultság számlájára is, de a beszélgetőkönyv egészének ismeretében nem tesszük, inkább felvillantjuk a továbbiakban azokat a jelentéses tanulságokat, melyek egy kivételes egyéniség rendkívüli életsorsából fakadnak. Annak ellenére, hogy a sors és az etnikai előítéletek - a közelgő háborús feszültségek okán is - elszakítják egymástól a szerelmeseket, a kapcsolat időben átnyúlik azokra az évekre is, amikor Groza Péter, az 5+1 gyerekes, mindkét családjához hű apa már nem él. Erre vonatkozóan valószínű, hogy Mária az utolsó hiteles tanú.

Síron túl tartó szerelem volt az - állítja. -  A szó legnemesebb értelmében. Apám halála után négy hónapra 1958. junius l3-án Anyám hatvanadik évét töltötte. Reggel csengetnek. Kinyitom az ajtót. Hatalmas virágcsokor. Mögötte egy ember. Átadta a csokrot, s egy borítékot... Kérdésemre nem válaszolt, meghajolt, elment. A borítékban egy levél volt, gépírással:

         „B e r k e n y e !

         Mi tovább élünk,

         Szeretjük egymást és az embereket,

         Akarjuk a jót, s álmodjuk a Szépet,

         Küzdünk mind azért, ami Nemes

          S győzünk rendíthetelenül.

                                               B e r k e n y e.

Tíz év múltán, anyám hetvenedik születésnapján – l968. június 13 -  ismét csengetnek, hatalmas csokor mögött egy ember... Gépírásos levél...

        „ B e r k e n y e !

                   Újból itt vagyok s fogom a kezed.

                   Fogjuk egymás kezét, mint egykor:

                   Szótlanul s mégis mindent megértve.

                   Így lépjünk

                   a tér végtelenségének s

                   az idő örökkévalóságának

                    birodalmába.

                   Berkenye, B e r k e n y e !!

                                                       Berkenyéd.”

... Miután kineveztek [színház]igazgatónak, jelezték, hogy illene tisztelgő látogatásra utaznom Bukarestbe Fazekas Jánoshoz. Akkor a kormány legmagasabb rangú magyar tagja volt. Talán a minisztertanács alelnöke. Négyszemközt fogadott. Többek között megkérdezte:”Édesanyja megkapta a születésnapi üdvözleteket?...” Apám a halálos ágyán diktálta le azokat a sorokat és megkérte, hogy a megadott időpontokban juttassa el hozzánk. Fazekas János nem feledkezett meg ígéretéről. Fantasztikus! De ez számomra azt is jelenti, hogy nagyon becsülhette apámat, anyámat...

Az egymástól eltiltott szerelmesek, valami felsőbb hatalom elrendelte véletlen folytán, egy dévai színházi előadáson évek múltán egymás melletti páholyba kerülnek, olyannyira, hogy Mária édesanyja és Groza könyöke már-már egymáshoz ér. A férfinek ekkor már gyermekei vannak, akikről példásan gondoskodik, de az érzelmeknek nehéz ellenállni.

...Apám átszólt - folytatódik a családregény -: „Szeretsz-e még, Berkenye?” „Jobban, mint valaha…” válaszolta anyám. Néhány nap múlva apám Kolozsvárra utazott - anyám utána! ... Anyám nem akarta, hogy apám tartsa el, megélhetési lehetőséget keresett, ami kínálkozott, az nem tetszett neki… Gondolt egy nagyot és jelentkezett a Sétatéri Színházba Janovics Jenőnél meghallgatásra. Ügyesen énekelt, táncolt, árnyaltan mondta a szöveget, ugyanis Déván részt vett, főszerepeket játszott a „hölgyek-urak” műkedvelő előadásaiban. Janovics direktor meghallgatta és már indulásból operett-főszerepben, címszerepben léptette fel. Ez volt a Pillangó főhadnagy. 1921-ben, valamikor nyáron mutatkozott be. Másnap aláírhatta a szerződést. Primadonna szerepek sorozata következett... Sikere volt, dédelgette a közönség…

Ez viszont apámnak nem tetszett, irtózatosan féltékeny volt, de valahogyan megbékélt a helyzettel. Aztán jöttem én, és anyám soha többé nem lépett színpadra... Én, hogy úgy mondjam „áhított” gyermek voltam. Mindketten akartak, de a helyzet reménytelennek tűnt. Akkor elzarándokoltak egy híres kegyhelyre, Máriaradnára, onnét hozták ezt a szobrocskát meg ezt a levelelezőlapot, mely a kegyhelyet ábrázolja. Történt ez 1922. augusztus elsején, és én 1923. május 25-én világra jöttem - Isten akaratából... Apám, annak rendje-módja szerint elment a kolozsvári anyakönyvi hivatalba és kiváltotta a keresztlevelet. Anyám vállalta a leányanyaságot és ragaszkodott ahhoz, hogy Kabdebó néven iktassanak be. Apám is vállalta az apaságot, és ragaszkodott ahhoz, hogy az ő neve is szerepeljen a keresztlevelemben. Például Svájcban, Zürichben szerzett német-francia diplomáciai szolgálatra jogosító diplomám Groza Mária névre van kiállítva. Apám nem erőltette, hogy ortodoxnak kereszteljenek. Római katolikus szertartás szerint kereszteltek.

Groza Péter egy adott pillanatban válni szeretett volna s rendezni a viszonyát első szerelmével. Végül győzött a reálpolitika s a további öt Groza-gyerek érdeke. Viszont Mária egy percig sem szenvedett hiányt az apai figyelemből. A negyvenes évek második felében Svájcban hivatásos diplomatának tanult, akár csak féltestvére, a később tényleges diplomata-karriert befutott féltestvér, Groza Liviu volt ENSZ-tanácsos. Mária viszont nem élt a felkínált lehetőséggel és lemondott a diplomáciai karrierről. Színésznő szeretett volna lenni. Így írja le döntését és édesapja reakcióját:

Valójában gyermekkorom óta foglalkoztatott [a gondolat], csak nem mertem, addig soha nem mertem bevallani. Bukarestbe utaztam. Apám az irodájában fogadott.  Vettem egy mély lélegzetet és bejelentettem: Döntöttem, színésznő akarok lenni! Azt hittem, rám borítja az íróasztalt. Hosszú szünet után szólalt csak meg: „Őrült vagy, de szeretem az őrülteket. Nem bánom, csak csinálj végre valamit, csak lássalak ismét mosolyogni.”... Az ötvenes évek legelején, mikor államvizsgáztam, gratulált, de volt egy keserű megjegyzése. Azt mondta, hogy valójában örül, hogy pályát módosítottam, mert piszkos munka a politika… Gondolod, ha sejti, hogy elfajul a helyzet, nem beszélt volna le, nem akadályozta volna meg, hogy azzal a végzettséggel, amelyet én szereztem, öngyilkos módon felvételizzek a színiakadémiára?"

„Előttem a példa"

A beszélgetőkönyvben tulajdonképpen a kislány Bisztrai Mária élményei nem csak az apáról, de az általa megismert politikusról is - akit a 17 éves lány akkor még csak "foszlányokban" érzékel - felelevenednek.  A kolozsvári családjával magyarul beszélő apa következetesen művelte korábban megszerzett magyar kultúráját, magyar beszédeit, megnyilvánulásait is ő maga írta.

Ott volt előttem a példa - mesélte Bisztrai Mária -, hogy lehetséges magas szinten elsajátítani a „nem-anyanyelvet” is. Igyekeztem is világéletemben, kötelességemnek is éreztem, mégis mindig volt egy akcentusom. És milyen a színészsors? Megtörtént, hogy még hasznomra is vált. Éppen ezért az akcentusért hívtak meg vendégszerepelni a Román Nemzeti Színházba. Egy külföldön nevelkedett, Romániába visszatért lányt játszottam...

A negyvenes évek elejéről, a "kis magyar világ" hangulatáról meg ilyen emlékei vannak:

A hangulatra emlékszem. Örömmámor! Természetesen. Arra is, hogy késõbb már szorongás is megjelent. Nem is tudom, pontosan hogyan éltem meg, miket tapasztaltam, mert emlékeim bizonyára összekeverednek a későbbi olvasmányaimból szerzett információkkal. Természetesen fellobbant a nacionalizmus, elkezdődtek az átvilágítások, számlák kiegyenlítése… a Társulat visszaköltözött a Nemzeti Színházba. Rettenetesen leromlott állapotban vették át. De Janovics már nem lehetett igazgató.  Dr. Kádár Imre sem lehetett igazgató, aki Janovics munkálkodásának folytatója volt, író, költő, drámaíró, fordító, kritikus, rendezõ és színházigazgató. Motorja, megtartója, egyik legnagyobb, legtekintélyesebb, legeredményesebben tevékenykedõ alakja volt a kolozsvári, az erdélyi színjátszásnak. Zsidó származásúak voltak és az akkori magyar törvények szerint nem lehettek vezető művészek. Sok színész is kikerült a társulatból...

Groza ebben a családjára nehezedő, kétszeresen feszült, gyanakvó helyzetben is átjött Romániából, be-betoppant Kolozsvárra, Máriáékhoz. Mindig náluk  szállt meg - a családja voltak.

Apámnak volt egy szobája. Oda nem volt szabad még a takarítónőnek sem bemenni. Én néha belopakodtam, nem nyúltam semmihez, csak ültem az egyik fotelben… Csak ültem. Ma is érzem azt az illatot, a bőrfotel és a szivarjai dohány illatát… 

Groza ezeket a kolozsvári útjait rejtett politikai kapcsolattartásra is felhasználta: többek között a román—magyar megbékélésre szólító negyvennyolcas szellemű röpiratot is ő vitte el Dél-Erdélybe Kolozsvárról. Mária egyik meghatározó élménye volt egy váratlan házkutatás:

Ez már ’44-ben történt. Magyar hatalom volt, sőt a németek is megszállták Magyarországot. A deportálások is elkezdődtek… Egyszer, átutazóban, rám bízott valamilyen iratokat, egy mappában, azzal, hogy valaki majd érte jön. Én meg sem néztem őket. A mappát íróasztalomra tettem, ott hevert… Mikor a rendőrség és a Gestapo kutatott - egyenruhások, civil ruhások -  csak  sejtettük, hogy az akció oka apám valamelyik látogatása lehet, de arról fogalmunk sem volt, hogy mit kereshetnek. Az egyik civil ruhás felütötte a mappát is.  Beleolvasott... „Itt nincs semmi!...” - lökte félre. Nem tudom, milyen rangja lehetett, azt sem, tudom milyen bűnöket követett el - hiszen hallottunk arról is, hogy agyonvertek antifasisztákat kihallgatás közben -, de én annak az embernek örökre hálás lehetek.  Mikor befejezték, utolsónak távozott. Az ajtóból visszafordult, magához intett: „Kislány, jobban tenné, ha olyan papírokat nem tartana az íróasztalán.” Akkor az az ember a fejével játszott. Aztán megtudtam róla, hogy kolozsvári volt, ismerte édesanyámat. Sokat járt színházba kisgyerek korától. Az apja színházi alkalmazott volt. Többek között ő hordta ki a szerepeket, mert akkor az volt a szokás, hogy a szerepkivonatokat – nem az egész darabot – eljuttatták a színészhez, hogy ne fáradjon azért be a színházba, inkább maradjon ideje a tanulásra. Ha jól emlékszem, Németinek hívták... A Kolozsvárról elhurcolt zsidók névsora volt...

Amely aztán, ma már senki sem emlékszik, hogyan - eltűnt.

Hányan élnek egy emberben?

Bisztrai Máriát mindig is foglalkoztatta az identitása. Olyan szokatlan egybeesések és egyezések történtek az életében, mint például az a tény, hogy azon az erdélyi magyar főiskolán lett színésznő, amelyet a saját román édesapja avatott fel. A negyvenes évek közepén született erdélyi magyar egyetemek fontosságáról, szükségességéről Groza Péter nem csupán konjunkturálisan beszélt. Lánya így emlékezik:

 „Azt akarom, hogy a határok levegővé váljanak… Higgyék el, én pontosan tudom, mi folyik egy kisebbségi ember lelkében. Hiszen magam is voltam kisebbségi.” – mondja a ’45-ben alakult Bolyai Magyar Tannyelvű Állami Tudományegyetem megnyitóján: bölcsészet, jog, közgazdaság, természettudomány, orvosi és gyógyszerészeti fakultás. Ez utóbbi, helyszűke miatt, végül is nem Kolozsváron, hanem Vásárhelyen alakult meg. Groza ennek a tanévnyitójára is elutazott. „Tudom, hogy román részről vannak – sajnos, különösen úgynevezett értelmiségi körökből –, akik halálosan meg vannak sértődve, hogy magyar egyetemet létesítettünk. Azoknak, akik boldogtalanná akarják tenni ezt a két népet, azt üzenem: vállalom a román nép színe előtt a felelősséget: vállalom azt is, hogy most a román nép árulójának tartanak. A történelem nekem fog igazat adni.”

Sajnos, a történelem azóta se mondta ki a döntő szót, sőt, a kártyákat is jócskán összekeverte, pedig 1946-ban még történt volt egy s más: megalakultak például a csángó-magyar iskolák, megnyílik a marosvásárhelyi Székely Színház, magyar zeneakadémia létesül, egy év múlva pedig Állami Magyar Opera... Ezek egy része ma már (egyeseknek kényelmetlen) emlék csupán... Mint ahogy emlék egy olyan apa, aki többségi léte dacára nem az erőből politizálást tartotta célravezetőnek, annál inkább a tárgyalásos konszenzust. Sose felejtette el, hogy a többségivé vagy a kisebbségivé válás konjunktúra kérdése csupán, s az egyikből a másikba való "'átigazolás" sokszor a pillanat műve.

Az író (akiről később kiderül, hogy maga is kettős identitású) nyíltan fölteszi a kérdést:

Milyen késztetések révén  lesz valakiből magyar színésznő, aki anyai ágon örmény, apai ágon román, aki román állampolgárnak született, aztán magyar állampolgár lett, aztán ismét román állampolgár, aki  külföldön szerzett képesítéssel nekivághatna egy pályának mellyen az apai támogatás kétségtelenül előnyös lehet, aki egy ilyen lehetőséget kiseper az életéből?

A válasz:

Igaz, román származású is vagyok és az örmények is nyilván tartanak... De - Isten bocsássa meg nekem – én sem románnak, sem örménynek nem érzem magam. Én magyar vagyok. Erdélyi magyar... Nagyon jó barátaim gyakran lesújtóan nyilatkoztak a románokról, nem fogták vissza magukat a jelenlétemben sem, miért is tették volna, magyarnak tekintettek. Észrevettem, hogy időnként érzékenyebben érintettek a megjegyzések, érzékenyebben, ahogyan az a „jó magyarhoz” illik. Megkértem őket, mérsékeljék magukat, mert apámat is bántják, ez pedig nekem rosszul esik, de anyámat is bántják, mert szerette apámat...

A bevallás tekintetében, ennyi nyíltság után, most Dehel Gáboron a sor:

Összemixelt bennünket a történelem, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez a történelem ajándéka vagy átka... A kettős identitás az tény, azzal születik valaki és hordozza... én soha nem láttam apámat. Illetve láthattam, de nem emlékszem. Egyetlen közös fényképünk van. Pólyás koromból. Apám karjaiban ringat és szeretettel, meghatottan néz. Román apámat a család és a társaság a bécsi döntés mámorában kitagadta, sőt, ellene fordultak. Bár bejelentette, hogy a határváltozás ellenére családjával akar maradni. Gépészmérnök volt, szakiskolában tanított.  Romániába száműzték. Naszódon kapott állást, ugyancsak szakiskolában. A „sürgés-forgás hősei” arra kényszerítették anyámat, váljon el, másként nem őrizheti meg állását. Engem átkereszteltek reformátussá. A válást lebonyolították. Apám is kapott egy törvényszéki döntést. Az annyira megviselte, hogy önként jelentkezett a frontra, anyám és szülei legnagyobb kétségbeesésére. Tartalékos tiszt volt. Aztán diákjai rövid nekrológban emlékeztek rá: „Szeretett tanárunk, oldalfegyvere tisztítása közben megsebesült…”

Református magyarként nõttem fel, de egyformán zavar, ha igazságtalanul bántják anyámat vagy apámat. És ez az érzés valahonnan nagyon mélyen él bennem. Réges rég azért fohászkodtam, hogy mindig legyen annyi erőm, hogy szüleim közül azt védelmezzem, akit éppen bántanak, hogy minden körülmények között vállaljam őket, és egyiket se tagadjam meg, ne titkoljam származásomat, ahogyan ezt sokan megtették, megteszik  - mikor honnét fújt a szél. A „szervek” többször jelezték „te román vagy” apád után, jelezték azt is: rosszalják, hogy minden űrlapban magyar nemzetiségűnek vallom magam. Végül is az ismert történelmi helyzet oldotta meg a dilemmát.  A bántások döntő többsége anyámat érte. Így az ő oldalához simultam, így teltek el az évek.

A múltat be kell vallani...

Sokáig jó kis szlogennek tűnt a József Attilától vett idézet, amit szinte minden helyzetünkre rá lehetett húzni: ... Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani. / A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai... És hittel hitte az ember, hogy ezzel föl is oldott mindent, ami feszültség, konfliktus az életében. Csakhogy a fenti szentencia nem éri be a kinyilatkoztatással: valódi tanulsággá kell válnia - úgy, ahogy az a Bisztrai Mária életében és későbbi színházi munkásságában be is következett. Talán nem tűnnek nagy szavaknak ezek, ha arra gondolunk, hogy Groza Péter legkisebb, hatodik gyermeke bő tizenöt éven át (1969—1985 között) a Kolozsvári Állami Magyar Színházat igazgatja. Az, hogy az ő személyére esett a felsőbb szervek választása, akár konjunkturális döntésnek is betudható, hiszen kinevezésekor biztosan nyomott valamit a latba mind az apa nemzetisége, mind politikai háttere. Ezek olyan idők voltak: megnézték, ki fia-borja az ember... (Miért? Talán ma másként van? - berzenkedik belülről valaki...) De a fő hangsúly mégis csak a szakmaiságon van. Bisztrai Mária tartós igazgatósága - és ezt eleveníti fel a beszélgetőkönyv egy tekintélyes része - azért lehetett sikeres és értékteremtő, a mind sűrűbben tornyosuló gátak és gáncsok ellenére, mert a fontolva haladás, a nyugodt taktikai lépésenkénti építkezés következetes gyakorlatára épült. A színháznál dolgozók egy pillanatra sem felejtették el - és ebben a direktorasszonynak meghatározó szerepe volt -, hogy egyéni szakmai kiteljesedésük óhatatlanul népszolgálattal párosul, amire a kolozsvári színjátszás mindenkori helyzete és hagyományai kötelezik őket. A színházat éltető közönség - és közösség! - megtartásának erkölcsi parancsa nem egy elvetendő merkantil rögeszme, ahogy azt manapság valakik láttatni próbálják, hanem hosszú távú helyzetfelismerésből fakad. A kisebbségi politizálásban ugyanis vétek lemondani a körültekintésről, az önálló, közösségmegtartó cselekvésről. Amely lehet akár taktikázás, halogatás, hasznos kiegyezés, ha a helyzet úgy kívánja. Csak értelmetlen huszárkodás nem.

Ha kell, ha nem, erőből kakaskodni kimondottan a beszűkült többségi tudat reflexe, amely természetesnek tartja, hogy ha nincsen is igaza, az ő mindent eldöntő súlya folytán mégis csak az ő oldalára billen a mérleg. Ha egy kisebbséget képviselő viselkedik így, annak katasztrofális következményei lehetnek, nem csak az egyén, de a közösség sorsára is. Nem beszélve a helyzet erősen groteszk jellegéről...

Dehel Gábor beszélgetőkönyve a Groza család és a kolozsvári magyar színház közelmúltjába való párhuzamos visszapillantásával szerencsésen átment számunkra egy jókora időszeletet a mába, annak többszörösen átszenvedett, átgondolt és kimondott tanulságaival. Ezzel a Malmaison fogályának üzenetéhez mintegy hozzáadódik mindaz, amit a lánya és munkatársai az elmúlt évtizedekben megtapasztaltak. Értékben pedig jelentősen növekednek azok a személyes élményeink, melyek a fentebb megfogalmazottakra "rímelnek".

E sorok írója alkatánál fogva is úgy próbálta megélni eddigi életét, hogy abban a konfrontációk helyett a megértés és az egyezkedés mondják ki a végső szót. Mondhatni, rajtam eredendően fogott a kisebbségi tudat pszichológiája, és bár igen fontosnak tartom a hovatartozásomat, születésem körülményeiből nem kívánok büszkén erényeket kovácsolni.  Azt hiszem, emberi erényeim kell hogy elsődlegesen beszéljenek, mert az, hogy milyen nyelv szellemében nőttem fel, merőben a véletlen műve. Azon a tájon, ahol születtem s ahol élek - s ez érvényes lehet az egész Kárpát-medencére -, sokféle embert meghordozott a történelem, akiknek sikerült jól összekeveredniük. Családi viszonylatban annyit sejtek, hogy anyai ágon nagyapámék Füzessy családja valamikori sváb eredetre tekint vissza, apai ágon viszont a nagyanyámék famíliájának ereiben szinte biztos hogy egy Pop nevű család vérvonala is csörgedez. Amikor tehát túlzott magyarhatnékom támadna, mindig tudatában kell lennem annak, hogy engem, lényem mélyéről egyúttal egy kis román és egy kis sváb is kíváncsian figyel...

Vannak, akik mostanában ismét előszeretettel beszélnek "jó" és "rossz" nacionalizmusról. Ez az "árnyalási kísérlet" nem egyéb, mint menlevelet adni annak a kisebb-nagyobb nemzeti önzésnek, ami könnyen elhatalmasodhat az emberen, ha elhiszi, hogy ő a világ közepe.  A "jó nacionalizmus" olvasatomban annyira nonszensz, mint ahogyan "jó gyilkosság" sem létezik. Amennyiben szóba kerül, a konnotációja eleve valami rosszat sugall, a veszélye pedig olyan, mint egy gyilkos lőfegyveré: ha kéznél van, bármikor elsülhet és életet olthat ki...

Csíkszereda, 2013. április 23.