KISEBBSÉGBEN: Vallás-kartográfiai kísérletek


-A A+

● Vallások és vallástalanodások ● politikai liturgiák ● katolikus könnyűzene ● modern szentek, Puskás Öcsi ● kulturális puzzle ● kisebbségi önmegjelenítés ● geográfiai fogság ●

Az ismertetés címe körülíróan pontatlan. Merthogy sikeres, sőt impozáns kísérletekről van szó, mely szubkultúrák, vallások, politikai és szakrális közösségek korszakos együttélését, határait, kölcsönhatásaik természetrajzát követi nyomon két elemző kötetben, mindkettő Barna Gábor szerkesztésében, az Akadémiai Kiadó és a Szegedi Vallási Néprajzi könyvtár sorozatában. A két kötet együttes ismertetéséhez az etnográfiai megközelítés strukturalista dimenziója, empirikus talajra épített analitikus konstrukciója is alapot ad, egyben esélyt arra, hogy hazai és kelet-európai tájakon etnogeográfiai és etnokartográfiai feltáró munkák látható formát és elérhető belátásokat kínáljanak. Interdiszciplináris választ/válaszokat ahhoz a kérdéshez, mennyiben jeleníthetők meg tisztán a régiók, vallások, határok és kölcsönhatások valamiféle struktu­rális elemzés voltaképpeni tárgyaiként. Az aprólékos mikrokörnyezeti kutatás és modellezési alkalmasság szempontjából elsősorban megismeréstudományi kérdésekre kell választ adnia, de ennek révén lehet majd a kutatások nyersanyagából építkező rendszerező szándék sikeres. A modellezésnek, mely empirikusan megfigyelt, adatszerűen rögzített, kódolt és értékelt tényanyagra épül, közben a kelet-európai térség nemzeti tudományossága, a történeti és földrajzi, állampolitikai és társadalomszerkezeti narratívák (struktúrakutatások számára értékelhetetlen) variabilitása szempontjából is érvényesnek illik maradnia. Megújítva és meghaladva tehát azt, amit a tradicionális etnográfiai deskripció vállalni mer, interpretálni tud vagy értelmezni bátor volt.

Az alább ismertetendő két kötet a néprajzi, földrajzi és valláskutatási elemzések (Barna Gábor értelmező bevezetésében is olvashatóan) az interdiszciplináris megközelítés segítségével épp a lokalitás-problémák térségiségét és a határok és határtalanságok interferenciáit kezeli olyképpen, hogy abban a terjedő vallásosság és a foszlódásnak indult közösségek, az alternativitás és a fölszabadulás-teológiák énképe, a vallásosság vágyott menedéke tárgyiasult mivoltában kerül szinkronba a dokumentálható esettanulmányi hitelességgel, a vallási kötődés és lelkiismereti szabadság-érzékelés pedig az etnográfiai térképészet eszközével leképezhető struktúrakutatással. Ezzel a meglévő forrásanyagot, mely e tanulmány-válogatásban

Az eredetileg az Acta Ethnographica Hungarica egyik (2011-es) számában már közölt írásokat a 2012-es számban követte egy másik, hasonlóképpen vallásokat, határokat, kölcsönhatásokat ismertető írásfüzér, melyeket szintúgy Barna Gábor gondozásában és előszavával szerkesztettek most egynyelvű angol kötetbe.

A valláshatárok és kölcsönhatások kötet a 2006-ban alapított szegedi kutatócsoport térségünkre összpontosító vizsgálódásait tükrözi az új vallási mozgalmak, társadalmi válaszkeresések megújuló dimenzióinak, földrajzi és virtuális valóságainak tájairól, vallási és világi közösségek együttélésének módjairól, továbbá belső átmeneteinek, „rendszerváltozásának” térbeli mintázatairól formált gazdag példaanyagként. A valláshatárok és hitbéli kölcsönhatások ekként föltárt jelenkori és közelmúltbeli trendjei azt mutatják, hogy a folytonosság és szakadás közötti territórium szélesedik, a társadalmi tempók változásait és elvallástalanodási trendek jelenlétét érzékelhetjük, melyeket jellemez a kötődések kialakulását, lazulását, új kulturális határvonalak éledését, kölcsönhatásait meghatározó korszakfüggő átalakulás. Persze, ha minden módosulásra önálló kutatás koncentrálhatna, nem lenne ez meglepő, de mentális térföldrajzi kísérletként is beválna a szerzők összefoglalója ebben a könyvben, mely a vallástudomány, vallásnéprajz és vallásantropológia minden térbeli dimenziójára a térképezési szándékkal együtt sem terjedhet ki. Vallások és vallástalanodások trendjei, határformálódások és marginalizálódások, kölcsönösségek és elkülönülések, hatások és ellenállások új térképei rajzolódnak ki ezekből az írásokból, melyeknek még futólagos ismertetése is meghaladná a recenzens merészségét; szociálgeográfiai értelemben viszont sodróan gazdag mindeme változások mentális rajzolata, a hitek és felekezetek, rítusok és konvenciók, a „vallási piacokon” megjelenő új mozgalmak kínálata, kulturális lenyomata, párhuzamosan a tradíciók levetkőzésével, a helyi hitek térbeliségben „elemelkedő” trendű migrációjával, avagy a politikai ideológiák és eszmeképzetek által mindegyre áthatott népcsoportok deszakralizációs élményanyagával. Épp ezért izgalmas, sőt a térszemlélet-alakító hatások mellett korszakformáló jelentőségű a kölcsönhatások ábrázolata, a szakrális tér olvasati lehetősége, mely nemcsak új téri-társadalmi dimenziókat, folthatásokat rajzol ki, hanem szinte szakrális régiókat vetít a szociális térbe. E kontextusban talán nem mindegy, hogy a társas valóság szerkezeti elemeit, kognitív modelljeit, tudattalan aspektusait, vagy politikai és morális környezet-függőségét értelmezik-e éppen a kutatók. A kötet hét tanulmányának nyolc szerzője e téren is, miképp a pertraktált terület korszakos, földrajzi vagy felekezeti közösségi szemlélése közben, óhatatlanul egy korszak, vagy inkább temporális fázis mentális természetrajzát kínálja, modellek és minták, valóságértelmezések és narratívák mentén klasszifikálva a kiválasztott részkérdéseket.

A tanulmányok szerzői nem a valóságtapasztalatról komponált struktúra-képet alkalmazzák, hanem a vallások, hívő csoportok, szertartásos viselkedések megfigyelhető spirituális folyamatok leképeződésére fordítják figyelmüket. A leírások rendszerezettsége, a modellezés igénye, a térbeli és történeti tagolás párhuzamos alkalmazása nem ontológiai vagy episztemológiai, hanem szakrális történésekre, ezek szisztémájára fordít figyelmet.

Barna Gábor a vallások, határok és kölcsönhatások körvonalazására vonatkozó bevezetővel, valamint az emlékezés rítus-tartalmainak napjaink ünnepkultúrájához kapcsolódó vonásait vázoló tanulmánnyal olyan térbe kalauzol, ahol az idősíkok, mértékek és elkülönülési szertartások egyenesen fölveszik a politikai liturgiák időtagolási eljárásait, vissza-szakralizálnak ünnepnapokat és folyamatokat, normává avatnak a politikai rendszerváltás előtti és utáni időszak nemzeti diskurzusából is megannyi formalitást (eltörölve persze más ilyeneket), hogy valamelyest lefedni próbálják az 1945 és 1990 közötti „szocialista kalendárium”, a rezsimváltásonként bekövetkező „naptárreform” változásait, a „rituális év”-megújítás ünnepi emlékezési kultuszait, melyek egyszerre magánéleti és össznemzeti, de szekularizációs folyamattal is összefüggenek, melyben „a vallásosság fontosabb, mint a vallás”.

Frauhammer Krisztina a magyar kegyhelyek vendégkönyveiben megtalálható szakrális relációkat figyeli meg, ide értve a szakrális kommunikáció és profán íráshagyomány aspektusait, az egyházak multiplikáló gyakorlatát is szolgáló internetes weboldal-elemzéseket.

Iancu Laura kutatásai a tradicionális paraszti kultúra vallási, vallásváltozási szempontjait a moldvai magyar faluközösségek mai állapotára összpontosítva sajátos néprajzi térben (a rendszerváltás utáni Magyarfaluban) lezajló nyelvismereti, dezintegrációs és egyházszervezeti változásokat mutatja föl, a szekulárisból és szakrálisból a világi felé elmozdulás („városi katolicizmus” ), az elidegenültebb, falusi tértől elszakadni látszó hívő-kört jellemezve.

Povedák Kinga hasonló folyamat bemutatására vállalkozik a „katolikus könnyűzene” (templomi szertartásokon belüli „rock zene”) szerepének térbeli rajzolatával, időbeliségének és hatásfolyamatának részletezésével: a „megélt vallásosság” szinkretikus jellegét a tömegkultúra ellenében generálódó hiedelmek, prekatolikus kori örökség, a transzcendens állapotot az egyén szuverenitási igényével jelző „népi vallásosság” közegében vizsgálja, alapos liturgiai és történeti kontextusba ágyazva.

Hasonló transzformációt, az idő- és térátélés virtualizálódásba torkolló változatát tekinti elemzési alapnak Bodosi-Kocsis Nóra is, aki egy Krisna-tudatú hívő internetes naplójának elemzéséből vetít következtetéseket a kereszténység reprezentációjára blogbejegyzések (mintegy nyilvános térbe szánt üzenetek) értelmezési felületei alapján (a Govinda világa weboldalra érkező társas véleményformálások, a lélekvándorlást a Biblia kontextusába emelő hozzászólások feldolgozásával).

Párhuzamos történeti és egyben szakrális dimenzió, mintegy kiterjesztett jelentéstérben mutatkozik Povedák István tanulmányában: emlékezeti térbe és kultuszrendbe ékelt történelmi hősök, valamint a kortárs tömegmédia sztárformáló működésmódja nyomán keletkező „modern szentek” összehasonlító áttekintését vállalta Puskás Öcsi kultuszának elemzésével, elkülönítve a „celeb”, a közösségi ideáltípus, a „történelmi hős” ismertségének megannyi dimenzióját, terminológiai és megkülönböztetési lehetőségét.

Glässer Norbert és Zima András közös tanulmánya az első világháborút megelőző és követő budapesti zsidó csoportok önkép-elemzésére vállalkozva olyan nemzeti térhasználat-változatokat mutat be, melyek a szimbolikus politika eszközeként a megváltozó földrajzi-politikai határok közepette új identifikációs stratégiát és csoportképző diskurzusokat igényeltek. Korszakos toposzok és virtuális határok kölcsönhatási, elkülönítést lehetetlenné tévő megoldásai lettek tárgyaivá a trianoni határmegvonást követő fogalmi térben is, beleértve társadalmi és közösségi tereket, szimbólumhasználatot, önérvényesítő és önértelmező csoportstratégiákat vagy kollektív önképeket ugyancsak. A kötet tanulmányai (a kiadvány második részében angol nyelven ugyanezekkel az írásokkal) részint a hazai vallásföldrajzi kutatások, részint a történeti és szimbolikus terekben folyó kutatások árnyalt rajzolatával járulnak hozzá nemcsak a szakrális terek, hanem a társadalom életes tereinek újfajta dimenzióit belátni törekvő szaktudományos tapasztalathoz. Új dimenziók és összehasonlító belátásokat kínáló esetelemzések párhuzamai körvonalazódnak a másik kötetben is.

Az utóbbi néhány év alatt az eltérő társadalmi tudásterületekről érkezőt kutatók (szociológusok, demográfusok, etnológusok, földrajzosok, szociálpszichológusok, antropológusok) láthatóan szerveződni voltak képesek abban, hogy megformálják egy új (etno)demográfia alapjait, amelyet jó közelítéssel „kvalitatív­nak” nevezhetnénk, s melynek alkalmazói nem valamiféle empirikus okokból önkényesen el­szigetelt embercsoportokon belüli folytonos változásokkal foglalkoznak, hanem a komplex kulturális egészként tekintett, multifunkcionális voltukban regisztrált csoportok közötti jelentőségteljes disz­kontinuitásokkal is, olyan „szociodemográfia” feltérképezői, mely megkerülhetetlen kihívást jelent az etnikai, vallási, interkulturális belátások szinte evidens kiindulópontjajként ugyancsak. E kötet (Ethnographic Atlases. / Regions, borders, interferences) adott helyet Borsos Balázs magyar népi kultúrát digitalizált atlaszban földolgozó munkájának, amelyben a statisztikai és demográfiai adatok mellett a táji gazdálkodás számainak (1900–1910 közötti időszakban) a kulturális tényanyaggal települési és regionális környezeti szinten kiegészített változatait tíz virtuális kötetben teszi elérhetővé, a 11. kötet pedig a magyar népi kultúra regionális tagoltságát mutatja be, szakirodalmi forrásanyag gazdag tárházával kiegészítve. A különböző megközelítési és elemzési szintű feltáró-gyűjtő-leíró előzményeket (termelési, kereskedelmi, népességi, demográfiai, igazgatási, vallási, muzikológiai, nyelvhasználati, stb. adatokat) olyan sokrétegű eszköztárba helyezi el, melyből a magyarság (egy részének ma már határon túli) települési-kulturális és regionális tagoltsági mutatói árnyaltan kiolvashatók.

A tényanyag mellett Borsos a feldolgozás problémáit, a definíciós nehézségeket, az összehasonlíthatóság követelménye szerinti tagolást is sorolja, miképpen a kötet következő tanulmányában a zágrábi Jelka Vince Pallua is: a néprajzi irányultságú kartográfia már témaválasztási és módszertani aspektusból is „régi” és „új” kultúraképre tagolódik a horvát etnológiában, jobbára már aszerint is, hogy holisztikus képet kíván adni, vagy etnológiai kutatásokra alapozott partikuláris témaválasztással támasztja alá törekvéseit. Utóbbi kartográfiai hozama a történeti dimenzióval kiegészülve komplexebb képet tesz lehetővé az „atomizált” egységek társadalmi kultúráját érintve is. Ehhez azonban a térbeli relációk időbeli kiegészítése is szükséges a kulturális puzzle felületén, nem utolsósorban a paraszti kultúra XX. század első felére még talán érvényes, a másodikban viszont dinamikusan változó aspektusait is figyelembe véve. A társadalmi struktúra megnevezése és mintázata így kiegészül a történeti etnológia érzékenységével és a jelenkorkutatás aspektusaival is, jóllehet például olyan néprajzi tájak, mint Észak-Albánia, Montenegró vagy Koszovó, igen hiányos adatoltságúak makrokartográfiai téren is, de végképp pontatlanok a mikrotematikai feltártság terén. Technika, módszertan és elmélet pedig együttesen kell szolgálja a holisztikus leírásokhoz elengedhetetlen adatbázisok létét és határok fölötti kölcsönhatásait is.

Nem különb a problematika Bohémia, Morvaország és Szilézia néprajzi atlaszai esetében sem, mint ez Jiři Woitsch prágai néprajzkutató tanulmányából kitetszik, aki értékelésében az ötkötetes tájegységi néprajzi atlasz készítési tapasztalatairól számol be, s ezen belül emeli ki a zsidóság települési és foglalkoztatási mutatóinak elemzési tapasztalatait. Az 1937–40 közötti német néprajzi atlaszkészítés előképei alapján a németlakta térség vegyes lakosságának föltártságával, a szocialista korszak kérdőíves feltáró metodikájának (csehekre és szlovákokra tagoló) érdektörekvéseivel alapvetően a nyolcvanas—kilencvenes évek politikai változásai nyomán nyílt új térfelfogás tudott csak részben úrrá lenni. Írásában a módszertani alapvetés fontossága, az adattisztaság kérdése és a többdimenziós adatelemzés funkciója mellett kardoskodik, példaképpen a GIS (geographic information system) alkalmazásának fontosságát a régió zsidó kisebbségének (hozzávetőlegesen 47.000 lakos) térbeli elhelyezkedését és kulturális-gazdasági-társadalomszerkezeti funkcióját részletezi, a 18. századtól a modern Bohémia etnikai térképéig fölvázolva térbeliség és vallás viszonyát. A kiadás előtt álló atlasz népi építészeti, népművészeti, folklorisztikai és házasodási, hitéleti és zarándoklati terek leírásában kivételes előrelépésként lesz értékelhető a cseh akadémiai néprajztudomány várható fejlődésében.

E térség kicsit keletebbre eső tájegységén, a Szlovák Alföldön települt gazdálkodók anyagi kultúrájának és adaptációs stratégiáinak leírásával Peter Slavkovskỳ szlovák néprajzkutató illusztrálja a többségi és kisebbségi kultúrák interakcióit, ezen belül is az anyagi kultúrára és kulturális örökségre fordított kutatói figyelmet jellemző etapokat. A szlovák telepesek a természeti környezet és az agrártevékenység adott feltételei között próbálkoznak egyfajta „multietnikus és multikulturális” tájfelfogás érvényesítését elfogadtatni, többrétegű identitások formálását a hagyományos kultúrára épülő térség profiljaként fenntartva, ugyanakkor ennek kutatását nyilvánvalóan megnehezítve. A szlovák tájnéprajzi kutatás az ezredfordulón megannyi regionális atlaszt készített, köztük migrációs verziót is, de a különböző etnikai közösségek anyagainak gyűjtése, összehasonlító adatelemzése csak a legkülönbözőbb változásokat mutathatta ki, csak a kulturális hanyatlás cáfolatára volt alkalmas, viszont még nem bizonyíthatta a tájegység komplex kultúrájának nyitottságával és az adaptációs folyamatokkal együtt járó jelenségek együttes hatását. Pedig az anyagi javak és a kulturális környezet összhangjának, az életmód és a gazdasági életfeltételek átalakulásának, az anyagi kultúra és a kisebbségi önmegjelenítés közösségi változásának jelenkori folyamatai épp a határváltozások révén teszik lehetővé az adaptációval vegyes megmaradást is. E tanulmány is, miként a kötetben több, érzékenyen illusztrálja a térbeliség és időiség különböző, de folytonos kölcsönhatásban megfigyelhető dimenzióit. A kulturális környezettel folytonosan fennálló viszony, ezen belül kisebbségi és többségi térhasználat, a társadalmi és mentális jelenségeket objektív megnyilvánulásaikból kiindulva vizsgáló, exteriorizált szempontú kutatás is egyértelműen bizonyíthatja, hogy a tör­téneti módszer egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a strukturalista hozzáállással, de az empirikus és lokalitásra egyformán fókuszáló megközelítések épp a téri és idői párhuzamok kontrasztos vetületeiben kaphatnak megkülönböztető jelentőséget. A szinkronikus jelenségek mégis mutatnak valamiféle viszonylagos egységességet, ami miatt ezeket könnyebb tanulmányozni, mint a diak­ronikus jelenségeket. Nem meglepő hát, hogy a legkönnyebben megkö­zelíthető, alapjában véve morfológiai természetű kutatások éppen azok, amelyek a társadalmi tér minőségi (de nem mindig mérhető) sajátosságait érintik, vagyis azt a módot, amely szerint a társadalmi jelenségek a térképen eloszlanak, és azokat az állandókat, amelyek ebből az eloszlásból következnek. Ezzel hozzájuttatnak ahhoz az eszközhöz, amellyel a társadalmi és mentális jelenségeket objektív megnyilvánulásaikból kiindulva, kikristályosodott formában tanulmá­nyozhatjuk, épp az értelmezési térbe emelt olyan stabil térbeli elrende­ződések alapján, amilyenek példaképpen a falvak alaprajzai, belső társadalmi, életmódbeli vagy birtokviszonyokban mutatkozó tagolódásai, nyelvi és társas kapcsolati kölcsönhatásai. Ennek révén a mindegyre változó, de újra meg újra felbukkanó szociális elrendeződéseket, strukturális jegyeket talán ugyanígy lehet elemezni és értékelni, mint a tárgyi környezet lenyomatait, a kulturális vagy ökológiai örökség jeleit, jelképeit, az együtt élő és kölcsönhatásban álló közösségek rítusait, stb.

Szabó Árpád Töhötöm a magyar és az európai etnológiai „iskola” (skandináv és német eredetű) agrárkultúra-orientált nemzeti változásfolyamatait kíséri figyelemmel, sajátos regionális gazdaságtörténeti metszetben, mégpedig az utóbbi években végbemenő életmódváltások, reprivatizációs trendek és globalizációs kihívások tükrében. Áttekintésében a gazdálkodási aktivitás mint a fogyasztási, ökotudatos és uniformizációs hatásoknak kitett tevékenység a hagyományos termelési technikák, ember és természet viszonyának felszámolására ható kísérlet, helyi termelés védelmében szükséges mozgósítás tárgya is lett a második agrárforradalmi átalakulás időszakában, persze nem függetlenül éghajlati, nagytérségi, földrajzi határoktól, de ezeken sokszor át-átlépve is.

A 19. századi radikális környezetváltozások (erdőirtások, vízrendszerek átalakítása, érintetlen vegetáció csökkenő felülete, vadászat és gyűjtögetés szerepének csökkenése) részint a helyi küzdelmek eredményeitől, részben pedig az átmeneti, agrárkultúrát átható technológiai transzferek hatásaitól nagymértékben függővé vált „környezet-egész” átalakulásával jártak. A piaci és technikai kölcsönhatások az agrártérségek értékváltozását is hozták, s erre a szász-vidék, Székelyföld és Erdély megannyi példája konkrét elemzésekben is figyelmeztet, nemegyszer a hatások összegződése mint ellenhatás fogalmazható meg a gazdasági-társadalmi környezet egészét tekintve. A napjaink regionális identitás-lehetőségeit újrafogalmazó megélhetési stratégiákban pedig – habár számos térségben a helyi közösségi tartás megmaradni látszik – a helyi elitek felelőssége, az átvett-kölcsönzött-követett minták hatása (házformák, anyagi javak felhalmozása, kényelmi szintek új normái, hivalkodások új divatjai, stb.) és összességében a piaci kényszerek eluralkodása is kimutatható nyomokat hagy, s ezek révén immár a hagyományos paraszti közösségek mikrokulturális átalakulása sem maradhat el. Ennek egy változatát, a magyar bor-tájak formálódását, s ahogyan ezek egyre sokasodva és mind markánsabban a térképre kopírozzák magukat, Mód László és Simon András tanulmánya illusztrálja aprólékos tájrajzokkal a nyolc nagyobb hazai borrégió összképével. Hamvas Bélára építő kontraszt révén, régi és új borvidékek másságait/típusjegyeit összegezve végülis egyfajta „borregionális” leírást adnak, beleértve ezek határait, kapcsolati kultúráját, kölcsönhatásait és identitásküzdelmeit is. A történeti borvidékek a turizmussal karöltve, a termőhelyek borjogi és eredetvédelmi részesedése révén is, Kárpát-medencei összehasonlításban immár talán új törekvések, új utak és új borász-közösségek formálódása folyamatában kerülhetnek oda, hogy felül- vagy átírják a hazai borföldrajzot, kibővítik a boratlaszokat és korszakos kihívások elé állítják a hagyománytartó borkészítő közösségeket, az új kapcsolati és hálózati kultúra formálóit is.

Határok formálódása, átlépése, majd átrajzolódása és konvencióvá erősödése foglalkoztatja a Balogh Balázs – Fülemile Ágnes szerzőpárost is, akik a vallásnéprajz és helytörténeti emlékezetváltozás kistáji térképét formálják meg Kalotaszeg párválasztási szokásmódosulásainak roppant aprólékos és interdiszciplináris feltárásában. Korábbi monografikus munkájuk sok-sok éve/évtizede húzódik meg a háttérben, a kapcsolati kultúrák, műveltség, presztízs és vallás külső és települési közösségeken belüli határainak rajzával azonban (a kötet talán legsúlyosabb írásaként) éppen azt a nem-kartografizálható kölcsönhatás-világot adják vissza, melynek netwörk-analízis formátumú leírása egyedi leleményük. Kunklúziójukban a Szerzők módszertani és regionális összehasonlító kísérletek alapjaként, a specifikus kalotaszegi példa dacára is a házassági ciklusok, kapcsolatformák, népszokások, tárgyegyüttesek, családnevek, csoportképző szimbólumok és értékek közösségformáló viszonyrendszereinek meghatározó jegyeiből formált mintázatként ajánlják elemző eljárásmódjukat.

S hogy a mindennapi élet „transznacionális” mivoltának, kulturális örökségben és térségi identitásban mutatkozó jegyeinek milyen komparatív esetei állnak rendelkezésre, jól illusztrálja a kötet záró tanulmánya, mely Helena Ruotsala turkui etnológus tollából egy sajátos, az 1809-es finn háború után kettéosztott terület, Finnország és Svédország közötti határövezet egynyelvű, egyvallású és egykultúrájú lakóval mutatható be árnyaltan. Miként Kalotaszegen a katolikus és református közösségek, a mai Tornio folyóvölgyben mint multietnikus határon lakók sem reprezentálhatók kulturális vagy nyelvi zónaként, sőt éppenséggel kultúrájuk hibridizációja és transznacionális térségük mindennapi élete az, ami vizsgálható. A földrajzi tér elválasztó elemei kevésbé, ám a svéd illetve cári orosz államiság révén bekövetkező politikai-ideológiai szeparáció révén egészen a szovjet rendszerváltásig lényegében a geográfiai fogság jegyeivel küszködve, ezt követően viszont határtérségi ütköző/találka-zóna szerepben talál magára a térség, végül mintegy autonóm vidékként konstruál önálló identitást. Hasonlóképpen a komáromi térséghez, itt is településnevek azonossága, a számi és finn csoportok tükörképszerű hasonlósága, a finn lakosok „svédifikációs” áthatásának politikája, vagy akár a népzenei hullámok határon átsurranó mintázatai, a gyermekek számára kínálkozó iskolai nyelvi képzés érdekszférája, vagy a határfüggetlen házasodások új trendje egyaránt mintegy beleszól a közös tértörténet kontinuitásának alakulásába, a nyelvi és kulturális migrációk megindulásába is.

A kötet, avagy e két kötet együttesen is meggyőzően mutatja, mi módon hatják át egymást határkörüliségek, népek, kultúrák, nyelvek és szokásrendek. S jóllehet más és más projektek, nemzeti vagy összehasonlító kutatási programok, olykor egész kutatói életművek vagy intenzív tereptanulmányok, intézményközi és nemzeti akadémiai kooperációk állnak a téri-földrajzi valláshatárok, regionális köztességek háttérben, mindez nem elvon, hanem épp a (barth-i értelmű) határátjárások és kölcsönhatások szempontjából bizonyul hatékony közelítésnek, vallási térben tekintve nem utolsósorban a szegedi néprajzi műhelynek köszönhetően. Régiók, religiók, határok és kölcsönhatások így lesznek mindkét kötet meghatározó tematikái, térbe rajzolt etnogeográfiával, időbe vetített etnokartográfiával, s összességében sikeres valláskartográfiai kísérletekként.

[1] kétnyelvű kötetként látott napvilágot, később fölhasználó, az újabb feltárások késztetőjeként és formalizált vizsgálatokra alkalmas komplex alapként is olvashatóvá, térképre rögzíthetővé teszik.

[2] A válogatás a 2010-ben Szegeden megrendezett SIEF nemzetközi konferencia előadásait tartalmazza, bizonyságául annak, hogy az 1990-es évektől meginduló nemzetközi etnokartográfiai kutatás eljutott a feltárási, atlaszformálási határponthoz, ahol az európai etnológia jeles személyiségei, s köztük a térkutatás, a néprajzi tájkutatás és etnospecifikus társadalomleírás önelszámolásra vállalkozhat.

[1] Vallások, határok, kölcsönhatások. / Religions, borders, interferences. Szerkesztette / Edited by Barna Gábor. Akadémiai Kiadó, Budapest – Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár, No. 27. 2011, 176 oldal.

[2] Ethnographic Atlases. / Regions, borders, interferences. Edited by Gábor Barna. Akadémiai Kiadó, Budapest – Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár, No. 30. 2012, 138 oldal.








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X